Választás botránnyal. Kőszeg, 1695
Ahogy azt Vízkereszt napja alkalmával már bemutattuk, a szabad királyi városokban a 16–19. században igen sokféle napot jelölt ki a hagyomány a városi tisztújítások, azaz az általában évente, vagy kétévente sorra kerülő választások időpontjára. A Vízkereszt mellett a leggyakoribb időpont a Szent György nap (április 24.) volt. E napot Európa nagy részében a tavasz kezdeteként tartották számon. A rómaiak ekkor ünnepelték a Paliliát, amikor a pásztorok kiseperték az istállókat; meghintették vízbe mártott babérágakkal, és a szalmatűz füstjével megfüstölték magukat és jószágukat. A tűzön a nyájat is áthajtották, maguk háromszor ugrottak át rajta, hogy a boszorkányok rontását elkerüljék. A katolikusegyház a legenda szerinti sárkányölő Szent György névünnepét tette erre a napra, a hiedelmek és a népszokások azonban nem a szentre, hanem a római pásztorünnep rítusaira emlékeztetnek. Magyarországon és a szomszéd népeknél egyformán e napon történt az állatok első kihajtása, amelyhez leggyakrabban zöld ágat használtak – állítólag ez az állatok gyarapodását szolgálja, de a kihajtás rontáselhárító magyarázatot is kapott. A legkülönbözőbb rontáselhárító módszerek alkalmazásával védték e napon a házat és lakóit, de főleg az istállót. A magyar népi hitvilág szerint Szent György napján elsősorban a boszorkányok és más rontók tevékenykedtek, főként a tehenek és az általuk adott tej ellen. A Szent György napi állatkihajtás egyben a gazdasági év kezdetét is jelezte, a 16–19. században e nappal fejeződött be és kezdődött meg a gazdaságról szóló elszámolások időszaka is.
Nem csodálkozhatunk tehát, hogy a magyarországi szabad királyi városok közül sokban éppen ezen a napon tartottak választásokat. Bazinban (ma Pezinok, Szlovákia) néhány nappal a más városokban szokásos terminus előtt, Szent Adalbert napján (április 21.), Sopronban, Pozsonyban (ma Bratislava, Szlovákia), Szentgyörgyön (ma Svätý Jur, Szlovákia), Kőszegen, Szakolcán (ma Skalica, Szlovákia) pedig a tavaszkezdetet jelölő napon (Szent György, április 24.).
Ahogy a felsorolásból is kiderül, ezek a városok főként az akkori alsó-magyarországi és dunántúli (ma nyugat-szlovákiai) területekhez kötődnek, azaz a tisztújítás napja az osztrák tartományokhoz közeli vármegyék területén fekvő városok esetében került erre a napra. Ennek ellenére sem az osztrák tartományokban, sem a Német-római Birodalom városaiban nem tartottak ezen a napon városi tisztújításokat. A városi tisztújítások gyakorlatát, ceremóniáját már bemutattuk, így ez alkalommal nem erről, hanem inkább a városi tisztújítások állami ellenőrzését jól jellemző forrásokra szeretnénk ráirányítani a figyelmet.
A Wesselényi-összeesküvés meghiúsulása lehetőséget nyújtott a bécsi udvarnak és a Habsburg Monarchia központi hivatalainak arra, hogy az osztrák, illetve cseh-morva tartományokban már jó félévszázada alkalmazott igazgatási módszereket a Magyar Királyság szabad királyi városaiban is bevezessék.
A magyarországi szabad királyi városok közé azok tartoztak, akiknek a képviselői meghívást kaptak a rendi országgyűlésekre, illetve az 1608-ban törvénybe iktatott módon az uralkodótól kiváltságlevelet nyertek, amelyet az országgyűlés rendjei elfogadtak, és erről az országgyűléseken külön törvényt alkottak. Ezek a települések lényegében szabadon irányították magukat, egyben a kiváltságolt rendek közé is tartoztak, bár jelentős politikai befolyással nem rendelkeztek. Történt ez annak ellenére, hogy a 19. század elejéig mindegyik város külön szavazattal rendelkezett a diétákon. E városok belső önkormányzatukat egészen a 17. század utolsó harmadáig szabadon választhatták. Ekkor az osztrák gyakorlathoz hasonlóan ún. választási biztosokat rendeltek ki a tisztújításokra. A kirendelt királyi biztos feladata kettős volt. Egyrészt jelenlétével az uralkodót, azaz a városok „földesurát” személyesítette meg, egyben képviselte annak ellenreformációs törekvéseit. Másrészt az uralkodó személyében ellenőrizte a városok gazdálkodását, felmérte erőforrásait, a városok bevételeit és kiadásait, és ha úgy látta, komoly utasításokat adott ki annak érdekében, hogy a városi vagyont ne herdálják el. A biztosok kirendelése révén így egyszerre biztosították, hogy a tisztújító választáson a városi tanácsba és vezetői közé katolikusokat válasszanak, valamint azt, hogy megnöveljék a városok adófizetőképességét.
A szabad királyi városok e változásnak természetesen nem örültek. Az addigi döntően evangélikus városi vezetők közül többeknek távozniuk kellett, hogy helyüket katolikusok vegyék át. Ez utóbbiak eleinte nem is nagyon feleltek meg az elvárásoknak, hiszen (mivel kezdetben nem volt elegendő számú tanult katolikus polgár) vagy szegényebb és tudatlanabb kézművesek voltak, vagy pedig olyan állami hivatalnokok, akiknek szakértelméhez ugyan nem fért kétség, de sokszor még csak polgárjoggal sem rendelkeztek.
A városon belüli ellenszenvet növelte az is, hogy a kirendelt királyi biztosok sokszor olyan intézkedéseket is hoztak a szakszerű igazgatás jegyében, amely ellentétben állt a korábbi városi szokásokkal. E szokások megtörése a felekezeti vitákon és a hatalomváltás e szokatlan módján túl bizony többször vezetett lázongáshoz, sőt, a királyi biztos többször közel került ahhoz, hogy súlyosan bántalmazzák.
Egy ilyen botrányos eseményre került sor 1695-ben Kőszeg városában. A város ekkor még jelentős részben az evangélikusok kezén volt annak ellenére, hogy ekkor már létezett a jezsuiták rendháza és temploma.
A Szent György napján megrendezett városi tisztújítás megszokott gyakorlatában Johann Fronck kamarai tanácsos, a kirendelt királyi biztos számos kivetnivalót talált. A kőszegi gyakorlat szerint ugyanis a tisztújításra mindig csak délután került sor. Nem tetszett a biztosnak az sem, hogy a szavazatra jogosult polgárok jelentős része általában meg sem jelent a választáson, mivel ők inkább a közeli Szombathely, valamint a távolabb fekvő Nagyszombat vásárait látogatták meg termékeikkel. Fronck kamarai tanácsos azonban a leginkább azon ütközött meg, hogy a kőszegiek (mivel a kőszegi bor már akkor is jelentős szerepet játszott) ezen a napon nem átallották nyitva tartani a kocsmákat, így bizony sokan a jó kőszegi vörösbortól „vidáman” jelentek meg – vagy éppen feltüzelve. 1695-ben a királyi biztos tehát egy nappal korábban elrendelte, hogy mindezeket a szokásokat szüntessék meg, és a tisztújítás tekintélyét fenntartva minden polgárjogú lakos már délelőtt 10 órakor jelenjen meg teljes számban, hogy rendben leadhassa szavazatát, sőt még a kocsmákat is bezáratta. A kőszegiek azonban ekkor rebellisnek bizonyultak. A biztos rendelete ellenére csak délutánra érkeztek meg nagy nehezen a választás helyszínére, a kőszegi városházára. A korábbiak ismeretében nem csodálkozhatunk, ha azt láttuk: könnyű volt őket feltüzelni az uralkodó kirendelt személye ellen. Az „ősi” hagyományokat felrúgó királyi biztos ellen mind jobban nekitüzesedő kőszegiek ugyanis hatalmas botrányt rendeztek a tisztújítás napján. A városháza termében felcsapott az evangélikusok dühe, és ezen a katolikusok sem tudtak csillapítani: a biztos véleménye szerint ezek ugyanis nagyon tutyimutyik voltak, vagy épp az evangélikusok oldalán álltak. A kőszegiek dühe végül oly nagy lánggal égett, hogy Johann Fronck kamarai tanácsosnak a közeli jezsuita templomba kellett menekülnie a felbőszült tömeg elől, és a tisztújítást sem tudta rendesen levezényelni.
A történet egy sikeres lázadás képét mutatja. A kőszegieknek mégis be kellett adniuk a derekukat. 1696-ban ugyanez a Johann Fronck jelent meg ugyanis a tisztújításon, de már uralkodói parancslevelekkel a táskájában. A meghunyászkodott, a biztost tisztelettel váró kőszegi tanácsosok közül a hangadót eltávolították, aki a parancslevél szerint a továbbiakban sosem nyerhetett el semmilyen városi tisztet. A korábban oly nagy dühvel fogadott új szokásokat pedig 1696-ban bevezették és a következő tisztújításokon azokat konzekvensen alkalmazták.
Új hozzászólás