A szerencsejátékok ellenében

A legkorábbi tiltó rendeletek a túlzottan szenvedélyes játékosokat célozták meg: a 15. században I. Albert német-római császár megtiltotta, hogy a játékosok saját feleségüket, gyermekeiket vagy testüknek egyes részeit tegyék fel tétként. Magyarországon is már a középkorból ismerünk tiltó rendelkezést. A Habsburg Monarchia osztrák örökös tartományaiban a legelső ismert rendelet 1529-ből származik, amelyet Ferdinánd főherceg többek között az istenkáromlásról és hasonló tevékenységekről adott ki. E pátens nem egyes, név szerint felsorolt szerencsejátékok tiltásáról szól (mint majd a későbbiek), hanem általánosságban tiltja a bűnös, istenkáromló játékokat, az ivászatot és egyéb könnyelműségeket a kocsmákban, borozókban, különösen az egyházi ünnepnapokon és menyegzőkön. A kockázást egyéb egyházi ünnepnapokon (például templomszenteléseken), sőt még böjt idején is tiltották.

A 17. században már csupán nem általánosságban, hanem név szerint is megemlítik a játékokat. A kockázás mellett időközben uyganis egyre változatosabb játékfajtákat találtak ki a leleményes játékosok. Ekkor még tiltás alá esett a kötéltánc és mindenféle komédiázás is. I. Lipót német-római császár 1696. október 12-én kelt pátense név szerint is felsorolta az akkor tiltottnak számító hazárdjátékokat, valamint tiltotta a magas tétekért játszottakat. A rendeletből azonban az is kitűnik, hogy nem a játékot önmagát tartották istenkáromlónak, hanem az azt kísérő szörnyű káromkodást és szitkozódást. A 17-18. század fordulóján az állandó szitkozódás és szidalmazás, vagy akár a tettlegesség mellett megjelent egy újabb veszélyforrás: nem ritkán tekintélyes és tehetős családok jutottak játékszenvedélyük miatt a tönk szélére.

Az osztrák örökös tartományokban az 1758. február 15-én kiadott rendelet megújította a korábbi szerencsejátékokat tiltó pátenseket, első sorban említve az akkor - magában a bécsi udvarban is - igen kedvelt fáraót és a bassette-et, de ismét megnevezte a kockázást és más szerencsejátékokat is. Ezt követően Mária Terézia a közjót szem előtt tartva - nehogy az alattvalók a játékszenvedélytől hajtva eladósodjanak, és így csorbát szenvedjen adófizetői képességük - több alkalommal is adott ki hasonló tiltó rendeletet.

Az első Magyarországra is vonatkozó 1768. február 24-én kelt, és már ez is név szerint sorolja fel a tiltott játékokat. Az ezt követő rendeletek időről időre megismételték a tiltásokat és a büntetéseket, illetőleg bővítették a tiltott játékok sorát.

Akit ennek ellenére a hazárdjátékok egyikének űzésén rajtakaptak, arra pénzbüntetést róttak ki. A büntetés összege kezdetben a nyeremény, illetőleg a veszteség mértékéhez igazodott. Az 1696. évi pátens a vesztesektől az elveszített összegük értékét követelte (vagy ha még nem fizetett volna, akkor az összeget duplán kellett lerónia). A pátens a nyerteseket viszont nyereményösszegük háromszorosának megfizetésével sújtotta, a kincstár pedig kétszeresen is behajtotta rajtuk az esetlegesen még ki nem fizetett nyereményrészt. Ezenfelül mindkét felet - vagyoni állásuknak megfelelően - további pénzbüntetésre, vagy szigorúbb esetben akár testi fenyítésre is ítélhették.

De nem csak az járt pórul, akit tiltott szerencsejáték közben értek tetten. 1705-től ellenőrizték a kávéházak, fogadók tulajdonosait is, és azt is megbüntették, akinél tiltott szerencsejátékot űztek. 1707-től 1000 dukátot kellett fizetniük. A játékosok esetében a 18. század derekától jelennek meg a kötött összegű pénzbüntetések: 1758-ban a szegénypénztárba befizetendő 500 dukátot követeltek attól, akit tiltott szerencsejátékon értek, majd 1765-től már csupán 300 dukátot róttak ki a szerencsejátékosokra és a játékot engedélyező háztulajdonosokra. A rendelet értelmében ezen összeg egyharmadával a feljelentőt jutalmazták.

A „feljelentés" motívuma nem új keletű, már a kora újkor kezdetétől nyomon követhető, hogy hivatalos feljelentőket alkalmaztak. 1696-tól ismét megjelenik a feljelentő figurája, akinek a markát a büntetés összegének harmada ütötte. Ezt vette át Mária Terézia imént említett rendelete, míg az 1758. évi csupán az ötödét ígérte jutalmul. Az 1765. évi módosítás viszont már azzal kecsegtette a pórul járt veszteseket, hogy amennyiben feljelentést tesznek a hazárdjáték esetéről, visszakövetelhetik elvesztett pénzüket a nyertestől, sőt büntetlenül távozhatnak. Az összeg nagysága a 18. századi viszonyokat tekintve elég elrettentőnek nevezhető. Ha valaki nem tudta megfizetni (és bőven akadtak ilyenek), azokat börtönbüntetésre ítélték.

Az otthonukban játszókat legfeljebb besúgók útján lehetett tetten érni, míg mások nyilvános helyeken: vásárokon, búcsúkon a szabad ég alatt, illetőleg, főként a 18. században, az egyre gyarapodó kávéházakban játszottak. Pozsonyban Michael Eichinger kávést nem is egy alkalommal feddték és büntették meg, mivel „az ottani fiatalság és a városi adófizető polgárság legnagyobb kárára" megengedte kávéházában a tiltott szerencsejátékokat, főként a kockázást. Ugyan ő maga nem játszott, de megbízott vele egy „márkit", aki - a szakértő kézműves mesterek tanúvallomásai szerint - szándékosan rosszul faragott és esztergált kockákkal nyert jelentős összegeket. A kávéház-tulajdonos egyéb módon is hasznot húzott mások játékfüggőségéből: Jámbor Jánostól például zálogba vette a zsebóráját, amelynek kiváltásakor három forinttal nagyobb összeget követelt rajta.

A számos szerencsejáték tiltását végül országgyűlési törvénycikkelybe is belefoglalták, amely meghatározta, hogy azokat nem engedélyezik, „melyekben minden a véletlenre van bizva" (1790/1791:XXXI. tc.). Ekkor szabták meg immár törvényileg, hogy mind a tetten ért játékost, mind a szerencsejátékot engedélyező ház tulajdonosát 100 arany forint büntetés sújtja. A 18. századhoz képest az összeg harmadolása is megmaradt, csak éppen mások lettek a kedvezményezettek: egyharmada a pert lefolytató törvényhatóság alapját illette, második harmada a közalapnak, harmadik része viszont továbbra is a feljelentőnek járt. Ha valaki nem tudott fizetni, arra börtön várt, vagy a személy rendi állásához képest testi büntetést róttak ki rá.

Átdolgozott részlet a szerző „...azt gondoltam, hogy ez nem Hazard Spiel". Tiltott és engedélyezett szerencsejátékok a 18. században című tanulmányából Sic itur ad astra, 26. (2013) 1:127-154.