Az aradi vértanúk emlékére

Az emlékezés egy alkalom lehet arra, hogy megmutassa: „a vértanúk számára a világ bírája, a történelem, igazságot szolgáltatott”– ahogy Kossuth Lajos fogalmazott, aki Aradot a „magyar Golgotának” nevezte.

Az aradi hősökre emlékezni a regnáló hatalom részéről nem volt mindig megengedett. A vértanúk emlékének megörökítésére, köztéri szobor vagy emlékmű állításával csak 1867, a kiegyezés után lehetett gondolni. Barabás Béla jogász, volt országgyűlési képviselő 1929-ben megjelent emlékirataiból ismert, hogy édesapja volt az első, aki egy eperfát és egy keresztet vitetett ki a kivégzés helyszínére Aradon. Az eperfa ágaira ragasztott cédulákra írták fel a tizenhárom vértanú nevét. 1871-ben a vértanúk emlékének ápolását felvállaló Aradi Honvédegylet emlékkővel helyettesítette a kiszáradt eperfát. A vesztőhelyen ma látható obeliszket 1881-ben állították fel.

Ha végigtekintünk a tragikus események 50 és 100 éves évfordulójának napjain a levéltárban fellelhető iratok, illetve a sajtó alapján, akkor azt tapasztaljuk, hogy nemhogy a vértanúk méltatása, de akár említése is hiányzik az írásos emlékekből. Ahogy 1848. március 15-e a szabadságért folytatott küzdelem jelképe, és mindenképpen megemlékezésre méltó esemény, úgy 1849. október 6-át nagy csend övezi sokáig irataink tükrében. Csak 2001-ben nyilvánítja kormányrendelet a magyar nemzet gyásznapjává október 6-át, amikor az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverését követően Aradon kivégzett 13 vértanúra, valamint az ugyanezen a napon, Pesten kivégzett gróf Batthyány Lajosra, Magyarország első független, felelős kormányának miniszterelnökére emlékezünk. 

Az 1848/49-es szabadságharc főbb eseményei és állomásai ismertek számunkra. 1849. tavaszán még az áprilisi Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetését ünnepelte az ország, de az örömöt májusra már erősen beárnyékolta az ország északi határainál felvonultatott orosz hadierő híre. Amikor Görgei Artúr honvédtábornok vezette feldunai hadtest Paszkievics főherceg, az orosz intervenciós erők főparancsnoka előtt letette a fegyvert Világosnál 1849. augusztus 13-án, Ferenc József az alábbi utasítást adta Haynau számára: „a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol.”

Az első fejek Aradon hullottak le. Az Aradon kivégzett mindegyik vértanú a szabadságharc kezdetén aktív, vagy kilépett császári tiszt volt, a szabadságharc végén a honvédseregben közülük egy altábornagyi, tizenegy vezérőrnagyi és egy ezredesi rendfokozatot viselt. Halálukkal Haynau – és Ferenc József – a magyarság függetlenségi törekvését kívánta büntetni, ennek nyomán pedig a tizennégy kivégzett férfit joggal tartjuk nemzeti ügyünk mártírjainak.

Haynau rendelkezése nyomán – hajnali fél hatkor – a négy golyó általi halálra ítélt tisztet – Lázár Vilmost, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernőt és Schweidel Józsefet – végezték ki először. Utánuk következtek a kötélre szánt tábornokok. A sort hat órakor Poeltenberg Ernő nyitotta meg, őt pedig Török Ignác, Láhner György, Knezić Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly gróf, Aulich Lajos, majd Damjanich János követte. Utólsóként Vécsey Károly grófra került a sor. Ugyanezen a napon végezték ki a pesti Újépület udvarán Batthyány Lajos grófot, az első független magyar kormány elnökét.

Aradi vértanúként a köztudat 13 főtisztet tart számon, de valójában többen voltak. 1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon még további honvédtiszteteket végeztek ki. Még 1849. augusztus 22-én Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát – őt szokás az első aradi vértanúnak is nevezni –, 1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát – ő a 15. aradi vértanúnk.

Az aradi vértanuk kultusza már a kivégzés napján elkezdődött, és áldozatuk jelképpé magasztosult. Jelképei ők a nemzeti szabadságért hozott áldozatnak, a nemzetiségi különbségekkel nem foglalkozó, soknemzetiségű ország hazafias összefogásának, hiszen Kiss Ernő és Lázár Vilmos örmény, Poeltenberg Ernő osztrák, Láhner György, Leinengen-Wessenburg Károly, Schweidel József és Aulich Lajos német, Knézich Károly horvát, Damjanich János szerb nemzetiségű volt. Csak négyen, Dessewffy Arisztid, Török Ignác, Nagysándor József (erdélyi), Vécsey Károly voltak magyarok. És jelképe az aradi 13 vértanú a szabadságharc és megtorlás névtelen több ezer áldozatának, akikre halál és börtönbüntetés, lefokozás, és a császári seregbe történő besorozás várt.

Az 1848/49-es honvédsereg a szabadságharc ideje alatt folyamatosan épülő fegyveres erő volt. A honvédsereg tisztjeinek számát 11.500 főre tehetjük. Rendfokozati megoszlás szerint 32 tábornokot, 800 törzstiszt, (ezredes, alezredes, őrnagy), 2200 századost, 8500 főhadnagyot illetve hadnagyot jelentett. Szűkebb hazánkban, Nógrád megyében is több zászlóalj felállítására sor került. Nógrád vármegye a szabadságharc folyamán összesen mintegy 6 ezer honvédet adott a honvédseregnek. Az 1848-as honvédsereg tiszti állományának mintegy 1 %-a, vagyis 118 tiszt a korabeli Nógrád megye területéről származott. Ebből 10 fő törzstiszti, 26 százados, 82 főhadnagy illetve hadnagyi rendfokozatot viselt. A honvédsereg Nógrád megyei tisztjei döntő többségben nemesi származásúak voltak, ami a többi megyéhez képest egy magasabb arány. Ennek az volt a magyarázata, hogy a nógrádi származású tisztek nagyobb fele a Nógrád megyei önkéntes nemzetőrzászlóalj tisztjeként lett honvédtiszt, ahol a tekintély-elvnek, így a nemesi származásnak nagyobb jelentősége volt. A szabadságharc során a nógrádi tisztikar jól megállta a helyét, a tisztek zömének neve ott szerepel a különböző fegyverletételi listákon, ami azt bizonyítja, hogy többségük végig kitartott kötelessége mellett.

Kitartásuk túlment a világosi fegyverletétel időpontján is itt Nógrád megyében. Augusztus végén, két héttel a világosi fegyverletétel után Nógrád megyében még mindig ülésezett a megyei forradalmi választmány, és a katonai akciók sem szűntek meg. A nógrádi felkelők „fegyverletételére”(fegyver-összegyűjtésére), majd elrejtésére csak szeptember 29-én került sor Salgótarjánban. A szabadságharc leverése után a nógrádi tisztek a honvédség tisztikarának sorsában osztoztak. Négyen közülük – Károlyi Miksa, Kökényesi Szaniszló, Thomka Ferdinánd, és Veres István – mint volt császári-királyi tisztek hadbíróság elé kerültek, és várfogságot szenvedtek. Továbbá 32 tisztet közlegényként beosztottak a császári hadseregbe. Megint mások, Sréter alezredes, Benczúr őrnagy, és báró Balassa főhadnagy az emigrációt választották, míg az itthon maradottak egy része bekapcsolódott az itthoni önkényuralom-ellenes aktív ellenállásba. Nógrád Vármegye szabadságharcban részt vevő képviselői pesti haditörvényszék elé kerültek. Kubinyi Ferenc, Frideczky Lajos és Sréter László ellen is megindult az eljárás, Kubinyit halálra ítélik, majd 3 év várfogságra változtatják az ítéletet. Kegyelmet csak Haynau menesztése, 1850. július 8. után kaptak. A pesti haditörvényszék elé került Básthy Miklós volt szécsényi főszolgabíró, Szontagh Pál, aki Olmützben raboskodott, Pulszky Ferencz volt külügyminiszteri államtitkár Angliába menekült a halálos ítélet elől. Csak a kiegyezés után tér haza, és kapja vissza birtokait.

A teljesség igénye nélkül tekintsünk át néhány ismertebb Nógrád megyei személyiséget, akik életében meghatározó volt az 1848-49-es szabadságharcban betöltött szerep, és életük további alakulására is befolyással volt.

Madách Imre börtönbüntetést kap Rákóczi János, Kossuth egykori titkára bújtatása miatt, valamint népfelkelő, gerillaharcok szervezése, fegyver-rejtegetés miatt. Nagy Iván geneológus főhadnagy a forradalomban, Nagyorosziban bujkál, majd Itáliába távozik. Zemlinszky Rezső a Salgótarjáni Köszénbánya Rt első igazgatója is nemzetőr volt Körmöcbányán. Szabadságharcos részvételéért bujdosnia kellett Pesten, majd külföldre Csehországba távozott. Csak 1861-ben tért haza, és kerül Salgótarjánba. Repetzky Ferenc teljhatalmú kormánybiztos Nógrád megyében, aki a megyei közigazgatás és védelem megszervezésért felelős. A szabadságharc végén a komáromi várba menekül, ahol menlevelet kap Klapka közben járására 1849. október 5-én.

Levéltárunk dokumentumai is a szabadságharc utáni időszak, az önkényuralmi berendezkedés megtorlást és minden területre kiterjedő ellenőrzését szolgáló intézkedéseit tükrözik.

Kossuth Lajos 1890-ben, az egyetlen fonográfon is rögzített beszédében ezt mondta:„Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben, a hon szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökké valóságon keresztűl; hűségükért a Haza iránt, 's a magasztos példáért, melyet az utódoknak adtanak”

(írta: Gusztiné Dr. Toronyi Judit)

Felhasznált irodalom:

Bona Gábor: A ’48-as honvédsereg Nógrád megyei születésű tisztjei In: A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XXII. 1998. (9-46)