Ál-Rákócziak

II. Rákóczi Ferenc személye szabadságharcának leverése után, távolléte ellenére a Magyarországon újra és újra szárnyra kapó történetek miatt a 18. században szinte folyamatosan jelen volt. A vele kapcsolatos szóbeszédek a hatóságok érdeklődésének középpontjában álltak, mivel a fennálló politikai rendszert érezték általuk veszélyeztetve. A tudomásukra jutott esetekben alapos nyomozást folytattak, az érintetteket súlyosan megbüntették. Az idevonatkozó levéltári forrásokat előbb Lukinich Imre, majd Esze Tamás és Várkonyi Ágnes gyűjtötte össze és elemezte. Ebből kiderült, hogy időnként valóságos események (szervezkedés, toborzás) váltották ki a szóbeszédet, néha pedig beteg (gyengeelméjű) vagy a közhangulatot kihasználó szélhámos, kalandor emberek álltak az esetek hátterében. Noha a fejedelem 1735. április 8-án a törökországi Rodostóban meghalt. Ennek híre Magyarországon a széles tömegek körében nem terjedt el – vagy ha hallották, sem hitték –, és a század közepén, sőt még jóval később is visszavárták.

Rozsnyó piactere

Valójában 1736 decemberében Rákóczi József herceg, az elhunyt fejedelem fia Rodostóba érkezve átvette a kuruc emigráció vezetését, s miután 1738 januárjában Mehmed nagyvezértől az erdélyi fejedelemségről szóló athnámét kapott, kiáltvánnyal fordult Erdély és Magyarország népéhez, bejelentve fejedelemségét. Rákóczi József tervezett visszatéréséről, annak előkészületeiről szállingózni kezdtek a hírek, melyek néha megváltozva II. Rákóczi Ferenchez kapcsolódtak.

1739-ben a Gömör vármegyei Rozsnyón kezdett terjedni egy pletyka. Ott a lakosság különösen fogékony lehetett rá, hiszen a nem is olyan távoli múltból sokan még személyes emlékeket őrizhettek II. Rákóczi Ferencről, aki 1706. november 26. és december 23., majd 1707. január 16. és február 5. között Rozsnyón tartózkodva irányította a szabadságharcot, s a város kiváltságokat is kapott tőle. Nem csoda hát, hogy 1739 augusztusától október közepéig futótűzként terjedt el a városban és környékén a híre, hogy a fejedelem asszonyruhába öltözve Rozsnyón a piacon búzát vett, amit zsákba töltöttek. Rákóczi kérte, hogy a búza ott maradhasson az árusnál, és ha nem menne vissza érte, vigyék el a bíróhoz. Mivel hiába vártak rá, elvitték a búzát a bíróhoz, s mikor ott kiöntötték azt, egy levelet találtak benne Rákóczitól.

A városi tisztségviselőknek, tiszteknek titkos megbízatásuk volt a különböző híresztelések, pátensek felbukkanásának figyelésére és jelentésére. Ezért kerültek Rozsnyón is a történet terjesztői igen rövid időn belül, öt nap alatt a város tanácsa elé, ahol alaposan kivallatták őket, így maradt ránk a történet, amelyről e sorok írója számolt be egy tanulmányban.

Majdnem fél évszázad múlva, 1785. május 5-én a Jászságban Alsószentgyörgyön azért hallgatták ki az 55 éves Tarjányi Katát, mert arról beszélt az embereknek, hogy találkozott Rákóczival. A kihallgatás során egyebek között a következőket mondta:

„Apátiról jöttömben egy 4 lovú kocsi ment el mellettem, és azoknak mondotta, hogy Rákóczinak kellenének ilyen lovak, mert tegnap a dósai kápolnánál létemben dósai lakos Tóth Pál juhánál két ember ment együtt gyalog Örs felé, azokat látta és hallotta Rákóczinak lenni. […] Magam kérdeztem, hogy kicsodák volnának, és azok mondották, hogy fiaim én Rákóczi vagyok, ha valaki kérdi, mondd meg, hogy Rákóczi a hadaknak ment, és a ruháját ki is gombolta, valami fénylett a mellén. […] Térdig való mákos ruhában voltak, mint a gyalog katonák.”

Arra a kérdésre, hogy megkérdezte-e a két embertől, hogy hol laknak, honnan jönnek és hová mennek, így válaszolt:
„Igenis kérdeztem, de meg nem mondották, hanem azt felelték, hogy nem nékem való azt tudni, honnét jöttek, mink úgymond Rákócziak vagyunk, és semmi várost vagy helységet, ahová igyekeznek, nem említettek.”

Három hónap kellett, hogy nyomára jussanak a Tarjányi Kata által említett személyeknek. A Gömör megyei Rozsnyón lakó Császár Györgyöt Egerben hallgatták ki. Az 55 éves egykori molnár már külsejével is nagy feltűnést keltett, amit a részletes leírás alapján mi is magunk elé képzelhetünk:

„Hát ezen tollal, gyalogfenyő gallyal, farkasalmával s abronccsal körülfoglalt süveget és hamu szín posztó foltokkal befoglalt fakardot, úgy nem különben nyakadba felakasztott bodzafa sípocskát és karvaskát minek hordod, és hol vetted?
Ennek előtte Rozsnyón lakos Himerstraj Mátyás nevezetű ember ajándékozta ezen süveget, melyet is azért abroncsoltam meg, hogy össze ne törődjön, és azért viselem, mivel koronát jelent. A kardot pedig ennek előtte három esztendővel Makláron magam faragtam, hogy a nagyatyám, Mátyás király unokájának címerét (aki is nem szalmán halt meg, hanem vérével festette a földet) feltartsam. A sípot egy katona adta az én fabrikámból, melyet is vigasztalásomra néha megfújok, a karvaskát pedig Rozsnyón egy petákon vettem a vásárosnál, és midőn imádkozok, valamint Dávid király szokott hegedülni, én is hegedülök.
Hány feleséged volt, és vannak e gyermekeid, s miért nevezed magadat imitt-amott Rákóczinak?
Három feleségem volt, és két leányom, egy fiam vagyon, de nem igaz, hogy Rákóczinak neveztem volna magamat, mert én Császár György vagyok, Mátyás király successora.”

Felhasznált irodalom:

Petneki Áron: „Rákóczi redivitus” vagy „Mátyás király successora”?
In.: A tudomány szolgálatában. Emlékkönyv Benda Kálmán 80. születésnapjára. Budapest, 1993. 231–240.

Zsupos Zoltán: Rákóczi Rozsnyón, avagy egy pletyka életrajza a 18. századból.
In.: Népi Kultúra-Népi Társadalom XVIII. Budapest, 1995. 149–165.

Fotó: Czikkelyné Nagy Erika