Az aradi vértanúk börtönhelye – az aradi vár a 18. században

A középkori Arad mezőváros kedvező helyen alakult ki: a Maros partján feküdt, így fontos stratégiai helynek számított. A városkát az oszmán hódoltság időszakában megerősítették. A 16. század végén egy kisebb erődöt is építettek, amely köré cölöpsáncot emeltek. A zentai csatát (1697) követően a Habsburg hadvezetés ebből a négyszögletű palánkvárból alakította ki az újabb aradi várat, amelyet új sáncokkal vettek körül és új bástyákkal erősítettek meg, és falait egy vizesárok-rendszer fogta körbe. Az építkezést 1698-ban maga Savoyai Jenő herceg irányította. A hely jelentősége kétségtelen volt: Aradnak elsődleges szerepe volt a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség közötti kapcsolattartásban, biztosította és felügyelte a Maroson történő hajózást (az erdélyi sószállítás legfontosabb útvonalát), ráadásul ellenpólust képezett az 1718-ig az oszmánok által birtokolt Temesvárral szemben. A Temesi Bánság visszafoglalása után (1718) ugyan megszűnt „határmenti” funkciója, de stratégiai fontossága mellett fontos hátországbeli szerephez jutott a hadellátásban.

Ruttkay Imre hadmérnök 1755-ben készült térképén jól látszik az Ó-Arad városrészben található négyszögletű vár (A betűjellel jelölve), amely a Maroson átívelő hidat is védte és ellenőrizte, valamint tőle északkeletre (jobbra) a vár előtti sáncárok-részt (B betűjel) a katonai kaszárnyával (α) és a tisztiszállással (β). A térkép részletesen ábrázolta nemcsak az Új és Ó városrészt (továbbá a rác, illetőleg német várost), hanem a Maros vízrajzi állapotát is: a számos kanyarulatot, elágazásokat és a szigeteket. Jól látható, hogy a Maros nagy kanyarulata által közrefogott terület az 1750-es években még üresen állt.

Ó- és Új-Arad városának alaprajza (Repraesentatio geometrica situs oppidi Arad tam veteris quam novi ac reliquorum locorum in linea ab I. statu militari anno 1752 excisa contentor)
Jelzet: MNL OL, Térképtár, Kormányhatósági fondokból kiemelt térképek (S 11), No. 18.

Az 1737 és 1739 közötti orosz–osztrák–oszmán háború a Habsburgok számára területi veszteségekkel végződött, amelyet az 1739-ben 27 évre megkötött belgrádi békében rögzítettek. Ugyan a közvetlen háborús idők elmúltak, de a Monarchia határvidékén továbbra is tartottak támadásoktól: a déli határnál oszmán, az északi részen pedig porosz betöréstől. Ez a szüntelen feszültség okozta azt az 1760-as években, hogy a Habsburg-hadvezetés célul tűzte ki a határszakaszok erődjeinek megerősítését és felszereltségük fejlesztését. 1747-ben alapították a hadmérnöki kart (később: Geniehauptamt), amely a hadmérnöki és erődítési feladatokat irányító hivatal lett, és amelynek hadmérnök szakemberei nem csak elméletben tervezték meg a védelmet, hanem szemleutak során szerzett tapasztalataik révén döntötték el, mely erődök kerüljenek felújításra.

1761-ben Ferdinand Philipp von Harsch (1704–1792) táborszernagy lett a hadmérnöki kar aligazgatója, aki abban az évben megbízást kapott arra, hogy mérje fel a Temesi Bánság, Szlavónia és a Magyar Királyság jelentősebb erődjeit: A gróf megszemlézte Temesvár, Pétervárad, Eszék, Bród, Racsa, Szeged, Arad, Buda, Komárom és Győr erődítéseit, és részletes jelentésben foglalta össze a látottakat. Véleményében hangsúlyozta, mennyire jelentős Szeged és Arad a védelem szempontjából, és szorgalmazta, hogy e helyszíneken új erődítményeket emeljenek. Az Udvari Haditanács nem támogatta ezt a tervét, mivel elsődleges fontosságúnak Szeged kiépítését tartották. Harsch ennek ellenére nem tágított, és 1763-ban ahhoz kérte az uralkodó döntését, hogy az aradi területen egy teljesen új erődítményt építhessenek.

Előterjesztésében három változatot nyújtott be: elsőként a régi erődítés helyére tervezett egy új hatszög alapú erődöt, amely esetében véleménye szerint a Maros kanyarulatai és holtágai jelenthettek nehézséget, mind az építkezés, mind a később védekezés szempontjából. A második változatban a várat egy zsilipekkel szabályozott vizesárok és külső védműrendszer vette volna körül, amelyekhez azonban csatornákat kellett volna kialakítani. Harsch személy szerint egy harmadik verzió mellett tette le voksát. Ekkor eltekintett volna a korábbi erőd helyétől, és az attól keletre fekvő kis erődítési szigeten (vagyis a folyó nagy kanyarulat által körülhatárolt üres területen) kívánt egy teljesen új erődöt felépítteteni. Ennek az új erődnek egyes elemei nem a klasszikus erődépítési módszernek (Sébastien Le Prestre de Vauban francia hadmérnök és hadi építész után az ún. Vauban-féle módszernek) feleltek meg, hanem egy teljesen egyedinek, amelyet a későbbi szakirodalom „aradinak” nevezett el.

Feltehetően Harsch meggyőző jelentéseinek és a felmerült kifogások cáfolatainak eredményeképpen az uralkodó végül kedvezően döntött az ügyben, és az 1763-ban megkezdett tereprendezési–előkészítési munkálatokat folytatva 1764-ben elindult az építkezés a harmadik változat alapján. Az építkezéssel vállalkozókat bíztak meg: Johann Mayerhofer építési, Carl Niedermeyer és Johann Brutler erődítési építési vállalkozókat (entrepreneurs-t, ahogy az egykorú források megnevezik őket). A munkálatok lassan haladtak csak előre: 1765-re elkészült a legbelső, a hatágú csillagalakú főkörítmény és a füles pajzsgátak alapozása, tehát az alapvető földmunkák, de a második és a tervezett harmadik védművonalakhoz még nem kezdtek hozzá. Ráadásul egyre több gond akadt a szükséges építőanyag biztosítása körül (a fakivágások és a téglaégetés miatt), és az építőmunkások száma sem volt elegendő. A vállalkozók között is ellentétek és számadási zavarok keletkeztek, így Harsch 1767-ben újabb aradi vizitációt tervezett. Mindeközben az Udvari Haditanács is ellentétes álláspontra helyezkedett, mivel kétségbe vonta, hogy valóban szükséges-e Aradot tovább erődíteni. Franz Moritz von Lacy gróf (1725–1801), az Udvari Haditanács 1766-ban kinevezett elnöke határozottan úgy vélte, ha fenntartják a délebbre, és így az esetleges oszmán támadáshoz közelebb fekvő Temesvárat, akkor feleslegessé válnak az aradi építkezések.

Ebben a feszült helyzetben jelent meg 1768-ban II. József Aradon, akinek társuralkodóként a hadügyek felügyelet és irányítása volt a feladata. Csaknem három hónapig tartó utazása alatt saját maga is megszemlézte a Magyar Királyság és főként a Temesi Bánság állapotát, a hadügyekben tett intézkedések hatását, felmérte az addigi építkezéseket, és a helyszínen meghallgatta mindkét felet. Segítségül Claude-Benôit Duhamel de Querlonde (1721–1808) alezredes, egy kivételes tehetségű francia hadmérnök szolgálhatott, akinek véleményét már 1764-ben, a csehországi erődítések kapcsán kikérték. A Monarchia hadvezetése 1767 decemberétől lépéseket tett annak érdekében, hogy császári-királyi szolgálatba állíthassák a hadmérnököt. Ennek érdekében Querlonde-t valódi ezredesi rangra emelték, hogy a vezérkarhoz oszthassák be. Fizetése évi 3000 forint lett, és elutazását is a császári kasszából állták. A hadmérnök elhívásának tehát alapos oka volt: őt szemelték ki arra a feladatra, hogy a délen és Szlavóniában fekvő erődök (Arad, Temesvár, Eszék, Pétervárad, Bród és Ógradiska) megtekintésénél szakértőként jelen legyen, szakvéleményt adjon, és a helyszínen tájékoztassa II. Józsefet. A fennmaradt iratok bizonyítják, hogy Querlonde véleményt nyilvánított az erődök építéséről, valamint a további teendőkről, és részletes terveket állított össze. (Később Querlonde irányította a csehországi Ples/Josephstadt/Jozefov/Jaroměř erődítési munkálatait. Nehéz természete miatt azonban állandóan összeütközésbe került közvetlen munkatársaival, így 1785-ben Luxemburgba vonult vissza.)

II. József nap mint nap lediktálta titkárának a látottakat, és részletes útinaplójából kiderül, hogy 1768-ban egyik fontos célja az volt, hogy tiszta képet nyerjen a déli erődítési munkákkal kapcsolatban felmerült „zűrzavarokról”. A napló megőrizte számunkra mindazon a heves ellentéteket, amelyek a szembenálló hadmérnökök között feszültek, és amelyek már 1764-ben, a königgrätzi erőd építkezése kapcsán felszínre kerültek. 1768-ban leginkább az aradi erődnél érzékelhető ez a konfliktus – annál az építménynél, amelynek építésmódját hadmérnökeink és hadi szakértőink rendkívül magasztalnak. A 18. századi szemlét végző szakemberek azonban tőlük eltérő véleményen voltak, és mind az építkezés módja, mind pedig a hely kiválasztása heves vitákat váltott ki közöttük.

A császár igen határozottan fogalmazta meg lesújtó véleményét: „Már rögtön kora reggel megnéztük a terveket és metszeteket, amelyeket Harsch elénk tett. Vitathatatlanul jobb lett volna, ha erre a helyre egyáltalán nem költünk pénzt, hanem inkább Szegedet, Pancsovát, vagy egy másik, a Tisza mellett [… fekvő] helyet építünk ki, mivel Arad csupán akkor használható, ha már az egész Bánságot elvesztettük, és csak abban az esetben, ha [az ellenség] már elhagyta és egészen Budáig vonul; még csak egy megvert hadsereg sem húzódna, sem akarna ezen erőd ágyúi mögé húzódni.” József azonban meglátta mindazon előnyöket, amelyek az új aradi erőd földrajzi fekvése mellett szóltak, mint például a Maros védő kanyarulata, vagy a támadó terület eláraszthatósága. Más szempontok igazolták viszont az új helyszín kiválasztását, amelyet ezért helyeselt: „Bizonyos, hogy ha Aradot kiépítik, erős erődítmény lesz, bizonyos az is, hogy ilyet sehol máshol a világon nem lehetett volna remekebben felépíteni, mivel minden (építő)anyag kéznél van, és maga a Maros szállít mindent, ingyen van a faanyag is, mivel az erdőben nő.” Azt azonban mindenki látta, hogy az erőd stratégiailag rossz helyen, igen messzire feküdt a határtól, így nem lehetett funkciója a védekezésnél, és ez máris felvetette: szükséges-e a hatalmas költséggel és munkaerő-befektetéssel járó erődítés?

Az 1768. április 22-i délelőtti látogatás alkalmával a császár még dicsérte a megszemlézett állapotokat, de kritikusabbá vált, amint a francia hadmérnök véleményét is elővezette nézeteit. „Az étkezés után Querlonde megmutatta nekünk a térképen a hibákat, elsősorban az egész új rendszerét, amelyeket Harsch egy régi írótól másolt le, és amely rendszer leggyengébb része a központ, sok holttere van; ezért könnyű rést ütni a kurtina szögén, az ellengátak támadás nélkül maguktól is leomlanak, és hátulról bevehetők […]. A kazamatákban az ágyúkkal nem lehet védekezni, mert éppen a főárkot nem tudják pásztázni és amiatt is lehetetlen, mert nem elegendők a légnyílások, és a lövések után a füst miatt senki nem tud majd a kazamatákban megmaradni.”

Querlonde újabb megoldásokat javasolt, amelyekkel szerinte az erőd védelmét javíthatták volna – többek között hasonlót, amely Harsch egyik korábbi tervezetében is szerepelt. A Maros gyakorta alacsony (és így átgázolható) vízállásán zsilipek alkalmazásával gondol javítani — ezáltal a támadóoldalt is el lehetne árasztani. Ekkor nem kellett volna külső védművet építeni, sem pedig kisebb erődöket (gemauerte reduits) emelni, helyette inkább a védekezés szempontjából alkalmasabb fedett út (Chemin couvert) kialakítását szorgalmazta. A javaslatokat és ellenvetéseket II. József a másik féllel is megvitatta: „Este sétálni mentem Harschsal az erődben és elmondtam neki Querlonde kifogásait, ezeket eléggé jól tisztázta. Azt állítja, hogy az árokban levő víz soha nem fog ártani a tégláknak, mivel olyan jó minőségűek ezek és a mész is; ugyanemiatt kellően vastagak a falak; [állítja azt is,] hogy ha a kazamatákban tüzelnek, nem fog kárt okozni a füst, másnap láttunk ilyen kísérleteket. A külső védművet meg akarja tartani, mert biztosabbá teszi az erődöt, és éppen ennyibe kerülne a fedett út [kialakítása…]. Véleménye szerint a zsilipek nagyon költségesek lennének, és reméli, hogy egy töltés által ugyanazt [a célt] érheti el.” A másnap megtekintett tüzérségi próbalövéseknél a szél hamar elvitte az ágyúfüstöt, így ez alkalommal Harschnak lett igaza.

A császár hadmérnökei és katonatisztjei nézeteltérésénél megpróbált semleges maradni, mindkét felet meghallgatta, mindkét fél véleményét feljegyezte naplójában. Az azonban érzékelhető, hogy közelebb állt hozzá Lacy (ha nem is véleménye, de maga a tábornok személye), mivel többször nem értett egyet Harsch védekezésével, sőt igazmondását is kétségbe vonta: „Harsch azt mondta, hogy sohasem javasolta Arad kiválasztását, amely [kijelentés] azonban hamis.”

A két fél ellentéte nem csak eltérő erődépítési felfogásukat tükrözi, hanem a császár megjegyzései új fényben tüntetik fel az aradi „kísérleti” építési módszert, amely napjaink erődépítési szakirodalma előtt ismeretlen. Harsch ugyanis az építési módot állítólag „a régi Rimpler-féléről vette“,, emiatt II. József Aradot úgy jellemezte, mind „az első olyan erőd a világon, amelyet eszerint a módszer szerint építenek fel”.

Rimpler több jelentős erődépítési szakmunkát írt (Ein dreyfacher Tractat von den Festungen. Nürnberg, 1673; Befestigte Festung. Frankfurt, 1674; Beständiges Fundament zu Fortificiren und Defendiren. Frankfurt, 1674). Építészeti elveiben elutasította azt a módszert, amely a városokat és erődöket összefüggő falakkal és árkokkal vette körül (mint a Vauban-féle rendszer), ezek helyett különálló, kisebb ék alakú védműveket helyezett el a belső védmű elé, amelyek egymást védték az ellenséges támadásoknál. (Többen Marc-René de Montalembert erődépítész előfutárjának is nevezik őt.) Mai ismereteink szerint Rimplernek már nem volt módja módszerét átültetni a gyakorlatba, a műveiben lefektetett elvek szerint nem épült fel egyetlen erőd sem. Kivétel lehet azonban Arad, amely, ha hihetünk II. József császár feljegyzéseinek, mégiscsak Rimpler metódusa szerint került megvalósításra, habár a módszer „sok elméleti ellenvetést és aggályt vet fel, amelyeket a tapasztaltak mind pro és kontra támogatnak és elleneznek – mindkét oldal nyomós indokokkal”. Így tehát ő lehetett az a „régi író”, akiről Harsch a rendszert lemásolta. Az osztrák erődépítési szakirodalom kiemeli Arad építésmódjának egyedülállóságát és azt is, hogy az eltér a Vauban-féle rendszertől, de nem ismeri az utalást „Rimpler-i rendszerre”. Az a szakemberek jövőbeli feladata lesz, hogy az aradi építésmódot összevessék Georg Rimpler elméletével.

Amikor II. József 1770-ben ismét mglátogatta az épülőfélben levő erődöt, már nem kellett a különböző felfogásokat azonos nevezőre hozni. A munkálatokat ekkor már a Lacy-párthoz közel álló Karl Clemens Pellegrini altábornagy (1720–1796) irányította. Ekkor a császár ismét szemlét tett az erődítési munkáknál — a falak már magasabban álltak, de a földmunkák befejezéséhez még sok időre volt szükség. Az erőd ellenvédművei (Contregarde, ellengát az árokban), néhány holdmű (Lunette), a sáncok külső bélésfala (Contrescarpe) és a külső védművek (Enveloppe) még teljesen hiányoztak. A kiáradt Maros miatt — mint arra Querlonde előre figyelmeztetett — négy lábnyira állt a víz az erődben, és a kazamaták emiatt nedvesedtek. Három évvel később, II. József 1773. évi látogatásakor a munkálatok már jelentősebb mértékben haladtak előre, de még messze volt az 1783. évi befejezés, hogy végül elkészüljön a szabályos alaprajzú, hatágú csillagra emlékeztető bástyás rendszerű, többszintes kazamatákkal ellátott erődrendszer. A császár 1773. május 10-én a falakat már egészen jó állapotban találta, a hónap végére várták építésük befejezését. A földvédműveknél korábban tapasztalt nagy hiányosságok továbbra is fennálltak. A szállítószekerek és munkaerő hiánya miatt még kb. 80.000 köb-öl (kb. 545.679 m³) föld hiányzott, mindezt távolról kellett beszerezniük. A császár ez alkalommal is kiemelte, milyen szerencsétlen módon választottak ki a helyszínt, és felsorolta mindazon nehézségeket, amelyekkel az építkezésnél küszködtek, mint például azt, hogy már 1768-ban felvették az alkalmazott téglák tartósságát.

A Maros folyószabályozási munkálatai közben felvett alaprajz, az aradi erődítmény alaprajzával, 1822
Jelzet: MNL OL, Térképtár, Kormányhatósági fondokból kiemelt térképek (S 11), No. 1550/1.

Mindezen tapasztalatok alapján II. József már 1768-ban határozottan ellenezte, hogy további összegeket költsenek Aradra (és mellette Bródra és Ógradiskára is). Helyette nagyobb erőket kívánt más erődítmények javítására fordítani, különösen a temesvári erődöt övező előárok feltöltésére, mély kutak fúrására vagy elegendő számú ciszterna felállítására, valamint Pétervárad és Szeged erődítésére. A szakértői véleményekkel megalapozott előterjesztését azonban végül nem fogadták el, és egyértelműen a már befektetett munka és a hatalmas költség volt a mérvadó. Az Udvari Haditanács tagjai a pontos számadatok birtokában úgy vélték, már elég sokat költöttek a fent említett három erődre, és csak kevés hiányzik a végleges befejezéshez — az elhagyott épületek egyébként is a betörő ellenség hasznára válhatnának.

A Haditanács elnökének öt évvel későbbi védekezéséből kiderült, hogy a fiatal császár és szakemberei Arad esetében már 1768-ban helyesen látták a gondokat. 1768-ig 1.581.831 forintot költöttek az építkezésre a Harsch által előirányzott 2.152.952 (más adat szerint 2.473.669) forintból. Lacy beszámolója 1773-ban már ezt jócskán meghaladó számokat említ: további 2.028.000 forint költséggel számolt még. Csupán az épületek építési költségei és a földsáncok kialakítása 780.700 forintot, míg például a tüzérállások kiépítése újabb 200–300.000 forintot emésztett volna fel. A kezdeti költségtervezetet tehát jóval túllépték, de mégsem szüntették be a már elkezdett építkezést. Hiába volt a társuralkodó császár nyomatékosan emellett, hiába volt a szakértő hadmérnökök megalapozott véleménye, az aradi erőd építését folytatták.

A nagy költséggel felépített erődítmény – többször kifogásolt fekvése miatt – a későbbiekben nem is látott el valódi védelmi célokat, így a határövezetben állomásozó katonaság utánpótlási bázisa maradt és hadifoglyok gyűjtőhelyeként szolgált, ahogy ezt az aradi vértanúkra emlékezve minden honfitársunk jól tudja.

Felhasznált irodalom:

Bajzik László: Az aradi vár építése és hadieseményei az 1848–49-es szabadságharcban. Budapest, Zrínyi Kiadó, 2020.

Benkő Elek–Csikány Tamás–Czigány István–Demşea Dan–Domokos György: Az aradi vár története. Budapest, Zrínyi Kiadó, 1998.

Csikány Tamás: Az aradi vár védelmi rendszere. Várak, kastélyok és templomok, 2006, 1:4–7.

Kulcsár Krisztina: II. József utazásai Magyarországon, Erdélyben, Szlavóniában és a Temesi Bánságban, 1768–1773. Budapest, Gondolat Kiadó–Magyar Országos Levéltár, 2004.

Robert Rill: Der Festungs- und Kasernenbau in der Habsburgermonarchie. In: Das achtzehnte Jahrhundert und Österreich. Jahrbuch der Österreichischen Gesellschaft zur Erforschung des achtzehnten Jahrhunderts, 11 (1996), 55–66.

Robert Rill: Das Festungswesen im Habsburgerreich des 18. Jahrhunderts im Überblick. In: Festung und Innovation. Das achtzehnte Jahrhundert und Österreich. Jahrbuch der Österreichischen Gesellschaft zur Erforschung des achtzehnten Jahrhunderts, 20 (2005), 37–52.

Robert Rill: System Arad – ein eigenständiger Weg österreichischer Festungsarchitektur.