Mióta játszanak ötöslottót Magyarországon?

A Magyar Királyságban még csak a vásári (tombolaszerű) árukisorsolások voltak szokásban, amelyeken osztrák porcelán- és tükörárukat lehetett nyerni, amikor Bécsben már szabadon lehetett fogadni egy genovai üzletember által üzemeltetett sorsjátékra. A játék, amelyet lottónak (korabeli magyar kifejezéssel lutrinak, kis lutrinak) neveztek, ebből az itáliai városállamból származott. A genovai nagytanács leköszönő öt tagja helyére kisorsolták a következőket, először 120, majd később 90 jelölt közül. A várospolgárok körében szokássá vált, hogy fogadásokat kötöttek, vajon kik kerülnek be új tagként, és a pénzösszeg többszörését is megnyerhette, aki nem csak egy, hanem több személy nevét is eltalálta. Ennek mintájára született a lottó, egy sorsjáték, amelyben a neveket később számokkal helyettesítették. A lottójáték a 17–18. század folyamán elterjedt egész Európában, de mindenütt uralkodói monopólium volt, és engedélyezéshez kötötték a húzásokat. Az osztrák tartományokban már 1721-ben rendeztek lottóhúzásokat, de mivel nem vettek elegen lottót, a vállalkozás veszteséges lett és csődbe ment.

A kassai húzásra szóló lottószelvény, 1801 A 39 – Magyar Kancelláriai Levéltár – Magyar Királyi Kancellária regisztratúrája – Acta generalia – 1807/9351.

 Az újabb fejezetre Mária Terézia uralkodása idején került sor: 1751-ben Ottavio Cataldi genovai márki bérbe vette a jogot, hogy Lotto di Genova néven szerencsejátékot indítson az osztrák, valamint a cseh és morva örökös tartományokban. Ettől kezdve rendelet tiltotta, hogy az állampolgárok külföldi érdekeltségű lottózókban játszanak, külföldi sorsjegyeket vásároljanak vagy terjesszenek, mivel az nem az állami kincstárnak hozott hasznot. A vállalkozás ezúttal nyereséges volt, így Cataldi jogot kapott arra, hogy a Magyar Királyságban is működhessen. A Cataldi számára kiadott, 1762. március 26-án kelt, Magyarországra érvényes privilégiumlevél tervezetét a Magyar Királyi Udvari Kancellária készítette elő az osztrák örökös tartományokban érvényes mintájára. Az eredeti iratot maga a márki kapta kézhez, ám e fontos dokumentumot a Királyi Könyvekbe is bejegyezték, ez garantálta, hogy nem vitathatták el Catalditól a bérleti jogot, de ő sem térhetett el a privilégiumban lefektetett kikötésektől.

A genovai társasága 1762. április 1-jétől 1770. március 31-ig korlátozás nélkül rendezhetett számhúzásokat Bécsben vagy máshol is. E bérleti jogért félévente 130 000 forintot kellett fizetnie a kincstárnak. Az ezen felüli befolyt összeg Cataldi tiszta haszna maradt — állítólag milliókat tehetett zsebre az évek során. A húzások pénzügyi biztonságát a Wiener Stadtbankban letétbe helyezett 300 000 forint képezte, ezt a tőkeösszeget azonban a húzást követő két hónapon belül ismét ki kellett egészíteni. Ha pénzhiány miatt erre a lottótársaság képtelen lett volna, akkor a privilégium három hónapon belül megszűnt volna.

Ottavio Cataldi részére kiállított privilégiumlevél szövege a Királyi Könyvekben, 1762
A 57 – Magyar Kancelláriai Levéltár – Magyar Királyi Kancellária regisztratúrája – Libri regii 46. kötet, 38–39. oldal

 Fogadásokat nem csupán a bécsi székhelyen, hanem Budán, Kassán és a megbízott lottótiszteknél is lehetett kötni. A Lotto di Genova játékosa jóval több lehetőség közül választhatott, mint napjaink lottózója: fogadni és nyerni akár már az egyes találattal is lehetett. A játékos meghatározta, hány számot és milyen összegre tesz meg. Így fogadhatott két számra (ambo), három számra (terno), négy számra (quaterno) és öt számra (quinterno), sőt kombinációra is, vagyis arra, hogy egy, két vagy három számát fogják-e kihúzni. Azt is meghatározhatta, melyik számot hanyadikként húznak ki az öt nyerőszámon belül. Ettől függően a fogadó a feltett összegének tizennégyszeresét vagy akár kétszáznegyvenszeresét, három eltalált szám esetében a négyezer-nyolcszázszorosát is megnyerhette. Ha valaki a kihúzott számok sorrendjét találta el, nyereménye a befizetett összegének hatvanhétszerese volt. Ezeket a szorzókat is meghatározta a szerződés — de természetesen nem a játékosoknak, hanem a lottótársaságnak kedvezett a szorzóérték, amely az esélyhez mérten mindig alacsonyabban volt megszabva. A terno nyereményszorzója például tizenkétezerszeres lett volna, de alig több mint ennek a harmadát vehette csak kézhez a szerencsés nyertes.

A húzás napját előre kihirdették (például az újságban), és azon bárki részt vehetett. A húzások tisztaságára a bécsi udvar által kiküldött négy különleges biztos ügyelt. A 90 szám közül egy árva fiú húzta ki az öt nyertes számot. A számok egy-egy árvaleány nevét is viselték, és akiknek kihúzták a céduláját, azokat a lottótársaság hozománnyal támogatta.

Cataldi szabadon kiválaszthatta a lottótisztjeit és a gyűjtődék alkalmazottait is. A szelvényeket és a húzáslistát saját nyomdájában nyomtathatta és onnan küldte el a fogadóknak. (A privilégium megvonta Catalditól a korábban élvezett postadíjmentességét, így valószínűleg ezen az összegen is nyert a királyi kincstár.) A nyereményt a húzást követően 20 órával, de legfeljebb három hónapig lehetett átvenni az eredeti szelvény bemutatása ellenében.

A privilégium idejének lejártával 1770-ben nem Cataldi, hanem Andreas Baratta tanácsos és társasága kapott jogot a „kis lutri” húzásainak megrendezésére, amelyet 1778-tól további 8 évig, 1786. március 31-ig birtokolhatott, sőt már Tirolban, a Temesi Bánságban, Galíciában és Erdélyben is működhetett. 1770-től azonban a Magyar Királyságban is megjelent egy újabb fogadásfajta: a hollandiai mintára bevezetett nagy lutri, az ún. osztálysorsjáték. Ezt Abraham Wetzlar udvari ágens működtethette 8 éven át. A privilégiumok lejártakor II. József állami kezelésbe vette a lottójátékokat, állami lottóigazgatóságot állított fel. A bécsi udvar végül 1813-ban egységesen szabályozta a lottójátékot.

A szerencséjüket kipróbálók tehát lassan közel 250 esztendeje, 1762 óta játszhatják meg kedvenc, megálmodott vagy véletlenszerűen kiválasztott számaikat az ötöslottón.

Az 1813. évi szabályozásban előírt, lottóbefizetést igazoló cédula, „reskontó”
A 39 – Magyar Kancelláriai Levéltár – Magyar Királyi Kancellária regisztratúrája – Acta generalia – 1813/5503.