Az évszázad mérkőzése: 1953. november 25.

A mérkőzés részletei azok számára is ismertek, akik nem vehettek részt személyesen a mintegy 105 ezer néző előtt megrendezett összecsapáson: 1996-ban a BBC a Magyar Televíziónak ajándékozta a mérkőzés televíziós felvételét, amelyet Szepesi György kommentátor hangjával egybeillesztve ma már mindenki végigszurkolhat. A Hobo Blues Band 6:3 címmel dalt írt a mérkőzésről, Tímár Péter pedig 1999-ben filmvígjátékot rendezett 6:3 avagy, Játszd újra Tutti! címmel, a korhangulatot is megidézve.

Ejtsünk arról is szót, mi igaz abból a legendából, hogy Anglia labdarúgócsapata már 90 éve veretlen volt, mielőtt az Aranycsapat legyőzte őket – ahogy ezt több helyütt szokás hangoztatni. Benedek Szabolcs sporttörténeti írásából tudjuk, hogy ez nem teljesen helytálló: bár az Angol Labdarúgó-szövetség 1863-ban alakult meg, Anglia első válogatott labdarúgó-mérkőzését 1872-ben játszotta Skócia ellen. Másrészt kétségtelen tény, hogy az eltelt 90 év alatt Anglia válogatottja több vereséget szenvedett: Írország 1949-ben legyőzte Anglia csapatát, igaz, Liverpoolban, 1951 áprilisában pedig a skótok győztek a Wembley Stadionban. Viszont mindezek brit válogatottak voltak! Az első csapat az európai kontinensről, aki Anglia felett saját pályáján aratott győzelmet, az viszont a magyar csapat volt. Így a legendás mérkőzésen valóban nagy eredményt értek el labdarúgóink.

Idézzük fel az „évszázad mérkőzésének” gólokban gazdag pillanatait!
A magyar csapat taktikájának lényege (amelyen évek óta csiszoltak, és amelyet ezen a meccsen is alkalmaztak) az állandó mozgás volt. Ez éppúgy megnyilvánult az ellenfél teljes körű lerohanásában, mint abban, hogy ha kellett, a csatárok is hátrahúzódtak védekezni. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány „találmányaként” a magyarok az akkor szokásos merev 3–2–5 felállással szemben 4–2–4-es felállásban futballoztak, ami megzavarta az ellenfelet. Már az első percben megszületett az első magyar gól. Bozsiktól Hidegkuti Nándorhoz került a labda, aki bár az addigi mérkőzéseken hátravontan játszott, ez alkalommal azonban a szövetségi kapitány Hidegkutit előre vezényelte, ékként játszatta. A meglepett angol középhátvéd nem készült fel a magyar középcsatár közeledésére, így Hidegkuti szinte zavartalanul lőhetett kapura. A meglepett angolok negyedóra múlva voltak képesek Sewell révén replikázni. A második magyar gólt ugyancsak Hidegkuti szerezte, a 20. percben. A következő találatot szokás az évszázad góljának is nevezni: Puskás a később világhírűvé vált visszahúzós cselével elfektette Wrightot, az ellenfél csapatkapitányát és védhetetlenül bombázott a rövid felsőbe.

A negyedik gól Bozsik szabadrúgásából született, a lövésbe Puskás belenyúlt. Az angol válogatott Mortensen góljával szépített az első félidőben. A második félidőben, az 50. percben Bozsik volt megint a gólszerző, aki a tizenhatoson kívülről lőtte az ellenfél kapujába a labdát. Az 53. percben Hidegkuti ismét gólt szerzett, így mesterhármast ért el. Az angolok utolsó gólját Ramsey lőtte, büntetőből. A Népsport másnapi címlapja az alábbi szöveggel jelent meg: „Minden eddigi játékát felülmúlva vívta ki a magyar csapat csodálatos győzelmét és törte meg az angol válogatott 90 éves hazai veretlenségét”. Megjegyzendő azonban, hogy az Aranycsapat az „évszázad mérkőzésén” sem játszotta végig a meccset a klasszikus felállásban: a 83. percben Grosics Gyulát Gellér Sándor váltotta fel a kapuban.

A mérkőzés visszhangjához hozzátartozik, hogy Malcolm James Tisdale Nicholson, a budapesti angol követség 1953 októberében kinevezett konzulja is gratulált a magyar csapat sikeréhez.

A 60 éves évfordulóra kiválogatott eddig nem publikált, titkos külügyminisztériumi iratokból és jelentésekből megtudhatjuk, mivel töltötték labdarúgóink az időt a mérkőzés előtt és azt követően a ködös Albionban, milyen volt a mérkőzés angol sajtóvisszhangja, és hogyan készülődtek a visszavágóra Angliában élő magyarok és angol szurkolók.

Az angliai magyar nagykövetségi jelentésből kiderül, hogy 1954. november 22-én a Victoria vasútállomásra érkező magyar labdarúgókat 4–500 fős közönség várta. Angol részről hivatalosan Sir Stanley Rous (1895–1986) fogadta a csapatot, őt a „játékvezetők atyjának” is szokták nevezni. (A sportember a FIFA örökös tiszteletbeli elnöke volt.) Ezt követően a csapatot autóbusszal a szállodába vitték, majd részt vettek a Magyar Sport kiállításának megnyitóján és az azzal egybekötött sajtókonferencián. Figyelemreméltó az az angol sajtóban a megjelent fotó, amelyen Puskás egy magyar népviseletbe öltözött lánnyal évődik. A mérkőzés előtti napon megtekintettek egy revüt a belvárosi Kettner Restaurantban. A mérkőzés után többek között a magyar nagykövetség sportfogadására voltak hivatalosak, ott ajándékba egy-egy irattáskát kaptak.

A csapatot a pályaudvaron Walter Winterbottom (1913–2002), az angol futballcsapat szövetségi kapitánya búcsúztatta. Katona János rendkívüli magyar követ jelentésében beszámol arról is, hogy a focistákat „hiénák” környékezték meg, vagyis külföldi csapatok szerződésajánlatokkal kecsegtették őket, ha nem térnek haza. A magyarok visszautasították ezeket. A csapattagokat „körülrajzották” az Angliában élő magyarok is, akik nagy valószínűség szerint rokonaiknak üzentek és csomagot küldtek.

A magyar válogatott odaútban és visszafelé is megállt a vonatúton egy-egy edzőmeccs miatt. November 21-én Franciaországban a CO Billancourt nevű csapatot 18:1-re verték. Sebes Gusztáv, a magyar csapat szövetségi kapitánya még az 1920-as években egy idényt ebben a klubban futballozott (amely egyébként a Renault-gyár csapata volt). November 28-án pedig egy másik párizsi külvárosi csapattal, a Malakoffal mérkőztek meg a magyarok, és 16:0-ra győztek.

A jelentős londoni győzelmet egykorúan propagandacélokra is felhasználták: az iratok a korszak hivatalos kifejezésmódjának megfelelően mind az angliai mérkőzést, mind az ezt követő budapesti barátságos mérkőzést a kapitalizmus feletti győzelemként jelenítették meg. Erre fél évvel később, 1954. május 23-án került sor 85 500 fő előtt. E célra még a Népstadion befogadóképességét is megnövelték. A magyar csapat ekkor 7:1 arányban brillírozott. A források a diktatúra lenyomatai is egyúttal: ugyanis az angol utazási irodának engedélyt kellett kérnie, hogy a budapesti meccsre egyhetes utazást szervezhessen. A korabeli budapesti humor szerint „az angolok egy hétre jöttek – és hét egyre mentek!

Az Angliában élő magyar emigránsok mérkőzésre történő utazását az Angol–Magyar Társaság engedélyeztette. A külföldre szakadt hazánk fiainak, sportrajongóknak a mérkőzés nagy valószínűséggel jó ürügy volt arra is, hogy rég nem látott rokonaikkal találkozhassanak. Az egyhetes úthoz vízumra volt szükségük, továbbá belépőt is kértek a mérkőzésre, illetve kedvezményes ellátást. Az angol sportrajongók utazásszervezője az az 1946-ban alakult Progressive Tours Ltd. volt, amelynek megbízhatóságát – a korszellemhez híven – mi sem bizonyította jobban, minthogy munkásokat utaztatott, például Párizsba, a Bastille lerombolásának évfordulójára (július 14.). A forrás szerint az Angol Kommunista Pártot és a Daily Worker nevű lapjukat segítette az angol munkások mérkőzésre történő utazása. Mindezen információkat az Angol Kommunista Párt központi vezetőségének tagja, Robert Stewart is megerősítette.

Az utókor számára a magyar foci hőskorszakának egyik csúcsteljesítményét jeleníti meg az 1953. évi mérkőzés, amire méltán lehetünk büszkék 60 év távlatából is. 1993 óta ez a nap az MLSZ jóvoltából a Magyar Labdarúgás Napja is.

Az iratok jelzete: MNL OL XIX-J-1-j-Nagy Britannia-151. t. 1953 (52. d.)

Az iratok és az újságcikkek felvételeit Czikkelyné Nagy Erika készítette

Köszönjük Bubik Gyöngyi és Ring Orsolya segítségét az iratok felkutatásánál, valamint Németh Györgynek, hogy saját gyűjteményéből a rendelkezésünkre bocsátotta az újságcikkeket