Hála és köszönet – himlőoltás a 18. sz. végén a Magyar Királyságban

A himlő, vagyis a fekete (öreg vagy hólyagos) himlő (latinul variola, variola vera) már több ezer éve megjelent az emberek között. Európába Ázsiából hurcolták be, és évszázadokon keresztül újra és újra pusztított. Akik megfertőződtek, azok magas lázban szenvedtek, majd a testükön hólyagos kiütések jelentek meg, amelyek helye a leszáradás után is megmaradt, így csúfítva el a beteg testét és az arcát. A betegségben elveszthették egyik vagy akár mindkét szemük világát, és a fertőzés a legrosszabb esetben halállal végződött – a kisgyerekek különösen veszélyeztettek voltak. Korabeli híradások szerint 1770-ben Szarvason például naponta 16–20 gyermeket temettek el, akik mind himlőben hunytak el. 1795-ben az orvosi jelentés egyedül Békés vármegyében 2840 gyermek haláláról adott hírt.

Kínában állítólag már i. e. 1000 táján kísérleteztek egy védő, immunizáló eljárással. Ennek során a megbetegedettekről himlőhólyagokat távolítottak el, ezeket megszárították, és a port a beoltandó személynek az orrán keresztül kellett felszippantania. Észrevették ugyanis, hogy akiket szándékosan megfertőztek, kevésbé súlyosan betegedtek meg, és a betegségen átesettek immunissá váltak az újabb fertőzésre.

A kora újkorban már a védekezések egy másik változatát alkalmazták, ekkor a himlőhólyag váladékát juttatták be az egészséges egyén szervezetébe, általában a karján ejtett bevágás útján. Ezt a szándékosan fertőzést okozó eljárást, amely során emberi anyagot használtak, variolációnak hívták a fekete himlő latin neve után. Erről a módszerről Európában elsőként bizonyíthatóan Mary Wortley Montagu angol költő és írónő tudósított. Az írónő a fertőző betegségről szomorú tapasztalatokat szerzett korábban: 1713-ban himlőben veszítette el fivérét, sőt két évvel később ő is átesett a ragályon. Amikor 1716-ban elkísérte diplomata férjét az Oszmán Birodalomba, Isztambulban saját maga látta, hogyan dörzsölik be az emberek ott a karjukba a hólyagváladékot. Ezt az eljárást 1718-ban ötéves fián, Edwardon is végrehajtották – így ő az első európai, akinek a beoltásáról tudunk. A lady 1721-ben, már egy angliai himlőjárvány idején a lányát is beoltatta, sőt meggyőzte Karolina wales-i hercegnét (aki 1727-től brit királyné lett) a módszer sikerességéről. A bizonyítékot fegyencek szolgáltatták: a „kísérleti nyulakként” használt gonosztevőknek a próbáért cserébe királyi kegyelmet ígértek. A bebörtönzöttek gyógyultan távoztak – a hercegnő pedig két gyermekét is beoltatta. Az inokulációnak is nevezett eljárás lassan elterjedt egész Európában.

A himlő elleni védőoltás azonban nem aratott egyöntetű tetszést, különösen ideológiai okokból támadták. A kor felfogásának megfelelően istenkísértésnek tartották, hiszen egy másik emberből vett „nyavalyát” használtak. Különösen az egyszerű emberek fogták fel nehezen, miért kellene az egészségeseket szándékosan megbetegíteni. Egy módon lehetett csak meggyőzni az embereket: ha minél több sikeres, eredményes oltás révén bizonyítják, hogy hatásos az eljárás. Még a 18. században második felére is elsősorban egyedi próbálkozások jellemzőek – hatékonyabban csak akkor lehetett fellépni, ha befolyásos támogató, akár az ország vagy tartomány uralkodója állt az orvos mellé.

Régóta foglalkoztatja a magyar szakembereket, ki, mikor és milyen eljárással végzett elsőként oltást a Magyar Királyságban. Ezen a héten nem ezt a vitát kívánjuk eldönteni, hanem bemutatni, milyen hálával fordultak a falusi lakosok az orvos felé, aki tettével megmentette gyermekeiket a veszélyes fertőzésről, és azt is, milyen szerepet játszott a királyság himlő elleni védekezésének rendszerében.

Az eddigi kutatások alapján kijelenthetjük, hogy mindössze négy évvel Lady Montagu példája után a Magyar Királyságban egy eperjesi orvos, Raymann János (1690–1770) is alkalmazta az oltást a saját kislányán. Ezt az operációt azonban másokon nem végezte el, így továbbra is csak egyedi eset maradt – számos más orvostársának egyéni akciójával együtt. A 18. század végén került csak sor arra, hogy hivatalosan, központilag rendelkeztek a himlőjárvány elleni védekezésről. 1795–1796 folyamán súlyos himlőjárvány tombolt az országban, ezért a helytartótanács 1796. június 7-én a 12467. számú leiratában felszólította a törvényhatóságokat, hogy küldjék ki az orvosokat, akik mérjék fel a helyzetet, ajánljanak megoldásokat a gyógyításhoz, és tegyenek jelentést.

1799-ben Esztergom vármegye ennek a három évvel korábban elküldött felszólításnak eleget téve február 13-án elküldte beszámolóját az orvosának, Joseph Schmidnek a tevékenységéről. A benne foglaltakat a Magyar Királyi Helytartótanács olyan jelentőségűnek ítélte, hogy március 5-én felkérte a pesti egyetem vezetőségét, fejtse ki a véleményét a mellékletben elküldött orvosi jelentésről. Eszerint Schmid 1798 decemberében járt a falvakban, majd 1799 januárjában már három községben végzett oltást, hogy az ott dühöngő járvány ellen immunissá tegye a gyerekeket. A variolációt Búcs, Magyar- és Németszölgyényben végezte el, amely eredményességéről csatolták a települések elöljáróinak attestátumát, vagyis tanúsítványát.

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

A búcsi, magyarszölgyényi és németszölgyényi elöljárók tanúsítványa a településükön elvégzett himlőoltás sikerességéről, 1799. február 2. és február 8.
Jelzet: MNL OL, Helytartótanácsi levéltár, Magyar Királyi Helytartótanács, Departamentum sanitatis (C 66), 1799. F. 3. p. 15.

A falusiak kezdetben biztosan tartottak gyermekeik szándékos megfertőzésétől. A járványok idején ugyanis sokszor előfordult, hogy az anyák elbújtatták gyermekeiket. Schmid József maga tudósított arról, mi módon győzte meg őket mégis: január elején 141 kisgyerek lázasodott be, és közülük harmincnégyen már elhaláloztak. Az orvos erre a tragikus végkifejletre hivatkozott, és arra, milyen közvetlen életveszélynek vannak a még egészséges vagy gyengén fertőzöttek kitéve. A szülőknek azt is elmagyarázta – ahogy jelentésében áll –, hogy a kórokozók a levegőben, belélegzés által terjednek, tehát bárki elkaphatja. A falusiakkal azt is ismertette, hogy a súlyos lázat okozó betegség során a kórokozók a szervezetben megtámadják a belső (nemes) szerveket, és ez is halálhoz vezet. A halálesetektől ekkor már szintén kellően megrémült parasztok beleegyeztek az operációba, és így Schmid a védő eljárást 153 gyermeken hajtotta végre, akik „ki több, ki kevesebb himlőt kapván, kigyógyultak”.  Lázukat hűtőfürdővel csökkentette, és így a beoltottak közül – ahogy a két Szölgyény plébánosa, Jordánszky Elek is igazolta – mindössze három hunyt el, a többiek „már most is frissek, és egészségessek”. A Búcson beoltottak közül egyetlen gyermek sem halálozott el. Eljárása sikeressége miatt a lakosok hálával és köszönettel adóztak az orvosnak.

A búcsiak jókívánsága sajnos nem használt: Schmid József alig néhány hónappal a sikeresen végrehajtott tömeges oltás után elhunyt, így nem alkalmazhatta már azt a másik módszert, amely megváltoztatta a védekezés alapjait. Tevékenysége azonban nagyon is irányadó volt: a pesti egyetem orvosi fakultásának szakemberei jóváhagyták az oltást. Az 1799. május 21-én szétküldött 12310. számú helytartótanácsi leiratból kiderül, a kormányszék egyértelműen Schmid sikerén felbuzdulva, az ő példájának következményeként rendelte el a vármegyei orvosoknak, hogy ajánlják a lakosságnak a himlőre való fogékonyság elleni védekezést. Ennek nyomán országszerte elindulhatott az oltás – több vármegyei orvos jelentését megőrizték nekünk az iratok. Végül azonban mégsem ez az eljárás, hanem egy másik, már nem emberi oltóanyagot tartalmazó oltás lett a világszerte elterjedt.

Iratfotók: Varga Máté

Ajánlott irodalom:

Duka Zólyomi Norbert: Fejezetek a himlőoltás történetéből. Új Mindenes Gyűjtemény (Somorja) 2. (1983) 36–54.

Kiss László: Ki volt a magyar Jenner? Orvosi Hetilap 138. (1997) 224–225.

Kiss László: Égnek legszebb ajándéka. Barangolás a himlő elleni védőoltás magyarországi kultúrtörténetében. Budapest, 2017