Bevezető
Sz. Nagy Gábor: „Aki nincs ellenünk, az velünk van!” – 1956 utáni konszolidáció
A Kádár-korszak első, 1956–1962 közötti részét szokás a kádári konszolidáció időszakának is nevezni. A történeti irodalomban elterjedt meghatározás arra utal, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc után a forradalom előtti politikai és gazdasági viszonyok újra rendeződtek és megszilárdultak.
A forradalom végett vetett a Rákosi Mátyás vezette sztálinista diktatúrának, ugyanakkor a kommunista párt hatalmát Kádár János vezetésével, erőszakkal visszaállították. A korai Kádár-korszak egy működésképtelen kommunista rendszert tett működőképessé és hosszú távon fenntarthatóvá.
A forradalom után a Magyar Szocialista Munkáspártnak mint a hatalom új birtokosának gyakorlatilag semmiféle támogatottsága nem volt. A nyugati hatalmak nem ismerték el az új vezetést és Kádár János személyét, az országon belül pedig gyűlölet vette körül őket.
Az 1958-ig tartó első időszakban a Kádár János vezette MSZMP kettős politikát folytatott. Ennek egyik eszköze a megtorlás volt a forradalomban résztvevők és annak vezetői ellen, ugyanakkor ezzel párhuzamosan megkezdődött a társadalom nagy részével a kiegyezés és a szocialista rendszer építése. Az 1958 és 1962 közötti időszakban a még ellenállást tanúsító társadalmi csoportokkal is megtörtént a kiegyezés, valamint alapvető célkitűzés volt a rendszer Nyugati elfogadtatása és Kádár János vezető szerepének a párton belüli megszilárdítása is.
A szovjet beavatkozással levert forradalom vezetőit és résztvevőit népbíróság elé állították. A Nagy Imre-per vádlottjait 1958. június 9. és 15. között a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc vezetésével zárt tárgyaláson ítélte el. Nagy Imrét, Gimes Miklóst és Maléter Pált halálra, Donáth Ferencet 12 évi, Tildy Zoltánt 6 évi, Kopácsi Sándort életfogytiglani, Jánosi Ferencet 8 évi, Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönbüntetésre ítélték. A vádlottak között volt még Losonczy Géza is, aki még a börtönben elhunyt. Másokat jogerős bírói ítélet nélkül internáltak vagy a Szovjetunióba hurcoltak. Több mint 220 ezer ember hagyta el Magyarországot, ezek nagy része (170 ezer ember) nem is tért haza. Az 1956 utáni megtorlás a kommunista hatalom ellen fegyvert fogott munkások, írók, művészek ellen folyt, akik a rendszerrel szembeni ellenállásuk miatt lettek a társadalom szemében követendő példák.
A kádári konszolidáció tehát ebből a külső és belső elzártságból indult el. Az előző időszak emblematikus személyei közül se Rákosi Mátyással, se Gerő Ernővel nem kívántak együttműködni, ahogyan az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) újjászervezése sem történt meg. Azonban a Rákosi-korszak harmadik legnagyobb hatalmú embere, az ideológiáért felelős Révai Józsefet egy ideig támogatta Kádár János és a vezetés. Ugyanúgy, ahogy az ÁVH korábbi tagjai is beépültek a kádári erőszakszervezetekbe (Munkásőrség; állambiztonsági szervek; Forradalmi Karhatalmi Ezredek, népnyelvben „pufajkások”)
A megtorlások és a forradalom vezetőinek elítélése miatt az új rendszernek egyre nagyobb szüksége lett a vele szemben ellenséges vagy bizalmatlan tömegekre. Nélkülük ugyanis elképzelhetetlen volt a konszolidáció végrehajtása. Első lépésben a kádári vezetés a társadalom egyes rétegeinek igyekezett kedvezményeket, lehetőségeket biztosítani, amelyet az 1956 előtti kommunista hatalom nem. Az ipari munkásság és az oktató, nevelő munkát végző értelmiség körében nagymértékű béremelést hajtottak végre, amely valódi reálbér-növekedést is jelentett, mivel a kormányzat meggátolta az árak emelkedését. A parasztság esetében eltörölték a kötelező beszolgáltatást. A kisiparosi, kiskereskedői réteg számára alacsonyabb adókulcsot biztosított, valamint engedélyezte különböző állami vendéglátó-ipari egységek és boltok egy részének bérbeadását is. Ilyen kedvezmény volt az 1956 előtt eltörölt, diákokat, ingázókat és közalkalmazottakat is érintő vasúti kedvezmények visszaállítása is, valamint egyes fontosabb egyházi ünnepek (húsvéthétfő, karácsony) visszaemelése a munkaszüneti napok sorába. Az országot elhagyók közül büntetlenséget ígértek azoknak, akik 1957. január 31-e előtt hagyták el az országot. Ez azonban nem vonatkozott a fegyveres harcban résztvevőkre, őket hazatérésük után bíróság elé állították. A felkelők mellett az 1956 előtti diktatúra vezető személyei közül is sokan bíróság elé kerültek (Farkas Mihály, Péter Gábor) és több éves börtönbüntetést kaptak. Az országot rettegésben tartó Rákosi-Gerő-klikk tagjai azonban elkerülték a felellőségre vonást. A társadalommal történt kiegyezés szimbolikus nyitánya volt az 1957. május 1-jei ünnepség, amikor a Hősök terén több százezer ember gyűlt össze, hogy meghallgassa Kádár János beszédét.
A társadalmi megegyezés mellett szükséges volt a párt és az állami szervek strukturális átalakítására is. Ennek alapján az MSZMP taglétszáma lassú növekedésnek indult. Az MSZMP 1957 nyarán tartott három napos értekezletén pedig kijelölték a párt politikájának új irányvonalát, amelyet a demokratikus centralizmussal szoktak jelölni. Kicserélődtek a párt vezető testületeinek tagjai. Újjáalakították az ifjúsági mozgalmat is Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) néven. A kisdobos és az úttörő-mozgalom elnevezésében nem, de szervezetében átalakult az 1956 előttihez képest. Megtörtént a Hazafias Népfront, és hadsereg újjászervezése is, valamint a Munkásőrség megalakítása. 1958 novemberében megtartották az első választásokat. A párt és állami vezetők előjogai csökkentek a Rákosi-korszakhoz képest, ebben nagy szerepet játszott az is, hogy a szomszédos szocialista országok vezetőitől ellentétben Kádár irtózott a személyi kultusztól, és az ezzel járó szerepléstől is. Hátra maradt az egyházakkal, a kulturális élet tagjaival és a parasztsággal a megegyezés.
Az MSZMP és az egyház közötti elmérgesedett viszony rendezése az 1958 nyarán meghozott Politikai Bizottsági határozattal indult el. A határozat értelmében tiszteletben kellett tartani minden állampolgár jogát a vallásgyakorláshoz, ugyanakkor a meggyőzés eszközével kellett fellépni a vallási tanokkal szemben. A katolikus püspöki kar erre válaszul 1958 októberében kiadott pásztorlevelében már az együttműködési szándékát is jelezte. 1959-ben újjászervezték az Állami Egyházügyi Hivatalt és 1964-ben részmegállapodást kötöttek Vatikánnal is.
Az írótársadalommal való megegyezést nehezítette, hogy a forradalom leverése után a megtorlás elől sokan disszidáltak, akik pedig itthon maradtak, azok hosszú börtönbüntetésre számíthattak. 1957 elején feloszlatták az Írószövetséget is. Ugyanakkor a büntetések mellett a rendszer igyekezett megnyerni magának az 1956 előtt elhallgatatott írókat, mellőzött művészeket. Közülük többen 1957-ben Kossuth-díjat kaptak, és új lapokat is alapítottak, amelyben publikálási lehetőséget kínáltak fel. A legjelesebb írók közül Déry Tibor börtönben ült, míg Németh László és Illyés Gyula önkéntes hallgatásba vonultak. A hatalom 1958-ban fordult ismét az írók felé. Egyrészt elítélte a népi íróknak a forradalom előkészítésében és eszmei támogatásában vállalt szerepüket, valamint azok nacionalista elhajlásait is. Másrészt azonban igyekezett teret adni a szocialista realizmuson kívül álló egyéb megjelenéseknek is, és a polgári és a vallásos irányzatokkal szemben a türelem és a meggyőzés erejét helyezte az erőszakos támadásokkal szemben. 1959-ben aztán újjáalakították az Írószövetséget és 1960. április elsején az Elnöki Tanács kegyelemben részesítette mindazon bebörtönzötteket, akik hat évet meg nem haladó börtönbüntetést kaptak. A kilenc évre ítélt Déry Tibor júniusban elnöki kegyelemmel szabadult. 1960-ra a rendszer végül kiegyezett a művészeti élet képviselőivel is.
A parasztságnak tett első, 1957-es engedmények az 1956 előtti erőszakos téeszesítésekekkel szemben a békésebb megoldásokat részesítették előnyben. Az agitáció feladata volt, hogy a parasztságot meggyőzze a téeszbe való belépés előnyeiről. 1958 végén a párt felgyorsította az agitációt, aminek eredményeképpen agitációs brigádok indultak vidékre, hogy meggyőzzék a gazdagabb parasztokat is a nagyüzemi gazdálkodás előnyéről. Az ígéretek között szerepelt a társadalombiztosítási juttatások kiterjesztése a belépőkre. A meggyőzés eredményes volt: a parasztok 75%-a belépett a téeszbe. Önálló gazdálkodó pedig csak a parasztság 6,5% maradt.
Az új vezetésnek a Nyugati hatalmakkal történt elismertetése a konszolidáció egyik legfontosabb feladata volt. Az forradalom leverésének következtében a magyar delegátusok mandátuma az Egyesült Nemzetek Szervezetében függőben volt. Kádár első nyugati útján, 1960 októberében a New York-i beszédében igyekezett bebizonyítani, hogy Magyarországon érvényesülnek az ENSZ alapelvei, és felhívta a nyugati közvélemény figyelmét az amnesztiára is. Kádár az Egyesült Államokkal folytatott tanácskozások során ígéretet tett egy szélesebb körű amnesztiára, amelynek eredményeképpen 1962 végén a „magyar kérdés” lekerült a napirendről. 1963 januárjában pedig az ENSZ jóváhagyta a magyar delegáció mandátumát a szervezetben. Kádár pedig 1963. március 22-én közkegyelemben részesítette a még börtönben lévő forradalmárokat, politikai foglyokat és a Rákosi-korszakban elítélt, még börtönben lévőket is.
Kádár János a Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1961. december 8-i ülésén mondta ki az egész rendszert szimbolizáló gondolatot: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”. A Központi Bizottság 1962. augusztus 14–15-én kelt határozatában ítélte el a Rákosi Mátyás nevéhez köthető személyi kultuszt és koncepciós pereket. Ennek során a Rákosi Mátyást, Gerő Ernőt és még további vezető párt és állami funkcionáriusokat kizártak a pártból. A koncepciós perek kommunista áldozatait rehabilitálták, azonban a nem kommunista elítéltek nem kaptak elégtételt. A rendszerszintű átalakítás végét az 1962. november 20–24. között megtartott VIII. kongresszus jelenti. Ekkor jelentették be a mezőgazdaság teljes átalakítását (a kollektivizálás végét) és az alapok lerakását. Ez volt az a pont, amikor már a szocialista rendszer építése került az előtérbe, amely nem folyamatos osztályharcot jelent, hanem egy békésebb és prosperálóbb időszakot.
Szakirodalom:
Huszár Tibor: Kádár János. I–II. kötet. Szabad Tér, Kossuth, Bp., 2001.
Kalmár Melinda: Ennivaló és hozomány. A kora kádárizmus ideológiája. Magvető, Bp., 1998.
Kende Péter: Mi történt a magyar társadalommal 1956 után? Évkönyv XI. 2003 – Magyarország a jelenkorban. Szerk. Rainer M. János, Standeisky Éva. 1956-os Intézet, Bp., 2003 9–17.
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris, Bp., 2005.
Standeisky Éva: Az írók és a hatalom, 1956–1963. 1956-os Intézet, Bp., 1996.
Tabajdi Gábor: Kiegyezés Kádárral. „Szövetségi politika”, 1956−1963. Jaffa Kiadó, Bp., 2013.
Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Osiris, Bp., 2005
