A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara megszűnése

Magyarországon az 1848. évi forradalom hónapjaiban merült fel először egy kereskedelmi és iparkamara szervezésének gondolata. Ezek elődei voltak a középkori Európában tevékenykedő kereskedelmi testületek. Klauzál Gábor, az első magyar kereskedelemügyi miniszter 1848. májusában és júniusában foglalkozott a tervekkel, amelyek az önvédelmi szabadságharc kitörése miatt már nem valósulhattak meg.

Később az 1848-as forradalmat követő neoabszolutizmus azon nem titkolt szándéka húzódott meg a kamarák bevezetésével, hogy ezzel is biztosítsa centralizációs törekvéseit és a birodalmi egység megteremtését. Így került sor a kereskedelmi és iparkamarák megszervezésére. 1850. március 26-án az osztrák kereskedelemügyi miniszter, báró Karl Ludwig von Bruck kihirdette a birodalom egészében a kamarai intézmény bevezetését. Magyarországon elsőként a soproni kamara alakult meg 1850. augusztus 13-án, a pesti 1850. szeptember 29-én, legkésőbb került sor a kolozsvári megszervezésére 1851. január 11-én.

A kamarák a kereskedő és iparososztály általános és kötelező érdekképviseleti szerveiként megfogalmazott kérelmeket közvetítették az osztrák kereskedelmi miniszterhez. Hatáskörükbe tartozó ügyekben véleményt, javaslatot és tudósításokat terjesztettek fel, és egyúttal érvényt szereztek a miniszter megbízásainak.

Bár a kamarák munkáját oktrojált (felülről kierőszakolt) megalakulásuk miatt ellenszenv kísérte, ami csak a kiegyezést követően oldódott, kétségtelenül a polgári forradalom utáni időszakban a kereskedő és iparososztály legelső szervezeteit jelentették. Kezdetben a kereskedők túlsúlya figyelhető meg, a két osztály közötti paritás majd csak az 1868. évi kamarai törvény nyomán valósult meg.

A kamarai intézmény az ez időre elavult céhrendszerrel szemben állt, aminek bizonyítéka, hogy 1853-ban Pesten 587 szabómester, 40 özvegy és 98 izraelita szabó mellett 602 kontár, vagyis céhen kívüli (kamaratag) működött.

A kamara élén az elnök és alelnök állt. A pesti kamara első elnöke a selyemgyáros Valero J. Antal lett, a második elnök sógora, Appiano József, Pest város polgármestere volt. A tanácskozásokról jegyzőkönyvet, a bevételekről és kiadásokról számadásokat vezettek.

Ahogy a főváros az ország gazdasági életében egyre inkább vezető szerephez jutott, úgy a pesti kamara is kiemelkedett a többi kamarák sorából. Ami persze nem véletlen, hiszen elegendő már a neoabszolutista időszakban az ország fejlődése szempontjából kifejtett tevékenységére és javaslataira utalni, mint az országgyűlés mielőbbi összehívásának szorgalmazása, kereskedelmi törvényszékek felállítása, kereskedelmi törvénykönyv összeállítása, egy iparegylet felállítása, ipartársulatok létrehozása, tőzsde alapítása, egyenlő súly-és mértékegység bevezetése, önálló Magyar Nemzeti Bank alapításának szorgalmazása és a Pesten építendő vámház gondolata.

1867 után a hazai kamarák sorában már több mint első az egyenlők között, és komoly része volt a főváros gazdasági életben megnyilvánuló vezető szerepének. Illetékessége Pest-Buda egyesítése utáni években kilenc vármegyére, a fővárosra és nyolc városra terjedt ki.

Az 1868. évi VI. tc.-ben megalkotott és a kamarák tevékenységét hosszú időre, mintegy hetven évre meghatározó kamarai törvény jóval nagyobb mozgásteret biztosított az intézmények számára. Az általános és kötelező érdekképviselet elve alapján érdekvédelmi szervként a kereskedelmi miniszternek és más szerveknek ezután is készítettek véleményeket, javaslatokat és jelentéseket. Hivatalként pedig egyre több kereskedelem- és iparigazgatási, államigazgatási, valamint közhatósági feladatot láttak el. Kötelezték őket többek között áruvédjegy-, mustra- és mintalajstromok vezetésére, intézkedtek továbbá alkuszok felvételéről, cégbejegyzések ellenőrzéséről, áruk származási bizonyítványának kiállításáról, és tagokat küldhettek az egyetemes kamarai gyűlésbe.

A kamarai törvény alapján a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara nyelve hivatalosan a magyar lett, a testületi jegyzőkönyvekhez német nyelvű fordítást csatoltak.

A kamarai szervezet élén álló elnök mellett két alelnök vezette a kereskedelmi és ipari osztályt, s az osztályon belül további bizottságokat hoztak létre. A két osztály intézményen belüli paritását szavatolta, hogy mindkét osztály bel- és kültagjainak száma megegyezett, a budapesti kamaránál ez a szám 48-48 fő volt. A bel- és kültagság mellett a közgyűléseken szavazati joggal nem rendelkező levelező tagokat is választottak. A kamarai titkár hatásköre a napi tevékenység koordinálására és a kamarai határozatok végrehajtására terjedt ki. A kamara legfelsőbb testületi szerve a közgyűlés volt, a teljes ülések jegyzőkönyvei 1873 óta maradtak fenn.

A kamarai intézmények általában a teljes iparszabadság, a szabad verseny és külkereskedelem mellett foglaltak állást. Jelentős szerepet játszottak a céhrendszer végleges felszámolását jelentő, korlátlan iparszabadságot biztosító 1872. évi ipartörvény, továbbá az 1884. évi XVII. tc. előkészítésének, amely a kézműves kisiparosok számára előírta a kötelező ipartestületek megalapítását.

A dualizmus korának kiemelkedő szakembere, Baross Gábor kereskedelmi, ipari és közlekedésügyi miniszter sokat tett a magyar kamarai ügyért. 1890-ben Szegeden, Győrött, Besztercebányán, Nagyváradon és Marosvásárhelyen alapított új kamarákat. 1895-ben húsz kereskedelmi és iparkamara működött az országban.

Nem feledkezhetünk meg a budapesti kamara szervezetéhez tartozó könyvtárról és az archívumról sem. Könyvtárát és folyóirattárát 1850-ben hozták létre. 1902-ben a könyvtár állománya 17145 kötetet számlált, könyvtárosa Szabó Ervin volt. 1903-ban nyitották meg a nyilvánosság számára, 1935-ben már 54 ezer kötetet tartottak nyilván. Az 1917-ben létrehozott Közgazdasági Archívum újságkivágatok gyűjteményét őrizte.

A fővárosi kamara országos jelentősége szinte megalakulása pillanatától vitathatatlan. Olyan nagy horderejű, az ország sorsát érintő kérdésekben számítottak véleményére, mint a trianoni béketárgyalások pénzügyi vonatkozásainak előkészítése vagy a Magyar Nemzeti Bank alapítása.

A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara területi illetékességéhez az új határok kialakulása után három megye, továbbá a főváros és két törvényhatósági városok tartoztak.

A fővárosi kamara a két világháború között is megtartotta túlsúlyát és befolyását a vidéki kamarák között, hiszen a közel 300 000 kamarai tag megközelítően 40 százaléka tartozott szervezetéhez. Az államapparátusban, a politikai életben is hallatta hangját, tagokat delegálhatott a főváros törvényhatósági bizottságába, a törvényhozás mindkét házába és a kabinetbe is.

Az általa képviselt terület szakmai tevékenységét kiállítások, rendezvények szervezésével mutatta be a nagyközönségnek. A budapesti kamara 1912-től vette át a „Tavaszi Vásár" rendezését, a későbbi Budapesti Árumintavásárt, amelyet 1925-től a Budapesti Nemzetközi Vásárnak hívtak. Részese volt a két világháború között évente megrendezésre került Magyar Hét eseménysorozatnak is.

A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara támogatta a szakmai oktatás ügyét is. 1926 óta követhető nyomon a kézművesipari szak- és mestervizsgáztatás. Az érdekképviselet nem csak eszmeileg, hanem anyagilag is hozzájárult az oktatás fejlesztéséhez: ösztöndíjakkal, iskolák irodatechnikai fejlesztéséhez modern írógépek beszerzésével, iskolai, ipartestületi könyvtárak, szertárak bővítésével, iparostanonc-otthonok támogatásával.

A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara és a vidéki társkamarák a két világháború között megőrizték liberális szellemiségüket, a kormányzat iránti lojalitásukat, ugyanakkor autonóm jellegüket. Az autonómia soha sem írta felül a tagság érdekeit. Autonómiájukat szűkítő, a kormányzat részéről megnyilvánuló gazdasági gyámkodás ellenére is lojálisak maradtak hozzá. Az állami közigazgatás és a kamarai autonómia együttműködését és egymásra utaltságát bizonyítja az 1938 és 1941 között visszacsatolt területek gazdasági életbe való visszaállítása. Miután a kormányzati apparátus ezt a feladatot egyedül nem tudta megoldani, a fővárosi kamara szervezetére támaszkodva ezt viszonylag zökkenőmentesen hajtotta végre. Éppen ezen időszakban szűnt meg története során először a fővárosi érdekképviselet autonómiája. 1941-ben a hadigazdálkodás bevezetése, a zsidótörvények életbeléptetése során a kereskedelemügyi miniszter által kinevezett kormánybiztos került a kamara élére, közgyűlést a továbbiakban nem hívtak össze.

A kamarák számára a második világháború utáni koalíciós időszak három éve a kamarai autonómia sikertelen visszaszerzéséért indított küzdelem jegyében telt el. Az új hatalom gazdasági életben formálódó intézményei mellett a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara működési területe jelentősen leszűkült. Iparrevízióval, kisiparosok és kiskereskedők igazolásával, engedélyek megújításával, illetve új engedélyek kiadásával foglalkozott. Sorsa az 5590/1948. számú kormányrendelet nyomán megpecsételődött. Belkereskedelmi osztálya jól képzett tisztviselői karából szervezték meg a Belkereskedelmi Igazgatóságot. Külkereskedelmi osztályából alakult meg a jogutódnak nem tekinthető Magyar Kereskedelmi Kamara. Négy évtizeddel később, a rendszerváltás utáni Magyarországon a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elsőként alakult újjá. Szándéka szerint folytatója annak a munkának, amelyet a jogelőd Pesti (később Budapesti) Kereskedelmi és Iparkamara elkezdett.

Fotók: Czikkelyné Nagy Erika
  

Felhasznált irodalom:

• Sárközi Zoltán: A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara hivataltörténete. Levéltári Szemle, 1967. 1. sz. 55-107.
• Sárközi Zoltán: A Magyar Közgazdasági Könyvtár és Archívum. Levéltári Közlemények, 1959. 360-367.
• Strausz Péter: Kamarák a két világháború közötti Magyarországon. Budapest, 2008.