1946. február 27-én születtem Pécsett. Késői gyermek voltam, addigra már apám, mint motoros felderítő szerencsésen megjárta a Don-kanyart. Foglalkozása lakatos és műszerész volt, az édesanyám pedig női szabó. Mind a két családban a foglalkozás „dinasztikus” hagyománynak számított, mert az egyik nagyapám lakatos és műszerész volt, a másik szabó. A ’45 előtti világban a kisiparosok a város köztiszteletben álló polgárai voltak. Szakmájuk szeretete mellett nagyon széles érdeklődési körük volt, jelentős könyvtárral rendelkeztek, ahol meg lehetett találni a magyar klasszikusokat, Jókai összes műveit, de útleírásokat is. Apai nagyapám kiválóan énekelt, így a pécsi székesegyház kórusában is.

1945 után több vonatkozásban nagy törés következett be a család életében. Nagyszüleim – kivéve az egyik nagymamámat – korán meghaltak, az apai nagyapámat nem is ismertem, mert már születésem előtt elhunyt, anyai nagyszüleimet kétéves koromban vesztettem el.

Apám szabad, kalandvágyó ember volt, nagyon sokáig megtartotta a „maszekságát”, de végül rákényszerült az állami alkalmazottságra. Ez nagyon megviselte. A Baranya megyei Mélyépítő Vállalatnál helyezkedett el. Általában hét közben vidéken dolgozott, főleg állami gazdaságokban, és csak az uránvárosi építkezések megkezdésekor térhetett vissza Pécsre. Anyám háztartásbeli volt, de közben bedolgozott egyik nővérének a varrodájába. Anyámnak volt még három lánytestvére és egy fiú – mind varrónő illetve szabó lett. Régen még a mesterségek öröklődtek, de hozzá kell tennem, hogy innen a kitörési pont, főleg miután lehetetlenné tették a kisipart, a diploma megszerzése volt. Így mindegyik unokatestvérem diplomát szerzett.

Nekem nincs testvérem. Apám sajnos korán meghalt, 52 éves korában, és ez rányomta további sorsunkra a bélyegét. Én akkor mentem nyolcadikba. Anyámnak munkát kellett vállalnia, állami keretek között, hogy valahogy megéljünk. A Pécsi Ruhaipari Vállalatnál helyezkedett el. A családi döntés szerint összeköltöztünk két nagynénémmel és az egyikük férjével, így családi közösségben maradtam. Ők segítettek bennünket, részben nekik köszönhetem, hogy tovább tanulhattam. A történelemmel tehát egyrészt így kerültem kapcsolatba, másrészt úgy, hogy az említett két nagynénémnek varrodája volt, és a pécsi elit oda járt varratni. Szegényeket 1949-ben államellenes tevékenységért börtönbe zárták. A korra jellemző a történet: az egyik tanulólányt beszervezte az ÁVÓ, aki naplót vezetett arról, hogy mi hangzott el náluk. Nyilvánvaló, hogy szidták a rendszert, a gazdasági helyzetet, valamint mindenféle vicceket meséltek, főleg Rákosiról. Nagy kirakatper volt, ahol a vádpontok mai olvasatban nevetségesek. De példát akartak statuálni és megfélemlíteni a város lakóit. Több évre ítélték őket, végül '53-ban szabadultak. Ez nagy megrázkódtatást jelentett az egész családnak. A megyei börtön elég messze esett lakásunktól, de mi anyámmal hetente legalább kétszer elmentünk a börtön elé. Csodálom, hogy nem tartóztatták le őt is, mert naivan azt hitte, hogy majd valamelyik ablakban meglátja őket. Nagynénéim Kalocsára kerültek, előkelő társaságba, apácákkal, katonatiszt feleségekkel, a régi világ képviselőivel volt tele a börtön. Kiszabadulásuk után sokáig rendőri felügyelet alatt voltak, ismereteim szerint még ’56 után is. Utólag mindig azt mondták, hogy a „szanatórium” életük nagy iskolája volt.

Nagyon érdekes emlékeim vannak '56-ról. Tíz éves voltam, és apám elvitt egy nagygyűlésre. Az volt számomra döbbenetes, hogy tele volt a főtér, a Széchényi tér, énekelték a Himnuszt, mindenki mozdulatlanul állt, és sírtak az emberek. Ez nekem, egy tíz éves gyermeknek, megrázó élmény volt, megéreztem valamit a magyarságot összetartó erőből. A másik ilyen emlék az volt, hogy a forradalom leverése után hosszú-hosszú ideig álltak ugyanott az orosz tankok. És milyen a sors, a férjem, aki Szabolcs-Szatmár megyéből származott, ekkor a Mecseki Láthatatlanok között harcolt 24 évesen. Ő a kaposvári forradalom egyik vezetője volt, és miután a szovjetek elfoglalták a várost, úgy döntött, hogy harcolni fog. Végül is a kaposvári történések miatt több mint 5 évet töltött börtönben, de a pécsi harcokról nem tudtak, mert akkor kivégezték volna. Erről csak 1989 után mert beszélni.

Az általános iskolát a Pécsi Tanárképző Főiskola Gyakorló Iskolájában végeztem, 1952-től 1960-ig. Ekkor két érdeklődési területem volt: sportoltam, elsősorban atletizáltam, és el tudtam volna képzelni, hogy testnevelő tanár leszek Emellett rajzolni is szerettem, így a képzőművészeti gimnázium szintén szóba került. Ez utóbbit megpróbáltam volna, de valami miatt későn kerültek oda a papírjaim, úgyhogy a Leőwey Klára Gimnáziumban tanultam tovább. Nagy szerencsém volt, mert akkor végzett Debrecenben Elter Józsefné, és ő lett az osztályfőnököm, valamint a magyar és történelem tanárom. Friss diplomás lévén nyitott volt minden felé, a modern irodalomtól a klasszikusig és a különböző művészeti ágakig. Elsősorban az irodalmat szerettem akkor még. Pezsgő élet folyt a gimnáziumban: színjátszókörbe jártam, szavaltam, sok műsorban felléptem, filmesztétikát tanultam. Érdekes módon arra is hangsúlyt fektettek, hogy írókat hívjanak meg találkozókra. Kettőre különösen emlékszem: Németh Lászlóra és Mészöly Miklósra. Utóbbi az osztályunkba is eljött és az irodalomról beszélt, ami nagyon érdekes volt. Színvonalas színházi élet folyt a városban, Bánffy György is ekkor játszott Pécsett. Az általa megformált Cyrano nekem örök élmény marad, akárcsak az előadóestjei, például amikor Babitstól a Jónás könyvét adta elő.

Az irodalom szeretete vitt a Tanárképző Főiskolára, ahová magyar-történelem szakra jelentkeztem és elsőre fel is vettek. Tulajdonképpen bölcsész karra szerettem volna menni, csak a család nem tudta vállalni, hogy akár Szegeden, akár Budapesten az ott lakást finanszírozza. A főiskolán mindig azzal hitegettek bennünket, hogy bölcsész karrá alakul, de ez csak jóval később következett be. Sok kedves tanárom volt, akik törődtek a diákjaikkal és jó pedagógusok voltak. A pécsi főiskolán a történelem tanszék vezetője, Dénes Béla egy fogalom volt. XIX-XX. századi egyetemes történelmet tanított, nagyon jó előadó volt, mindenki megbűvölten hallgatta. A magyar szakon is számos kiváló tanár okított bennünket.

A levéltárral már az első évfolyamon találkoztam, mert Szita László, aki később a Baranya megyei Levéltár igazgatója lett, ekkor a gyakorlatvezető tanárunk volt. Azzal kezdtük az évet, hogy elmentünk a pécsi közgyűjteményekbe és megismertük, hogy hogyan kell bennük tájékozódni.

Még a főiskolán is inkább az irodalommal kapcsolatban képzeltem el a jövőmet. Szakdolgozatomat is Németh László történelmi drámáiból írtam. Nagy szerencsémre az egyik barátnőm férjének, Kende Sándor írónak – aki a Magyar Írók Könyvesboltját vezette – különböző érdekes kezdeményezései voltak. A könyvesboltban berendezett egy részt, ahol le lehetett ülni, kávézni, beszélgetni, olvasgatni. A pécsi képzőművészek is bemutathatták itt legújabb műveiket, sőt zenét is lehetett hallgatni. Manapság ez már sok helyen elterjedt, de akkor újdonság volt. Hihetetlen élmény volt, hogy minden új könyvet kézbe lehetett venni, beleolvasni, ez mind nagy hatással volt rám. Amikor főiskolás voltam kezdődött Magyarországon a filmszemle. Két éven keresztül – mai szóhasználattal élve – ott hostesskedtem, ami szintén meghatározó élmény volt, kísérni a művészeket, intézni a napi ügyeiket, és végignézni a bemutatott új filmeket. 

Érdekes módon kerültem levéltárba. Abban az időben, aki tanárképzőt végzett, annak vidékre kellett menni dolgozni. Habár tanítani szerettem volna, de falura nem akartam költözni. Harmadik évfolyam végén már mindenki kezdett körülnézni, hogy hol helyezkedik el. A történelem tanszéken ajánlották, hogy a levéltár akkori igazgatója, Sinkovics Márta fiatal levéltárost keres. Megegyeztünk, hogy két hétig társadalmi munkában dolgozom az intézményben, és utána döntök, hogy levéltáros leszek-e és levelezőn folytatom a negyedik évet. Igen ám, de augusztus volt, fantasztikus nyár, én pedig a levéltár legalsó raktárában, ahol hideg volt és por, begyűjtési kartonokat raktam abc sorrendbe. A két hetet becsülettel végig dolgoztam, de utána azt mondtam, hogy én ide soha nem megyek. És mit tesz Isten, az egész életemet levéltárban töltöttem.

Folytattam a negyedik évfolyamot, lediplomáztam. Úgy tudtam elhelyezkedni, hogy a pécsi városi könyvtárnak volt egy ifjúsági részlege, oda kerültem. Egyrészt paradicsom volt, mert valamilyen módon ott gyűjtötték össze azokat a könyveket, amelyeket meg akartak menteni a megsemmisítéstől. Például hozzá lehetett jutni Márai Sándor, Fekete István, Tormay Cécile, Szabó Dezső műveihez, és ezekben ott helyben el lehetett merülni, ha nem jött olvasó. Azonban a könyvtárosi munkának az a része, hogy kiadom a könyvet, visszaveszem a könyvet, írom a katalógus cédulát, nem tűnt számomra a csúcsnak.

Ebben az időben a Tolna megyei Levéltár igazgatója elment a történelem tanszékre, mert kapott egy tudományos státuszt, és keresett valakit, aki alkalmas a kutatásra és a levéltári munkára. Engem ajánlottak, így felkeresett otthon, és arra kért, nézzem meg, milyen a levéltár és Szekszárd. Busszal mentem a Mecseken keresztül, akkor már ősz volt, október, gyönyörű szép volt a táj, a rozsda már egy kicsit megkapta a leveleket. A levéltár Szekszárdon, a Béla téren a Pollack Mihály által tervezett klasszicista stílusú megyeháza emeletén volt, az irodák berendezve a középnemesi kastélyokból bemenekített bútorokkal, és körberakva hihetetlen mennyiségű könyvvel. Az igazgató középkori okleveleket adott a kezembe, Arany János levelei közül néhányat, Liszt Ferenc leveleit. Természetesen teljesen el lettem varázsolva és 1968. október 15-én beléptem a Tolna megyei Levéltárba.

Először albérletbe laktam, de nagyon nagy szerencsém volt, mert Szekszárd városa fiatal értelmiségieket akart megtartani, és ennek érdekében 35 négyzetméteres tanácsi lakásokat építtetett.

1969-ben én is kaptam egy ilyen lakást. Nagyon jó pillanatban érkeztem Tolna megyébe, mert akkor kerültek a levéltárak tanácsi fenntartás alá. A megye mindent megtett, hogy színvonalas múzeumuk, könyvtáruk, levéltáruk legyen, főleg egy olyan városban, ahol ekkor még nem volt felsőfokú intézmény. Korlátlan publikációs lehetőségek nyíltak, megszülettek a különböző helytörténeti kiadványok, újságcikkeket lehetett írni, kiállításokat rendezni, és a levéltári anyagot népszerűsíteni. A megyei levéltárakban nem volt referencia rendszer, mindenkinek minden munkát el kellett végezni, főleg, mert ekkor még minimális létszámmal működtek. Természetesen az ember megismerkedett a levéltár árnyoldalaival is, például, hogy az egykori vármegyei börtönben lévő iratok bizony piszkosak, és azokat is rendezni kell, a raktárak hidegek, de csak ott lehet kikeresni azokat az iratokat, amelyekre szükségem van. Ki kellett járni vidékre az iratkezelést ellenőrizni: a TSZ padlásoktól kezdve a pincékig a legkülönbözőbb helyeken megfordultunk, és próbáltuk az iratokat megmenteni. Habár levéltár szakot nem végeztem, de a megyei levéltárosi évek olyan iskolát jelentettek, ami felért az egyetemmel. A gyakorlati munka mellett az ember rákényszerült a szakirodalom tanulmányozására is. Sok kedves élményt őrzök Szekszárdról, ma is több ottani kollégámmal tartom a kapcsolatot. Itt ismerkedtem meg a későbbi férjemmel is, aki anyagot gyűjtött a Sárköz című szociográfiájához.

Néhány fontosabbat szeretnék kiemelni Tolna megyei tevékenységemből. Részt vettem a Tolna megyei Levéltár első fondjegyzékének összeállításában, amely 1972-ben jelent meg. Ez nagy munka volt, mert a megyei közigazgatási iratok rendszerezve voltak, de az '50-es, '60-as évek nagy iratbegyűjtő kampányai során beszállított anyagok nem. Szívesen emlékszem vissza az 1973-ban, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emlékére a Béri Balogh Ádám Múzeum nagytermében rendezett kiállításunkra. Én inkább a reformkorral és 1848/49-el szerettem volna foglalkozni, de elég korán kapcsolatba kerültem a '45 utáni iratokkal is, mert amikor odakerültem, akkor folyt a magyar levéltárak országos vállalkozása, a Sorsforduló. Iratok Magyarország felszabadulásának történetéhez című dokumentumkötet elkészítése. A válogatásban én nem vettem rész, hanem a gépelt szöveg és az eredeti dokumentum összeolvasásában. Akkor még ugyanis nem volt másolási lehetőség, mindent le kellett gépelni, majd az eredetivel összeolvasni. Végül némelyik dokumentum nem tetszett a cenzúrának, és a kötetet bevonták. Ez annál is inkább érdekes, mert az egész kötet szervezője Varga Sándorné, a Levéltári Igazgatóság helyettes vezetője volt, aki munkásmozgalmi múlttal rendelkezett. 1978-ban megjelent a Tolna megyei helytörténeti olvasókönyv, melyben a reformkori és az 1848/49-es részt én állítottam össze. Szekszárdon várostörténeti klubbot vezettem, ahol sok értékes előadást tartottak neves szakemberek, valamint felkerestük az ország jelentős történelmi emlékhelyeit. Jókat derülök manapság azon, hogy most a közművelődést újra felfedezik, hiszen a 70-es években a vidéki levéltárak ebből éltek, ez volt számukra a kitörési lehetőség. 

Közben 1970-től 1972-ig elvégeztem az ELTE történelem kiegészítő szakát, 1976-ban pedig a Tolna megyei földreformról írt munkámért megkaptam a doktori diplomámat. Ez a munkám megjelent a Tanulmányok Tolna megye történetéből című sorozatban, de az is jellemző a korra, hogy kikötötték – egy olyan megyében, ahol a fél megyét kitelepítették, helyükre pedig a menekülő bukovinai székelyeket és az elűzött felvidéki magyarokat betelepítették –, hogy a földreformmal foglalkozhatok, de a lakosságcserével nem. A ’70-es évek közepén akartam írni egy cikket a bukovinai székelyek betelepítéséről, már ki volt szedve az újságcikk, de az utolsó pillanatban kiemelték, nem jelenhetett meg. Ezt onnan tudom, mert a nyomdászok megmutatták.

A levéltárban bizonyos értelemben felemás volt a viszonyom a vezetővel. Aki engem odavitt, hamarosan eltávozott, még valaki jött utána, és azután odakerült a megyei pártarchívumnak a vezetője. Neki teljesen más elképzelései voltak a levéltárról, ugyanis kezdetben azt a darabszintű rendet szerette volna megvalósítani, ami kb. 300–400 iratfolyóméternél lehetséges, de 5–6 kilométernél már kevésbé. Nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, többször el akartam jönni, főleg a Népújsághoz szerettem volna átmenni újságírónak, de ezt mindig megakadályozták.

Végül is 1978 tavaszán engedélyezték, hogy a Megyei Könyvtárba átmehetek dolgozni. Itt az volt a feladatom, hogy gyűjtsem a helytörténeti emlékeket és dolgozzam fel azokat. Sokkal kötetlenebb munka volt, mint a levéltári.

Közben kitűztük az esküvőnk időpontját, és mindenképpen Budapest közelében akartunk letelepedni, így felköltöztünk Érdre. A Pozsgay Imre vezette Kulturális Minisztérium Levéltári Osztályára kerültem, ahol a vezető, Molnár József fiatal szakembereket keresett. A kisváros után egy teljesen más világba érkeztem. Óriásit változott az életem. Egyrészt Érdről kellett bejárnom – igaz, szerencsém volt, mert sikerült egy kis Polskit szerezni, és azzal pöfögtem naponta –, de egy bejáró lét behatárolja az ember mozgásterét. A férjemnek az előző házasságából született két fiát magunkhoz vettük, és 1982-ben megszületett közös leánygyermekünk. Édesanyám beteg lett, ő is hozzánk költözött Pécsről. A hat ember életének megszervezése nem kis feladatot jelentett. A minisztériumi munka is egészen más volt, mint az addigiak, mert ott főleg a hivatali munka dominált, nem a tudományos tevékenység. Előterjesztéseket, összefoglalókat készítettünk, munkaterveket, beszámolókat véleményeztünk, felügyeleti vizsgálatokban vettünk részt, próbáltuk különböző fórumokon a levéltárak problémáit tudatosítani, és a magyar levéltárügyet előremozdítani. Hozzám tartoztak az egyházi levéltárak, a szaklevéltárak, valamint a levéltári közművelődésügy. A közgyűjteményi főosztályvezető minden évben sajtótájékoztatót tartott, ahol az intézmények új szerzeményeiből kiállítás nyílt. Ezt elő kellett készíteni, össze kellett az anyagokat gyűjteni, érdekes munka volt. Egy teljesen új világ tárult ki előttem az egyházi levéltárakkal is Egyenként végigjártam az ország összes egyházi és szaklevéltárát, ami sok tanulsággal szolgált számomra. Ezért tudom, hogy milyen óriási fejlődés történ ezen a területen. Régen teljesen elzárt intézmények voltak, ahol általában egy öreg pap bácsi volt a levéltáros, de ő is inkább csak ki volt nevezve, mint hogy tényleges tevékenységet folytatott volna. Több helyen elképesztő állapotok uralkodtak. Egyik nagy eredményemnek tartom, hogy Kalocsán az érseki gazdasági iratokat, amelyeket egy beázó fészerben tároltak, sikerült megmenteni.

1988-ban elhunyt édesanyám, a fiúk megnőttek, a lányom is iskolás lett, a hivatali munkából is elegem lett, anyagközelbe szerettem volna kerülni. 1991-ben nyílt erre lehetőség. Először az Új Magyar Központi Levéltárba kerültem, utána pedig a Magyar Országos Levéltár Polgári kori kormányszervek osztályára, ahol az Igazságügy Minisztérium, majd később a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium referense lettem. De emellett fantasztikus szerencsém volt, mert életem legnagyobb tanulságú iratanyagával ekkor találkoztam. 1993-ban létrejött egy kormányközi szakértő bizottság, az Állami Egyházügyi Hivatal iratainak a felülvizsgálatára. Amikor ugyanis a hivatal megszűnt, az iratok egy része rögtön bekerült a levéltárba, azonban a túlnyomó többsége – köztük a minősített iratok – a Művelődésügyi Minisztérium irattárába kerültek. A társadalmi nyomás hatására ezeket mindenképpen kutathatóvá akarták tenni – ezért alakult ez a bizottság. Lakos Jánosnak – aki ekkor a levéltár főigazgatója volt – köszönhetem, hogy engem delegált, mint levéltári szakértőt a bizottságba. Döbbenetes élmény volt átnézni ezeket az iratokat, és megismerni, hogyan működött a szocialista társadalom. Tulajdonképpen az egyházak és a hívők életéről mindent tudtak, és az információ megszerzésére micsoda ördögi mechanizmust működtettek! Ma már ezek a dokumentumok nyílt iratok, szabadon kutathatók, a többi hasonló, ilyen típusú irattal együtt, de 1993-ban még teljesen ismeretlenek voltak. Ekkor még a Történeti Hivatal sem jött létre. Biztos sokakban felmerül a kérdés, hogy én erről miért nem írtam részletesen, és miért nem használtam ki egy történésznek kincsesbányának számító dokumentumegyüttest, de annyira érintett voltam, hogy valószínűleg nem tudtam volna tárgyilagosan írni róla. Érintett voltam, mert a férjem népnemzeti ellenálló írónak számított, akinek többször betiltották az írásait, '56-os múltja és tevékenysége miatt minket is megfigyeltek. Utólag, amikor a Történeti Hivatalból megkaptuk a rá vonatkozó iratokat, kiderült, hogy mindenünk be volt mikrofonozva, ha elmentünk valahova, váltott rendőri kíséretet kaptunk. Így éltünk…

Ez az irategyüttes olyan hatással volt rám, hogy ráébredtem: engem mégiscsak az 1945 utáni iratok érdekelnek. Gecsényi Lajos főigazgató úr lehetővé tette, hogy 1998-ban átjöjjek a Hess András térre, az 1945 utáni kormányszervek osztályára főosztályvezető helyettesnek, G. Vass István főosztályvezető mellé. Elég nehéz időszak volt az osztály életében ez az időszak. Nagyon sok munkatárs elment a Történeti Hivatalba, az alacsony fizetések miatt nagy volt a fluktuáció az új dolgozók szakismerete hiányzott, betanításuk időigényes volt. A kárpótlással összefüggő adatszolgáltatások, a minősített iratok felülvizsgálata, az államapparátus folyamatos átszervezésének nyomon kísérése, a gyűjtőterületi munka nehézségei, valamint a kutatók számának ugrásszerű növekedése komoly gondokat okozott. A nehézségek ellenére nagyon jó volt az együttműködésünk, szerettem ezen az osztályon lenni. G. Vass Istvánt nyugdíjazása után Szabó Csaba váltotta, majd amikor kinevezték főigazgató helyettesnek, akkor én lettem 2004-ben először a megbízott, majd a kinevezett főosztályvezető. Meg kell mondanom, hogy én soha nem törekedtem arra, hogy valahol vezető legyek, ezt is hosszas rábeszélésre vállaltam el, mert egy főosztályvezetőnek elsősorban napi, operatív feladatokat kell megoldani. Például, hogy legyen mindig ügyeletes a kutatóteremben, a beadványok megválaszolása időben történjen, a kimenő levelek megfelelőek legyenek, az iratok jelzetelése pedig pontos. Természetesen a sort még hosszasan lehet folytatni. Annyival könnyebb volt a helyzetem, hogy létrejött a gyűjtőterületi osztály, viszont egyesültünk a pártiratok osztályával, így több lett az anyag. Évről évre egyre nagyobb mennyiségű új irat került az osztályra, a gyarapodást nyilvántartásba kellett venni, a fondrendszerbe besorolni, valamint használható segédlettel ellátva a kutatók számára rendelkezésre bocsátani. Volt olyan év, hogy 600 iratfolyóméter gyarapodásunk volt. A munkatársi gárda bővült, most már úgy tűnik, hogy stabilizálódott. Az osztályra több, fiatal levéltáros került, akik remélhetőleg megmaradnak az intézményben. Volt olyan időszak, hogy a nyugdíjasokkal együtt a létszám meghaladta a 30 főt, az iratanyag pedig több mint 14 000 folyóméter volt, tehát csak ennek az egy osztálynak az anyaga vetekedett egy-egy megyei levéltár anyagával.

1998-ban szakfelügyelő is lettem, ez a megbízásom még 2010. december 31-ig tart. A nyilvános magánlevéltárak egy része tartozik hozzám. Szerintem a szakfelügyeleti rendszer nagyon sokat segített a levéltárak fejlődésében, és naprakész információt szolgál a minisztérium szintű levéltárirányítás számára. Nekem azért is hasznos volt a szakfelügyeleti tevékenység, mert szélesebb körű rátekintésem maradt a levéltárügyre. Sajnálom, hogy lejár a megbizatásom. Mindig részt vettem a különböző oktatásokban, egyrészt a levéltári kezelők, másrészt az irattárosok és a segédlevéltárosok részére szervezett képzésben, valamint az egyetemi hallgatók gyakorlatában. A különböző tanfolyamok részére készített oktatási segédanyagok több fejezetét is én írtam.

Főosztályvezetőségem ideje alatt folyt egyes fontos irategyüttesek digitalizálása, ehhez a különböző adatbázisok építése, valamint jelentős anyagrészek mikrofilmezése. A minisztertanácsi jegyzőkönyvek, az MDP és MSZMP vezetőtestületeinek anyagai, a Nagy Imre-per iratainak előkészítése, mind gondos munkát igényelt.

A fiatal levéltárosok nagy kihívások elé néznek: elsősorban rájuk hárul az elektronikus levéltárral kapcsolatos problémák megoldása, ami már nem az én világom. De szerintem azt a varázslatot, hogy az ember megfog egy iratot, melyen egy neves ember keze vonása van, azt nem pótolja semmi. Persze jelenleg a társadalmi elvárás is az, hogy az interneten keresztül minél több irathoz hozzáférjenek, mert ami nincs ott, az nem is létezik.

Az V. osztálynak nagy problémája, és az elkövetkezendő évek levéltárosainak szintén nagy kihívása lesz az is, hogy a sok selejt anyagtól megszabadítsák az állományt. Az iratok közül először is a duplum anyagot kell leválasztani, amit különösebb iratértékelés nélkül is ki lehet selejtezni. Ezután jön a neheze, azokat az iratokat leválasztani, amelyeknek semmiféle maradandó értékük nincs.

2006-ban megkaptam a Pauler Gyula-díjat, aminek nagyon örültem, mert teljesen váratlanul ért, ez volt az első kitüntetés az életemben. 2009-ben a Pro Archivo Regni díjban részesültem, amit szintén nagy megtiszteltetésnek érzek.

Főosztályvezetői időszakomból 7 hónap kiesett, mert 2006-ban eltörött a lábam, meg is kellett műteni. Sajnos eközben a férjem nagyon súlyos beteg lett, és 2008 februárjában elhunyt. Ez azóta is rányomja a bélyegét az életemre.

Hogy pár szót mondjak a gyermekekről: egyikük sem választotta a bölcsész pályát. Az egyik fiam a SOTE-n a telekommunikációs osztály vezetője, a másik Dunaújvárosban egy cégnél dolgozik, a lányom külkereskedelmi főiskolát végzett, jelenleg egy osztrák divathálózat magyarországi területi vezetője. Négy unokám van, mindegyik nagyon tehetséges, remélem, a létszám még nőni fog.

2009. augusztus 15-ével elkezdtem a felmondási időmet, jelenleg már nyugdíjas vagyok. A Kollégák nagyon szép búcsúztatót rendeztek. Főosztályvezetői időszakomban mindig arra törekedtem, hogy miattam senkinek se kelljen gyomorgörccsel kezdeni a napját.

Jelenleg úgy érzem, az ember életében a legnagyobb váltás a nyugdíjas évek beköszönte. Most még csak azt az előnyét élvezem, hogy nem kell korán kelnem és a csúcsforgalomban közlekednem. Terveim természetesen vannak, hogy mivel foglalkozom a továbbiakban, de majd meglátjuk, hogy mi valósul meg belőlük. Természetesen nem szeretnék a levéltártól végleg elszakadni.