A Levéltári Délutánok című történelmi ismeretterjesztő sorozat következő előadójaként Deák Ágnes, az SZTE BTK TI Modernkori Magyar Történeti Tanszékének egyetemi tanára elsőként ismertette az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéshez vezető folyamatot, amelynek végeredményeként I. Ferenc József császárt és feleségét, Erzsébetet 1867. június 8-án magyar királlyá és királynévé koronázták.

Az előadó beszélt a kiegyezéshez vezető történelmi előzményekről, a Habsburgok és a magyar rendek közötti bonyolult és ellentmondásos viszonyról, ami lényegében 1526-ig, a mohácsi csata utáni helyzetig vezethető vissza. A kiegyezést közvetlenül meghatározó esemény azonban az 1848-as forradalom és az áprilisi törvények voltak. Deák Ferencet a kortársak támadták, és sokan arra törekedtek, hogy a kiegyezést vereségként állítsák be, de a valóságban a 12 pontból 10-ben megegyezés született, amelynek eredményeképpen a Magyar Királyság visszaszerezte (a közös ügyeket leszámítva) az önállóságát. Kossuth Lajos és a teljes függetlenség hívei azonban árulásnak tartották ezt, és Kossuth az úgynevezett Cassandra-levélben a nemzet halálát, Magyarország felbomlását vizionálta. Az előadásból megtudhattuk, hogy a nemzetiségi ellentétek miatti aggodalmak és Magyarország későbbi sorsa miatti félelmek Deákot is foglalkoztatták, és erre a magánlevelezéséből szerezhetünk ismereteket. Az előadó hangsúlyozta, hogy a 48-as elveket vallók valójában sokszínűséget mutattak, és nem akartak teljes függetlenséget. A birodalom keretein belül akartak maradni, és azt szerették volna, hogy a két országot csak a tiszta perszonálunió kösse össze, miközben azok is 48-asnak vallották magukat, akik az áprilisi törvényeket kívánták betartatni. Vagyis a magyar politika a kiegyezés időszakában 47-esekre (ókonzervatívok), 48-asokra (perszonálunió és az áprilisi törvényekhez ragaszkodók) és 49-esekre, a teljes függetlenség nézetét vallókra tagolódott. Ez utóbbi a kossuthi Dunai államkonföderáció létrejöttéhez vezetett volna. 

A kiegyezéssel egy hosszú politikai tárgyalássorozat zárult le, amit az uralkodó az 1867. évi XII. törvénycikk aláírásával, Andrássy Gyula ellenjegyzésével 1867. július 28-án szentesített.

Eltérő megítélések

Deák Ágnes ismertette, hogy a kiegyezésnek nem egységes a megítélése, ami már a dokumentum aláírása időszakában is eltérő megítélés alá esett nemcsak Magyarországon, hanem az ország határain túl, illetve Ausztriában is. Az osztrák történetírás a 20. század húszas-harmincas éveiben a kiegyezésben a romlás és a birodalom későbbi felbomlásának kezdetét látta. Arra a véleményre jutottak, hogy a sokszínű birodalom egységesítésére törekvő Habsburgok politikáját a kiegyezés megtörte. Ezen értelmezés szerint a kiegyezés a Habsburg Birodalom további sorsára negatívan ható eseményként jelent meg. Ezzel ellentétben a másik megközelítés szerint valójában a német egység létrejötte vezetett a Habsburg Monarchia bukásához, mivel az egységes Németország megalakulásával az Osztrák-Magyar Monarchia elveszítette a hagyományos kiegyenlítő, egyensúlyozó szerepét. Sorsát így hosszú távon a németországi események, majd a németek I. világháborús veresége határozta meg. Vannak ugyanakkor olyan interpretációk, amelyek szerint a kiegyezés konszolidálta a birodalmat, és megteremtette a gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődés lehetőségét 1867 és 1918 között. Erre a pozitív és negatív megítélésre a magyar történetírásból is tudunk példákat említeni.

Bonyolult nemzetközi helyzet

A Habsburg Monarchia sorsát alapvetően a német egyesülés kérdése határozta meg, vagyis a nagynémet vagy a kisnémet egyesülés, egymást kizáró és Magyarország sorsát eltérően meghatározó folyamata. Az előadó kitért a birodalom sokszínű nemzetiségeinek a törekvéseire is. A forradalom alatt az osztrákok kezdetben a nagynémet egységben reménykedtek, de a németországi német lakosság igazi német államot akart, és a nacionalizmus lázában élő németek nem akarták a szlovének és a csehek csatlakozását. Erről a frankfurti birodalmi gyűlés döntött. Ez azonban a történelmi Habsburg Birodalom szétbomlásához vezetett volna, így Bécsben a nagynémet egység helyett a meglévő birodalmi keretet kívánták megerősíteni. Ezt a szándékot erősítette meg Ferenc József uralkodói névválasztása, aki eredetileg II. Ferencként akart uralkodni, majd a tanácsadói hatására a II. Józsefre utaló I. Ferenc József nevet választotta. A fiatal uralkodó aktívan politizált, és részt vett a hétköznapi államügyek intézésében. Nagyon nehezen fogadta el a magyar liberális elittel való együttműködést, és nem véletlenül telt el 17 esztendő a kiegyezés aláírásáig.

Dualizmus vagy föderalizmus?

A birodalom szláv népei ausztroszlávoknak tartották magukat, akik az orosz birodalmi érdekeknek alárendelt pánszlávizmussal szemben az Osztrák császárság keretein belül képzelték el a jövőjüket. Ez a program a birodalom föderalista átszervezését képzelte el, ellenezték a centralizmust és a dualizmust, amely elképzelés szerint Magyarországnak csak annyi joga lett volna, mint a föderáció többi államalkotó, többségében szláv nemzeteinek.

A kisnémet egység létrejöttével ugyanakkor a dinasztia számára létfontosságúvá vált, hogy Magyarország ne csak laza formában csatlakozzon a birodalomhoz. Ez közvetlen hatással volt az 1848-1849-es folyamatokra, és a későbbiekben is meghatározta a Habsburgok viszonyát Magyarországhoz. Az előadó térképekkel és képekkel illusztrálva részletesen ismertette a korabeli európai folyamatokat, a német és az olasz egysülés hatását és azok következményeit a magyar-osztrák tárgyalásokra, amelyek végül a kiegyezés aláírásához vezettek.
 

Hatások és ellenhatások

A kiegyezés, minden ellentmondásosságával megteremtette az alapját egy olyan ötven esztendős békés fejlődésnek, amely gyökeresen átalakította nemcsak Magyarországot, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia más területeit is. Fontos hangsúlyozni, hogy ennek az addigi magyar történelemben példátlan társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődés köszönhetjük a Magyar Nemzeti Levéltár bécsi kapu téri épületének megálmodását és felépítését is.

A hallgatóság soraiban az 1867-es kiegyezés kapcsán többen az európai integrációs folyamat előképét vélték felfedezni. Deák Ágnes hangsúlyozta, hogy a történészek között meglévő, 30-40 évvel korábbi viták már elcsendesedtek, de a múlt értelmezése körüli eltérő vélemények feléledése lehetséges. Példaként említette a Mohácsi csatát és a Habsburgok megítélését. Így elképzelhetőnek tartja, hogy a kiegyezés megítélésében is új megközelítések lesznek, de ennek a korszaknak a történetét nem lehet teljes mértékben a napjaink integrációs folyamatainak az előképének tekinteni.
 

Deák Ágnes előadása:

Eltérő megítélések az 1867-es kiegyezésről és következményeiről

Fotók: Lantos Zsuzsanna (MNL OL)