„Az ki mesterré akarván állani eme czéhben...”

A céhek már a középkortól kezdve a kézművesek, iparosok érdekvédelmi szervezetei voltak. Azonban nemcsak a termékeket, és a céhtagokat védték a konkurenciától, más céhektől, vagy éppen a céhen kívüli „kontároktól”, hanem belső szervezetüket, életüket is maguk irányították.
A céhmesterré válást inasévek, legényévek, vándorlás előzte meg, s igen szigorú szabályai voltak mind az inasfogadásnak, mind a céhmesterré válásnak. A fizetendő összegek, a mesterremek elkészítése, a tanuló- és a vándorévek időtartama céhenként különböző lehetett, de alapjaiban egyformán működött minden céhben.
Inast csak az egész céh és a nyitott céhláda előtt fogadhattak, általában 3-5 évre, miután az inas igazolta, hogy törvényes házasságból származik, s lefizette a felvételi díjat a céh ládájába.

Kertészlegény felszabadító levele
1526 utáni gyűjtemény – Vegyes, tárgyi alapon létrehozott gyűjtemények – Céhekkel, iparral kapcsolatos iratok (R 276) – Nr. 152.   1760. május 24.

Az inasévek gyakran igen nehezek voltak, nemcsak a céhmester, de a legények és a céhmesterné is parancsolt a kisinasnak, nem egyszer házimunkára is befogták, így 14-16 órát dolgozott egy nap. Nem egy esetben az inas panasszal élt a városi magisztrátusnál, mert mestere nem tanította őt a mesterségre, a mesterné pedig nem adott neki enni. Az az inas, aki azonban sikeresen kitöltötte inasesztendejét, mesterétől felszabadító levelet kapott, melyben a mester igazolta, hogy jól megtanulta a szakmát. A felszabadítás megint csak az egész céh előtt történt, ünnepélyes formában, majd a legények maguk közé fogadták a felszabadult inast. Volt rá példa, hogy a mester nem akarta a jól dolgozó inasát elengedni, s nem adott neki szabaduló levelet; hogy ilyesmi ne fordulhasson elő, III. Károly rendeletben szabályozta az inas felszabadításának rendjét, s kötelezővé tette a bizonyítvány kiadását.

Néhány oldal Pásztor József molnárlegény 1835-ös vándorkönyvéből. Letelepedése és családalapítása után magánéleti bejegyzésekre használta a könyv üres lapjait.
Abszolutizmuskori Levéltár – K. K. Statthalterei-Abtheilung Pressburg – Általános iratok (D 124) – XII. B – 1854: 16270

A céhmesterré váláshoz azonban nem volt elegendő a szakma elsajátítása. Tapasztalatszerzés céljából más céheket is meg kellett látogatnia, lehetőleg külföldön. Az egyes céhek előírták, hogy az ilyen utazásnak, az ún. vándorlásnak mennyi ideig kell tartania: volt, amelyik céh egy, de akadt olyan, amelyik 3 évet követelt meg. A vándorlás kapcsolattartást, új technológiák megismerését, kicserélését, nyelvtanulást is jelentett. Minden szakmának, céhnek, megvolt a bejáratott útvonala, amit a jelölt végigvándorolt. A céh atyamesterének volt a feladata, hogy az idegen helyről érkezett vándorló legényt elszállásolja, és munkát keressen neki.
A külföldre igyekvő legény ún. vándorkönyvet vitt magával, melybe a céhmester bejegyezte, hol, meddig, milyen céhnél, melyik mesternél tartózkodott a legény. A vándorkönyv egyben útlevélként is szolgált, ezért a legénynek megérkezése után a helység elöljárójánál azonnal be kellett mutatnia.
Magyarországon a Helytartótanácstól kellett igényelni a vándorkönyv kiadását. Ebben megadták a vándorló legény személyleírását is. A vándorlás után a legény visszatért szülőföldjére, és a mesterremek elkészítése után jelentkezett felvételre. Ha a látómesterek „hiba nélkül valónak” találták a remeket, nagy lakomát rendeztek – természetesen a legény költségén – s felvették a mesterek közé, beírták a könyvbe, s ekkor válhatott a céh teljes jogú tagjává.

Kertészlegény céhfelvételi oklevele
1526 utáni gyűjtemény – Vegyes, tárgyi alapon létrehozott gyűjtemények – Céhekkel, iparral kapcsolatos iratok (R 276) – Nr. 155.