Kettős történelmi mérföldkő: Mohács
Az új, bővített Országos Levéltár 1875. március 1-jén kezdte meg működését. Az immár a kormányzatot is segítő tudományos intézményt részben a régi, rendi kiváltságokat őrző Archivum Regniből szervezték újjá, részben korábbi kormányszervek levéltárainak az iratanyagából. A magyar és erdélyi udvari kancellária, a magyar királyi helytartótanács, az erdélyi gubernium, a királyi kúria, a kincstári levéltárak és a nádori levéltár iratanyagát folyamatosan szállították be, és ez a munka még az 1880-as években is folyt. Ezt megelőzően, 1875-ben született meg az új főigazgató (korabeli nevén „főlevéltárnok”), Pauler Gyula fejében és került papírra az új levéltár anyagának rendezésére vonatkozó koncepció, amelyben Mohácsnak, a mohácsi csatának már meghatározó szerep jutott.
Pauler Gyula
A korábbi tervezetekben azonban ez még nem így szerepelt. Az Országgyűlés által az országos levéltár átszervezésével kapcsolatban 1871-ben létrehozott szakértői, ún. ankét bizottság 1872. november 21-én nyújtotta be javaslatát. Az új levéltár állománya, feladatköre, elhelyezése mellett a javaslat foglalkozott az iratanyag rendezésével is, és néhány fő elvet az alábbiakban határozott meg:
„a) Az állami levéltár alkatrészeit képező egyes levéltárak irományai nem fognak külön kezeltetni, hanem összesíttetnek.
b) Az összesítésnek akként kell történni, hogy az irományok bizonyos megállapítandó osztályokba, vagyis főszakokba, chronologiai rendben helyeztetnek el.
c) Az osztályok, vagyis főszakok megállapításának alapjául a nemzeti élet egyes ágazatai szolgálnak, hogy így a levéltár nem annyira bizonyos intézetek, vagy helyi viszonyok képét előtüntetni, hanem a nemzeti élet egyes ágazatainak bizonyos időpontban mutatkozó természetét megvilágítani legyen hivatva.”
Az ankét bizottság javaslata szerint a levéltári iratanyagot tehát nagy tárgyi csoportokra kívánta osztani, mint például belpolitikai események, külpolitikai események, közigazgatás, jogügy, hadügy, pénzügy, nemzetgazdaság, egyház, közművelődés, családok. A bizottság történészekből állt, tagja volt Horváth Mihály püspök, országgyűlési képviselő, Csengery Antal, Fraknói (Frankl) Vilmos, Knauz Nándor, báró Nyáry Albert, Nagy Imre, Mednyánszky Dénes, Pauler Gyula és Thaly Kálmán. A régi országos levéltár vezetője, Török János (1809–1874) több szempontból is bírálta ezt a javaslatot. Török a bizottsággal ellentétben a levéltári anyag rendszerezésénél nem az iratok tartalmi vonatkozását (pertinencia), hanem keletkezési körülményeit (proveniencia) kívánta figyelembe venni. Meg kell jegyezni, hogy a levéltári proveniencia akkor még meg nem fogalmazott elvét a magyar levéltári gyakorlat már akkoriban is ösztönösen jól érezte.
Török János váratlan halála (1874. február 9.) után Pauler Gyula lett az új főlevéltárnok, aki 1874. október 24-én tette le a hivatali esküt.
Pauler Gyula esküjének szövege, 1874. október 24.
Jelzet: MNL OL, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Belügyminisztériumi levéltár, Belügyminisztérium, Elnöki iratok (K 148), 1874-II.a-3088.
Pauler a nagy múltú régi intézmény újjászervezése előtt 1874 decemberében nyugat-európai tanulmányútra ment, hogy a külföldi minták alapján gondolhassa át az új típusú levéltár szervezési kérdéseit. 1875. februári hazatérése után beszámolót készített a belügyminiszternek tapasztalatairól. Bár ebben az iratanyag rendszerezési formáiról még nem ír, mégis joggal feltételezhető, hogy müncheni látogatása után fogalmazódott meg benne a középkori gyűjtemény kialakításának ötlete. A Bayerisches Reichsarchiv-ban tapasztalt megoldás – amely Bajorország területéről a Reichsarchiv-ba gyűjtötte össze több nagy levéltár (Augsburg, Nürnberg, Regensburg stb.) 1400-ig terjedő teljes okleveles anyagát – felkelthette érdeklődését, és hazatérve ekkor dolgozhatta ki a Diplomatikai Levéltár felállításának gondolatát. A szintén a belügyminiszternek, 1875. április 20-ra keltezett előterjesztésben fejtette ki először azt, hogy az új levéltári rendet kronológiai alapon kell felállítani. (Az előterjesztést 1923-ban még a Belügyminisztérium levéltára őrizte, ma azonban már nem fellelhető, az elnöki iratok között egyáltalán nincs 1875-ből származó irat.) Pauler maga is utal 1875-ben készített tervezetére egy később, 1877. május 5-én írt költségvetési beadványában, amelyet az új levéltár személyi struktúrájának átalakítása érdekében vetett papírra. Ez a miniszterelnöknek küldött előterjesztés ma a legkorábbi olyan hivatalos dokumentumunk, amely a mohácsi csatát levéltári korszakhatárként jelöli meg.
„Nagyméltóságú Miniszterelnök Úr!
Nagyméltóságod szóbeli meghagyása folytán, hogy a folyó évi 96/516.6. ü. eln. szám alatt benyújtott jelentésemhez még az országos levéltár végleges szervezetére nézve is, tekintet nélkül a most létező korlátokra, tegyek javaslatot, a következőkben vagyok bátor véleményemet előterjeszteni. Mint már 1875-ben 27451/875. benyújtott javaslatomban tüzetesen, a 516/877. eln. szám alatt pedig egész általánosságban kifejezni bátor voltam, az országos levéltár jelenlegi, történelmileg fejlődött osztályai helyébe egy más, szakszerű beosztásnak kell lépni, melynek, - írtam 1875-ben «legtermészetesebb, s egyúttal a levéltár concret viszonyainak leginkább megfelelő alapját, a magyar történetnek legfőbb phasisai képezik.» Ehhez képest – mint Pulszky Ferencz őméltósága is velem közlött levelében a dolog természetéből kiindulva indítványozza –, 4 osztályt voltam bátor javasolni, s e javaslatomat jelenleg is ismétlem. „A” alatt csatolván az eddigi felosztást, „B” alatt a jövő tervet vagyok bátor áttekinthető alakban mellékelni, a beosztásra megjegyezvén, hogy a mohácsi csata a magyar történet egyik fordulópontját képezvén, egy levéltári osztálynak végpontját is annál is inkább teheti, minél inkább különböznek az előtte való korabeli iratok a későbbiektől. A II. osztály részben legalább 1723-mal végződik, mert ez évtől datálódik a pragmatica sanctionak elfogadása, a régi magyar közigazgatási és törvénykezési főbb hatóságoknak átalakítása, a magyar Helytartótanács és a Királyi Curia. Ez osztályba fognak egyébiránt tartozni más, későbbi korbeli, történeti becsű iratok is… A rendszer tekintetében az I. osztály tisztán chronológiailag, a II. részben chronológiailag, a III. és IV. tárgyszerűleg akképp fogna rendeztetni, hogy az egy ügyre vonatkozó ügyiratok mind együtt legyenek… úgyhogy ennek folytán a kancelláriai levéltáraknak nagy része a helytartótanácsi, illetve főkormányszéki levéltárba fogna olvadni…”
Pauler Gyula előterjesztése a miniszterelnöknek az Országos Levéltár szervezetéről, személyi állományáról és költségvetéséről, 1877. május 5.
Jelzet: MNL OL, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Belügyminisztériumi levéltár, Belügyminisztérium, Elnöki iratok (K 148), 1878-II.a-2317.
Alaposan elolvasva a tervezett III. és IV. osztályok felosztását a proveniencia-elvet elsőrendűnek tartó mai gondolkodásunkkal csak örülhetünk annak, hogy végül nem sikerült ezt a tervezetet megvalósítani. (Tegyük hozzá, hogy a 19. században kialakított bajor levéltári rendet is fokozatosan állítják vissza a proveniencia-elvnek megfelelő rendszerre, keserves munkával igyekezve kideríteni az iratok egykori összetartozását.)
Pauler tervezetének elvi részével a továbbiakban sem foglalkozott senki, miniszteri jóváhagyást sohasem kapott az új rendezési koncepció, és következetesen csak az I. osztály felállítását sikerült megvalósítani 1876. május 25-től kezdődően hat éven keresztül Óváry Lipót gyakorlati kivitelezésében. Óváryt kifejezetten azért vette fel Pauler, mert „a másod allevéltárnoki állomásra a fő kellék a palaeographiai és diplomatikai képzettség. Ez allevéltárnoknak ugyanis első és fő feladata lesz az országos levéltári régi, a mohácsi vész előtt való okleveleit rendezni, azokról a tudomány jelen követelményeinek megfelelő elenchusokat, mutatókat készíteni.” – írta a miniszterhez küldött előterjesztésben. Egy másik, szintén 1877-ben megfogalmazott előterjesztésében pontosan leírta az új osztály létrehozásának okát: „Az országos levéltár rendezésének egyik ága egy diplomatikai levéltárnak felállítása, mely a levéltár különféle helyein szétszórva őrzött hártya és másnemű, a mohácsi vészt megelőző időből való okleveleket és irományokat egyesítse, szakszerűleg kezelje, s így azoknak sértetlen megmaradását biztosítván, egyúttal használatukat is megkönnyítse.”
Az így létrejött Diplomatikai Levéltár (DL) a mai napig magában foglalja valamennyi, a mohácsi csata napját megelőzően kelt hivatalos kiadvány eredeti (és soknak másolati) példányát. A középkori kódextöredékekkel együtt ma a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Mohács előtti gyűjteményének része. Az egykori Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztályának központi intézkedése alapján 1963-tól a megyei levéltárak is létrehozták saját „DL-jüket”, mert kiemelték eredeti környezetükből az 1526 előtti iratokat, borítékolták és törzskönyvezték azokat. A Mohács előtti levéltári iratanyagnak külön gyűjteménybe történő összevonása azonban nemcsak az Országos Levéltár gyakorlatában állandósult, hanem a példát az ország több egyházi levéltára is követte. Mohács előtt keletkezett irataikat ugyanis sok helyen kiemelték eredeti fondjaikból, állagaikból, majd egyenként borítékba helyezték, és külön gyűjteményt hoztak létre, így például a prímási levéltárban, az esztergomi káptalani levéltárban, a veszprémi püspöki és káptalani levéltárban, a pannonhalmi főapátságnál. E levéltárak Mohács előtti okleveleit az 1950-es évek első felében az Országos Levéltárban mikrofilmre vették. E mikrofilmekből Borsa Iván a Diplomatikai Levéltár mintájára hozta létre 1974 és 1982 között a Diplomatikai Fényképgyűjteményt (DF), amely a más levéltárakban őrzött, de az Országos Levéltárban mikrofilmen meglévő középkori oklevelek kinagyított fényképfelvételeit tartalmazza.
Ugyancsak nem tekinthető véletlennek, hogy az azonos történeti alapokon nyugvó szlovák és horvát levéltári gyakorlat is fontos korszakhatárnak tekinti1526-ot. A levéltári iratanyag Mohács előtti korszakra jellemző legfontosabb sajátossága, hogy a központi hatalom működése során 1526 előtt keletkezett iratanyag a török hódoltság idején szinte nyomtalanul elpusztult. Csupán néhány dokumentum maradt meg mutatóba, véletlenül, például az ún. Ernuszt-féle számadáskönyv Széchényi Ferenc könyvtárában (ma az Országos Széchényi Könyvtár őrzi).
Ha csak a királyi kancelláriák elpusztult anyagára gondolunk, könnyen felmérhetjük, hogy a magyar levéltári anyagot olyan csapás érte, amely szinte teljesen ismeretlen a tőlünk nyugatra és északra fekvő országokban. Ez a csapás egyrészt mennyiségi volt, hiszen éppúgy elpusztult a királyi könyveknek az Anjou uralkodóktól kezdődött sorozata, mint a királyokhoz érkezett diplomáciai és magánlevelek, fogalmazványok, tárnokmesteri majd kincstartói számadások. Középkori forrásanyagunk „féloldalassá” vált. Nemcsak a királyi kancellária történetének vizsgálatával kényszerülünk arra, hogy egyedül a kancellária kiadványaiból rekonstruáljuk szervezetét és ügymenetét, hanem szinte minden középkori téma feldolgozásakor érezhető ez a csonkaság. Különösen jól lehet érzékelni ezt a mennyiségi és minőségi hiányt, ha olyan kancelláriákkal próbálunk párhuzamot vonni, mint az angol, a francia vagy a cseh korona levéltára. Nagyon is érthető tehát a középkorkutató Pauler törekvése, hogy az eltűnt királyi levéltár pótlására létrehozzon egy különgyűjteményt a más kormányszervek és családok levéltáraiban megmaradt középkori oklevelekből.
Befejezésül nem feledkezhetünk meg a nagy elődről, aki már a 18. század végén levéltári korszakhatárnak tekintette Mohácsot. Kovachich Márton György (1744–1821) hivatalos foglalkozása szerint a Kamarai Levéltár, majd irattár mutatózója, lajstromozója volt.
Kovachich Márton György
Ő volt az, aki életét a magyar történeti forrásanyag feltárásának és összegyűjtésének szentelte. Egy történeti intézet alapjait kívánta megteremteni azzal, hogy másolatban összegyűjti a magyar történeti forrásanyagot. Institutum diplomatico-historicum... című tanulmányában mai kifejezéssel élve országos méretű munkaközösséget és dokumentációs központot kívánt szervezni a magyar történelem feltárására, ehhez az adott technikai feltételek között lehetséges legnagyobb méretű forrásbázist kívánta létrehozni iratmásolatok formájában. Kovachich intézetszervezési elgondolásában központi helyett kapott az 1000 és 1526 között keletkezett levéltári anyag összegyűjtésének kérdése. Munkája 4. fejezetében részletes utasítást ad egy Diplomatarium universale kiadásához, amely az 1000 és 1526 között kibocsátott valamennyi oklevelet tartalmazná. 1791-ben megjelent művében az 1526-os korszakhatárt többek közt azzal is indokolta, hogy az ezt követő korszak iratanyagát „titkosnak” tekintik. Azt, hogy Pauler elképzelését befolyásolta-e Kovachich korábbi kezdeményezése, ma már nem tudjuk.
Digitális iratfotók: Lajos Ádám
Új hozzászólás