Salgótarján és a vasút

Annyi sok keserves küzdelem, évtizedes harc után megvan az annyira óhajtott, eddig oly nehezen nélkülözött megállóhely. Utolsó pillanatokig kétséges volt. A megvalósulás most is kérdéses, a végleges felvételi épületek vastartói még nem érkeztek meg Ózdról, bár Jónásch Antal acélgyári igazgató közbenjárt. De mégis: mikor elkezdték feltölteni a vágányközöket a Vadász Szálló előtt, hogy a kocsik lépcsőjére való kényelmesebb felszállás biztosított legyen, már több volt reménynél. Amikor kijelölték a jegykiadás és poggyászfelvételre a szálló udvari épületét, már biztos volt, de teljesültnek akkor lehetett tekinteni, mikor október 6-án délelőtt fél 11-kor a Ruttka felől érkező gyorsvonat megállt. Most már igaz a két salgótarjáni polgártárs beszélgetése. Az egyik felteszi a másiknak: Mi a legkegyetlenebb kérdés? A másik némi gondolkodás után sem tudja, mire az első: Hát egy salgótarjáni fiákerestől megkérdezni, hogy mikor áll meg a legelső vonat a Főtéren? 

Bár az egyezség szerint október 1-jén kellett volna megtörténnie, az építkezés azonban elhúzódott. De mi ez a pár nap ahhoz képest, hogy 45 évig csak átrobogott a községen a vonat. Az sem messzire, 1867 májusától a József-rakodóig. Egy évvel később a „Magyar Éjszaki Vasút” táblákat lecserélték királyi Magyar Állam Vasút feliratra. Hivatalosan is az állam első vasútvonala lett. Már biztosan nem mehetett újra csődbe. El is kezdték hamarosan tovább építeni Losonc felé a sínpályát.

Sokáig csak vegyesvonatok jöttek-mentek. Pest felé leginkább szenet szállítottak, később a vasfinomító termékeit. Visszafelé már egyre több személyt. Hozták délről az olasz építőket, német mestereket családostól a vasfinomítóhoz, a gránereket csapatostul a bányába. Észak felől a cseh, morva, szepesi cipszer munkásokat, meg a liptákokat. De hozták a szaporodó kereskedőknek is a megrendelteket. Embert, árut letették a községtől 3 kilométerre, a baglyasi, pálfalvai aknák közelében épült felvételi épületeknél, aztán onnan ki hogy tudott, gyalog vagy fuvarral jött tovább. Évtizedekkel később is keserűen fakadt ki egy gyári munkás, hogy a salgótarjáni pályaudvarra megérkezve inkább menne még vissza a vonattal Budapestre, mint az állomásról haza, az acélgyár háta mögé. Az utcai lámpákat is csak a millennium évében szaporították néhánnyal, mivel négy vonat is sötétben érkezett-indult.

1888-ban kérdezték meg először a községet, hogy szükségesnek tartják-e a vegyes és személyszállító vonatok megállását Salgótarján valamely őrházánál. Persze, hogy szükségesnek tartották: a Vadász Szálló melletti 91. számú őrházat jelölték meg. Azután elhalt az ügy. A képviselő-testület három év múlva indítványozta, hogy a község belterületén is legyen le- és felszálló hely. Leginkább a község északkeleti részén „Salgó-Tarján Acélgyár” elnevezéssel. Igen sokára jött a felelet, hogy a község fizessen előre 22200 forintot, akkor kap állomást. Nagy építkezések közepén ezt nem vállalhatták, bár megjegyezték, hogy sokszor puszták is kapnak megállóhelyet ingyen, nem egy 10 ezer lakosú település. 

   

Csak nem volt megnyugtató a helyzet, így egy év múlva újra beadták a kérvényt. Újra eredménytelenül. Így telt el egy évtized, mikor a Salgótarjáni Lapokban megint el kezdték szorgalmazni. Írogattak róla, tervezgették, míg nem 1906. április 26-án Jankovich Marcell országgyűlési képviselő-jelölt Főtéri programbeszédében fel nem karolta az ügyet. Memorandumok, tárgyalások, a képviselő-testület ingyen telek felajánlása sem volt elég. 1908-ban már évi 110 ezer fős forgalommal számoltak. De még öt év múlva is a kereskedelmi miniszter 65 ezer korona hozzájárulást követelt a megállóhely felállításához. Majd pár nap múlva eltekintett ettől, s 1913-ra irányozta elő az építkezést. Az ügyet az lendítette tovább, hogy a község 1912-re vállalta, kamatmentes kölcsönt ad a MÁV-nak a minél előbbi megvalósításhoz. Így jutottunk el az ideiglenes megállóhoz 1912. októberére.

Ahogy a Salgótarjáni Lapok írja: „Örömmámorban úszik Salgótarján, mióta a vonatok igazán megállanak a község szívében. Még ma is egyre vándorol a lakosság apraja-nagyja a Vadász Szálloda melletti kis őrházhoz megnézni, hogy az a kis piros zászló az őr kezében igazán meg tudja e sebes rohantában állítani a gyorsvonatot és öröm ül az arcokon, mikor a robogó vasszörnyeteg igazán megáll.” Az utasok is mosolyognak. „Salgótarjánnak ugyanis már régibb idők óta van valamije, amivel nem sok nyugateurópai város dicsekedhetik, s ez a valami az ő Hottelje. Ez eddig a mi titkunk volt.” A Hottel Pannónia Szálloda most már ország-világ, illetve a megálló vonat utasai előtt is ismertté vált. „Mintha csak megirigyelte volna a Vadász szomszédnak szép címét, s egy szép reggelen átvedlett ő is az egyszerű, becsületes Hotel-ből a gőgös Hottellé.” Így Salgótarjánnak nemcsak vasúti megállóhelye lett, hanem két Hottelje is.

 

 

(Salgótarján nagyközség képviselő-testületi jegyzőkönyvei és a Salgótarjáni Lapok felhasználásával összeállította Cs. Sebestyén Kálmán, az indexfotó Póczos Sándor gyűjteményéből származik.)

A dokumentumok: MNL NML IV.255. Nógrád Vármegye Bizottmányának iratai 864/1871.; IV.410. Nógrád vármegye mérnökének iratai

A vasútvonal létrejöttéről bővebben: A „szénvasút” a MÁV első vasútvonala (A Pest-Losonc-Besztercebányai Vasút) i.m. Salgótarjáni Új Almanach Salgótarján, 1997. 169-172. p.