„Most jön a fekete leves...” Thököly Imre fogságba eséséről és kiszabadulásáról

Thököly Imre 1677 őszén állt a Wesselényi-összeesküvés bukását (1671) követő felkelések élére. Sorozatos győzelmeket aratott I. (Habsburg) Lipót magyar király csapatai felett. Az elégedetlen magyarok Thököly iránti bizalmát jelezte, hogy 1680-ban fővezérré választották. A felkelések hatására a bécsi udvar az 1681. évi országgyűlésen egyezett ki a rendekkel, mert attól félt, hogy ellenkező esetben a magyar rendek akár teljesen a törökök pártjára állnak. Az oszmán politikai vezetők 1682-ben látták elérkezettnek az időt, hogy Felső-Magyarországot leszakítsák a Magyar Királyságról, amelyet az oszmán források „Orta Madzsar” (Közép-Magyarország) néven említettek. Ekkor a Thököly által vezetett felkelők csapatai tartották fennhatóságuk alatt ezt a területet, és még ebben az évben, 1682. szeptember 16-án Ibrahim budai pasa átadta e vazallus királyságot Thökölynek, aki a szultáni ahdnamé fejében évi 40 ezer tallért volt köteles fizetni.

Thököly a vazallus szerepkörét játszotta el a Bécs elleni hadjárat kezdetekor, 1683. június 14–16-án az Eszék és Dárda között fekvő oszmán táborban. Itt Thököly is kifejtette kívánságait: a Habsburgok által bírt teljes Magyar Királyságot az oszmán vazallusság elismerésével, az ország – Szapolyai Jánoshoz hasonlóan – kerüljön az ő fennhatósága alá, és az oszmán csapatok csak rövid ideig tartózkodjanak az ország területén. Thököly csapatainak kellett kísérniük az országon át Bécsbe vonuló nagyvezírt, meg kellett szállniuk Nyugat-Magyarországot, és zavarniuk kellett I. (Sobieski) János lengyel király csapatainak felvonulását. Az új vazallus állam, azaz a teljes Magyar Királyság, évi 400 ezer birodalmi tallér adó fizetésével ismerte volna el a szultán gyámságát. Thököly Imre királyságának azonban a sikertelen bécsi ostrom (1683) véget vetett. I. Lipót 1684. január 12-én kelt, közbocsánatot hirdető és hűségnyilatkozatot váró kiáltványát Thököly nem fogadta el, sőt tárgyalásai során ragaszkodott ahhoz a Habsburgok számára elfogadhatatlan feltételhez, hogy ismerjék el felső-magyarországi fejedelemségét. Politikai törekvéseinek Ahmed váradi pasa elhamarkodott lépése vetett véget, amikor a katonai sikertelenség hatására fogságba vetette Thökölyt.

Thököly Imre elfogása (Giuseppe Maria Mitelli rézmetzete, 17. század vége)
Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok Grafiaki Gyűjteménye, lt. sz. 9409.

Thököly katonáival 1685. október 15-én a Váradhoz közeli Püspökibe vonult. A váradi pasa ekkor ünnepélyes ebédre invitálta meg, ahol Sejtán Ibrahim budai szerdár utasítására letartóztatták, majd hamarosan Belgrádba szállították. Híveinek jó része hamarosan átállt a Habsburgok oldalára, és részt vettek az oszmánok elleni hadjáratokban (1683–1699).

A Belgrádban raboskodó Thökölyvel történtekről egy nagyon speciális forrásból, saját kezűleg írt naplójából szerezhetünk információkat. Naplói nem egy helyen maradtak fenn, több közgyűjtemény őrzi ezeket. Jelentőségüket mutatja, hogy már a 19. század közepén a Monumenta Historica Hungariae (Magyar Történelmi Emlékek) Scriptores (Írók) sorozatában sorra jelentek meg ezek a sokfelé megtalálható naplótöredékek. A fogságba esést követő időszakról készült naplókat ma a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának gyűjteménye őrzi.

1685. november elején a belgrádi janicsár pasa hosszasan beszélgetett a fogságban levő Thökölyvel „merituma minden discursusinak csak az nagy bíztatás, és hogy jusson eszemben az ő szava, hogy az császár nekem újabb kaftánt, kardot, zászlót fog küldeni és más országot is fog adni. Az jövő nyáron maga indul az császár, s az fővezír, és az constantinápolyi janicsáraga, s én egyfelől, másfelől az császár fog menni az ellenségre” – írta saját kezű naplójába.

A következő év elején, január 2-án Thököly ki is szabadult fogságából. „Még meg sem hajnallott, jövő ember az szerdár tihájától, hogy az pasa, az szerdár Amhet pasa, virradtig beérkezik, legyek készen, mert megvilágosodván, felvitetnek, s megkaftányoznak. […] Felmenvén azért hozzája: már az bosztandzsi-pasát, kapucsilár tiháját az császárnak, Huszáin Azenzade effendit, több nagy urakkal az házában tanáltam; az belső házbúl azért kijővén, és kezét fogván, első szava volt: ihon, az mi régi barátunk Thököli Imre! Leültetvén azért csak közel magához, azonnal kezdi declarálni az császár hozzám való kegyelmességét, hogy az ki az én szerencsétlenségemnek s sok káraimnak oka volt, az fejével fizetett, nekem athnámét adván, ő azért küldetett ki, hogy a mellett nékem minden dolgaimban segítséggel legyen, velem együtt még az télen az császárnak szolgáljon, csak én is, úgymond, tovább is az császárnak legyek igaz híve.”
 

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

Thököly Imre naplójának 1686. január 2-ai bejegyzése

Jelzet: MNL OL, A Thököly- és a Rákóczi-szabadságharcok levéltárai, A Thököly szabdságharc levéltára, Thököly Imre iratai (G 2), II. 5. pag. 156–157.
 

Thököly kiszabadulását követően oszmán szolgálatba állt, már Belgrádban arról állapodott meg a hadvezetéssel, hogy „az elsőben Tömösvárra menjünk, és odagyűljenek az hadak; ott újabb nagy dévánt tartsunk, és, ha úgy fog tetszeni, engemet tíz- vagy tizenkétezer emberrel elküld Munkács felé.” Szolgálatát a szokásos módon pecsételték meg, „az hatalmas török császár nyuszttal bíllelt kaftánynyal felkaftányozott, és szállásomra bocsátott.” Ezt követően Erdélyben, majd Szeged térségében szedte össze kuruc csapatait, de sorra vereséget szenvedett a császári csapatoktól, így Erdélyből is kiszorult Temesvár és Várad térségébe.

Az oszmán szolgálatba állt Thökölyt és kíséretét a karlócai béke kikötései értelmében 1700 végén Izmitbe költöztették, ahol az időt kirándulásokkal, vagy a burszai gyógyfürdők felkeresésével töltötték. A Virágok mezeje nevű helyet is itt vásárolhatták meg a nagyvezér által biztosított pénzből. A hitvesét az emigrációba követő Zrínyi Ilona 1703. február 18-én hunyt el ezen a helyen, míg Thököly több mint két évvel később, 1705. szeptember 12-én.