Sudár Balázs – Hegyi Klára – Sz. Simon Éva
Segédlet az oszmán-török szövegekben arab betűvel lejegyzett tulajdonnevek átírásához
(Készült az OTKA K 108919 számú pályázati támogatásával.)
 

Az arab betűs írással lejegyzett nevek latin betűs átírása korántsem egyszerű feladat az arab írás sajátosságai miatt. További nehézséget jelent, hogy az írás különböző nyelvek lejegyzésére szolgál, amelyekben ugyanazon szavak kiejtése – esetlegesen jelentősen – más. (A számunkra három legfontosabb nyelv az arab, a perzsa és a török). Jelen esetben csak az oszmán-török nyelvi közegben lejegyzett nevek átírásával foglalkozunk. 
További nehézséget jelent, hogy az oszmán nyelv kiejtése fejlődése során változott, a 20. századi nyelvújítás pedig újabb változásokat hozott. El kell tehát dönteni, hogy melyik nyelvállapotot kívánjuk visszaadni, már amennyiben a kiejtés reprodukálására törekszünk. Úgy gondolom azonban, hogy erre a kérdésre nem érdemes túl sok időt vesztegetni, ugyanis parttalan variációs lehetőségeket vetne fel, amelyek figyelembevétele éppen az érthetőséget, azonosíthatóságot gyengítené meg. A most bevettnek tűnő átírási rendszer e tekintetben részben konzervatív, és nem követi például a török nyelv zöngétlenedési folyamatát (tehát Murat helyett Murad, Nurettin helyett Nureddin szerepel). Másfelől viszont tudomásul veszi a változásokat, például a magánhangzók zártabbá vagy nyíltabbá válásának esetében (Szulejmán helyett Szülejmán, Hudávirdi helyett Hudáverdi). Magunk e tekintetben általában a török mintát követjük. 
Szintén komoly kérdés a (mai) kiejtéshez vagy az arab betűs lejegyzés betűihez való igazodás. A tudományos átírás általában ez utóbbit részesíti előnyben (az angol nyelvű átírás szorosabban, mint a török). 
Problémákat okoz a magánhangzók hosszúsága is. A török nyelvben elvileg nincsenek hosszú magánhangzók, ezzel szemben az arab és a perzsa ismer ilyeneket, és írásban jelöli is őket. Ezekben a szavakban tehát a tudományos átírás is használja a hosszúság jelölésének lehetőségét. A magánhangzójelölés a török szavakban teljesen bizonytalan, és nem a hosszúság-rövidség ellentéte miatt szerepelnek az egyes grafémák. Ezért török eredetű szavakban a török átírási gyakorlat nem jelöli a kiírt arab betűs magánhangzókat, ezzel szemben az angol tudományos átírás megteszi ezt. A magyar gyakorlat erősen ingadozik e kérdésben. Hagyományosan hosszú magánhangzóval ejtünk olyan neveket, amelyek nem török eredetűek, és valóban hosszú magánhangzó szerepel bennük, kiírt formában is (Oszmán, Szülejmán). A 16–17. században ugyanakkor kevéssé jelölték/érzékelték a hosszú í-ket és ú-kat (Piri és nem Pírí). A teljes keveredés elkerülése végett mi alapvetően a török átírási rendszer logikáját használjuk: az arab és perzsa szavak kiírt hosszú magánhangzóit magyar hosszú magánhangzókkal jelöljük, a török szavakban pedig nem jelölünk hosszú magánhangzókat. Néhány esetben azonban a régóta megszokott magyar alakok eltérnek ettől a rendszertől, ezeken nem változtattunk. Ma már nagyon furcsán hatna a magyarban az Alí vagy az Ibráhím alak. (A táblázatban ezeket *-gal jelöltük.) 
Az arab nyelvben szerepel egy ki nem ejtett hang is (az ájn), amely azonban már a törököknek is nehézséget okozott, és lényegében nem vették figyelembe a kiejtésnél. Az arab és perzsa szavak lejegyzésében természetesen továbbra is jelen volt, így a tudományos átírás ezt általában jelöli. A magyar átírásban ettől eltekintettünk.
A 16-17. században létezett a törökben egy g-hez hasonlítható hang, amely ma bizonyos esetekben j-vé alakult, máshol pedig eltűnt. A magyar ezt g-nek vette át (bég, -ogli), ezért mi is megtartjuk g-ként, még ha ez a mai török alakokhoz képest talán furcsán is hat. (Ejnebegi a mai kiejtés és helyesírás Ejnebeji-je helyett.)
 
A táblázatban igyekeztünk számos információt egymás mellé állítani a különböző irányokból érkező – magyar vagy külföldi, turkológus vagy nem turkológus – kutatók segítése végett. Az első oszlopban (a) szerepel az eredeti arab betűs lejegyzés. Ezt követi az angol tudományos átírás (mivel ebből is több féle van, mi most az Encyclopaedia of Islam átírásait használtuk) (b). Ezt a török
féltudományos átírás (c), valamint a mai török alak követi (d). Végezetül a javasolt magyar átírás (e), és a 16–17. századi magyar lejegyzések (f) gyűjteménye következik.