"Most a balsors a nemzetet őrangyalától fosztotta meg"

A kedélyeket végsőkig felizgató ide érkezett magánhírekkel szemben királyné őfelsége állapotáról távirat értesítést kérek. [...]
Azon rémhír terjedt itt, hogy Erzsébet királynénk őfelségét meggyilkolták.
Kérek sürgöny választ, hogy mi igaz ezen hihetetlen hírből.

1898. szeptember 10-én és másnap is - az idézett csíkszeredaihoz és székesfehérvárihoz - hasonló szövegezésű táviratok érkeztek az ország minden részéből a belügyminiszterhez. A miniszterelnököt, báró Bánffy Dezsőt hivatalosan Goluchowski közös külügyminiszter értesítette a történtekről, és a kormány kénytelen volt megerősíteni a hírt, hogy Erzsébet királyné 1898. szeptember 10-én külföldi magántartózkodása során halálos kimenetelű merénylet áldozata lett Genfben.

A merénylet ténye széles körben ismert: Luigi Lucheni olasz származású anarchista délután fél kettő környékén, a forgalmas Mont Blanc rakparton, egy megélesített reszelővel szúrta szíven az udvarhölgye, Sztáray Irma grófnő társaságában a Beau-Rivage szállodából a hajóállomásra siető királynét.

Mint ezen a napon is, a királyné általában az év jelentős részében távol volt Bécstől: rengeteget utazott, városi környezetben is szívesen időzött. Utolsó évei kivételével sokat túrázott is, szinte igazi távgyaloglónak számított. Elvágyódás és nyughatatlanság jellemezte, viszont kedvelt helyein, illetve a felfedezésekkel teli utazásokban többnyire örömet talált. Változó egészségi állapota miatt - köszvény, idegfájdalmak és szívgyengeség jelei 1897 közepétől erősebben mutatkoztak - a merényletet megelőző években hosszabb kúrákon vett részt. Utoljára a hesseni Nauheimben gyógyult, amely - ezeknek az éveknek közeli tanúja, Sztáray Irma elmondása szerint - nem volt túlságosan nagy csáberővel rendelkező helyszín, de annál eredményesebb kúrát nyújtott: a királyné új erővel telve hagyta el a várost 1898 közepén.

A 61. életévében járó Erzsébet Genfen átutazva is változatos terveket szőtt, minden másnapra kirándulást szervezett, és utókúrára vissza kívánt térni egyik kedvelt városába, Caux-ba. A merénylet előtti nap bejárta Genfet, egy cukrászdában szokásához híven nagy adag fagylaltot evett udvarhölgyével (amely szinte elmaradhatatlan desszertje volt). Leányának, Mária Valériának egy neves boltban asztalkát választott karácsonyi ajándékul, majd hosszas séta után este tíz óra körül ért vissza a hotelbe. A másnap délelőtt is a városban találta: verklit vásárolt 24 darab kottával a wallseei gyermekek számára. A délelőtti séta után a királyné olyan derűs és nyugodt volt, hogy attól lehetett tartani, a kényelmes készülődés miatt lekésik a hajót.

A támadást követően a halál nem állt be rögtön. Bár a szúrást ejtő fegyver eljutott az áldozat szívéig, csak kisebb sebet ejtett, így a királyné csak jóval később lett rosszul. A támadó a szúráskor ellökte őt, Sztáray Irma és az arra járók segítették fel. Ezt a királyné a segítők saját nyelvén: francia, német és angol nyelven köszönve meg arról érdeklődött, vajon mit akarhatott tőle ez az ember... Mindeközben haladt tovább a kikötő felé, és csak akkor vesztette el eszméletét, miután a hajó már útnak indult. Rosszulléte miatt a hajó azonnal visszafordult, rögtönzött hordágyon a korábban elhagyott szállodába szállították, ahol azonban később már csak a halál beálltát tudták megállapítani. Orvosi vélemény szerint megmentésére akkor sem lett volna esély, ha a sebesülést előbb fedezik fel.

A szegény sorsú családból származó, legtöbbször svájci útépítéseken dolgozó, a közügyekben jól informáltnak mondható és bizonyos témákban meglehetősen olvasott merénylő a vallomása szerint a merényletet maga tervelte ki, segítői nem voltak. Luchenit a merénylet után rögtön elfogták. Halálbüntetésben reménykedett, és ezt kérvényezte is, mivel Svájc adott kantonjában halálbüntetés kiszabására nem volt törvényi lehetőség. Végül életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, amelynek során 1910 októberében cellájában öngyilkos lett. A lefolytatott nyomozás folyamán kiderült, hogy Lucheni az áldozat kiválasztásában vaktában cselekedett, Umberto király ellen is felmerült benne a merénylet terve. Úgy vélte, ilyesféle merényletsorozattal elérhető a kizsákmányolásra alapuló állapotok felforgatása és egy olyan világ megszületése, amelyben senkinek sem kell nélkülöznie.

A már ekkor szinte kultikus tiszteletben álló királyné halálhíre megrendítette a Monarchia magyar területeinek lakóit. A törvényhatóságok - így Marosvásárhely és Veszprém - táviratok sorában érdeklődtek a belügyminiszternél, hogy „a megrendítő gyásznak [...] mily alakban adhatnak kifejezést", „küldhet-e a vármegye a temetésre kisebb küldöttséget és koszorút?". A válasz ismeretében rendkívüli közgyűlést hívtak össze, feliratokban fejezték ki együttérzésüket a király felé, meghatározták a gyász - a város középületein, illetve a viseletben megnyilvánuló - formáit, illetve döntöttek arról, hogy a temetés napján gyászistentiszteletet tartanak. A kormány természetesen  utasítást adott ki arról, hogy a közhivataloknak hat hónapig gyászkeretes levélpapíron, gyászpecsét használatával kell ügyeiket intézniük.

Az uralkodó a temetés előtti napon manifesztumban fordult a magyarokhoz, amelyben megköszönte a megnyilvánuló részvétet és úgy fogalmazott: a közös fájdalom újabb kötelékkel köti össze a trónt és a nemzetet.

Erzsébet császárnét és királynét szeptember 17-én a bécsi kapucinusok templomában temették el magyar küldöttek részvétele mellett. A Monarchia magyar fele egy héttel később a budai Koronázó templomban tartott országos gyászistentiszteleten is megemlékezett a királynéról.

A magyar törvényhozás Erzsébet királyné emlékének törvénybe iktatásáról szóló törvényjavaslattal fejezte ki gyászát és a királyné iránt érzett háláját. Az 1898:XXX. tv. kimondta, Erzsébet királyné, mint a haza védelmezője emlékének megőrzését, emellett rendelkezett „az önként megindult országos adakozás útján begyűlő összegek felhasználásával" a királynéhoz méltó emlékszobor felállításáról a fővárosban.

A szobor létrehozására több ízben pályázatot írtak ki, de csak az ötödik bizonyult sikeresnek. Szükség volt a megfelelő helyszínterv kidolgozására is, amit szintén csak hosszas egyeztetések után fogadtak el. Zala György, a szoborbizottság által 1920-ban elfogadott pályázat alapján készült szobrát végül 1932-ben helyezték el az Erzsébet-híd pesti hídfője közelében, az Eskü-téren (ma Március 15-e tér) Hikisch Rezső műépítész építészeti kiképzésének megfelelően. Az emlékszobrot 1953-ban lebontották. 1986-os restaurálása után a híd budai oldalára, a Döbrentei térre került, ma is ott látható.

A képviselőház igazságügyi bizottságának fenti törvényjavaslat tárgyában készült jelentése rögzítette azokat a főbb motívumokat, amelyek a közgondolkodásban a királyné viszonylatában kiemelkedtek. „Hosszú idők után ő volt az első, a ki megtanulta, megszerette és szeretettel beszélte nemzeti nyelvünket; megértette a szabadságához és történeti jogaihoz ragaszkodó nemzetnek sérelmeit és szenvedéseit, küzdelmét állami önállóságáért; felfogta jogos törekvéseinket, magáévá tette aspirációnkat, s mindezeknek ihletett tolmácsolója, pártfogója lőn felkent hitves társánál: a nemzet hőn szeretett királyánál! [...] A magyar nemzet legigazabb barátját vesztette el benne, kinek sírjánál a nemzet és a király érzése újra széttéphetetlenül egybeforr [...]" A király és a nemzet közeledésére vonatkozó gondolat összecseng az uralkodó által kiadott leirat hasonló sorával.

Őszinte gyász és a veszteség érzése hallható ki e hetek megnyilatkozásokból, még úgy is, ha ez nem is csak a királyné lényének szól, hanem mindannak, amit személye szimbolizált magyar kortársai számára: a biztonságnak valamiféle érzetét, a magyar fél képviseletét, letéteményt az osztrák-magyar együttműködésre. Bár Erzsébet királyné egyre kevesebbet foglalkozott a politikával, és tevőleges szerepe, befolyása nem volt, a magyarság nagy része mégis a védelmező szerepében látta őt. A személyhez, illetve az általa megtestesített gondolatokhoz való ragaszkodás fejeződött ki abban a - többször hangoztatott - elképzelésben is, hogy a királynét a Monarchia magyar területén kellett volna eltemetni.

Az említett törvényi rögzítés mellett kezdeményezések sora célozta Erzsébet emlékének megőrzését. Az uralkodó a temetés napján a magyar miniszterelnöknek írt levélben közölte az Erzsébet Rend és Érem megalapítását a császárné és királyné, illetve annak „névvédnöknője", thüringiai (Árpád-házi) Szent Erzsébet tiszteletére. Az elismerésben jótékony cselekedeteikkel kitűnő, illetve hivatásuk területén kiválóan munkálkodó nők részesülhettek.

Erzsébet Rend I. osztálya

A megemlékezés igénye az állampolgárokban is erős volt. Példaként említhetjük a Magyarországi Nőegyletek küldöttségének képviseletében özvegy gróf Teleki Sándorné mellett elnökként eljáró Jókai Mór bejelentését egy jótékony alapítvány létesítéséről, amelyben kérvényezték, hogy az Erzsébet királyné nevét viselhesse. A haláleset után kórházak, árvaházak, közterületek, fürdők és más alapítványok sokasága kérte a hasonló névviselés engedélyezését.

Tömegeket mozgatott meg a földművelésügyi miniszter, Darányi Ignác arra vonatkozó javaslata is, hogy - amint ez a Milleniumi ünnepségekhez kapcsolódóan már ismert kezdeményezés volt - emlékfákat ültessenek a meggyilkolt királyné tiszteletére. Mindenek előtt kisebb-nagyobb ligetek kialakítása volt a cél, Erzsébet Királyné emlékfái feliratú jelzésekkel megjelölve, hogy a fákat a bántalmazástól óvják és gondozzák. Az előterjesztés szerint az ültetésre elsősorban a leboruló koronájú fákat válassztották ki, amelyek egyben az emlékezéshez méltónak is tűntek: a szomorúfűzt, a kőrist, a szomorú bükköt, illetve Erzsébet királyné kedvenc fáit is, tölgyeket és fenyőket, valamint más hosszú életű fákat. A végrehajtás az évek során ugyan vesztett erejéből, az indítványra mégis több millió fa ültetése volt a válasz - e ligetek közül némelyek ma is jelentős emlékhelynek számítanak.

Fotók: Czikkelyné Nagy Erika