Az 1723-ban törvénnyel létrehozott, 1756-ban ténylegesen felállított Archivum Regnit, vagyis a Rendek, majd később az Ország Levéltárát a feudális intézményrendszer felszámolásával és a polgári állam kiépítésével 1874-ben átalakították. Az Országos Levéltár (OL) ez időtől fogva a hivatali írásbeliség maradandó értékű részének őrizetén túl a történettudomány forrásbázisául szolgáló tudományos intézménnyé is vált.

A levéltár hosszú ideig nem rendelkezett önálló épülettel, emiatt vagy alapítója (országgyűlés) vagy felügyeleti szerve (belügyminisztérium) épületében helyezték el. A működés (raktározás, feldolgozás, kutatás) feltételei korántsem voltak ideálisnak mondhatók, ezért a levéltár vezetői már nagyon hamar szorgalmazták az elegendő és megfelelő helyiséggel való ellátást, lehetőleg önálló, új épületben. Az elképzelés az 1890-es évek végén a politika jóindulatát is megkapta, a belügyminiszter és a miniszterelnök támogatása mellett a pénzügyminiszter is jóváhagyta az építkezést – legalábbis az előmunkálatok megkezdését.

Pecz Samu műegyetemi tanár, építész 1899-től kezdve folyamatosan dolgozott a különféle levéltári koncepciókon, bár az önálló új épület terve is többször bizonytalanná vált, azonkívül a megfelelő telek kiválasztása is hosszú, néha már-már kilátástalan procedúra volt. Végül 1911-ben megszületett a döntés, 1912-től létrejött az építkezés ügyeivel foglalkozó szakbizottság, 1913 októberében pedig elkezdődött az építkezés. A háborús viszonyok miatt a tervezettnél (1916) lassabban, de 1918-ra elkészült Magyarország első, kifejezetten levéltári célra épült, a korabeli modern levéltári szempontok szerint megtervezett levéltárépülete, amely – különösen gr. Klebelsberg Kuno belső díszítésre fordított figyelme után – joggal érdemelte ki az utókortól a „levéltári palota" minősítést.

Az épület egyik jellegzetes, de létjogosultságára vonatkozóan vegyes megítélésű eleme volt az a különleges torony, amely a fűtési rendszer kéménye, valamint a tűzoltáshoz szükséges víztartályt magába foglaló építészeti műtárgy volt.

A torony szükségességéről már a munkálatokat véleményező építési bizottságban is vita bontakozott ki. Az első ülésen, 1912. augusztus 28–29-én a kereskedelemügyi miniszter a víztorony létesítését „célszerűségi, szépészeti és takarékossági szempontból" is mellőzendőnek tartotta. Szerinte a célnak megfelelne a pincében elhelyezett víztartály, amelyből alkalmas szivattyúkkal biztosítható a megfelelő víznyomás. Hasonló véleményen volt Janicsek Andor fővárosi tűzoltó főparancsnok és Berczik Gyula miniszteri tanácsos is.

Hauszmann Alajos, az építkezés műszaki szakértője a víztorony mellett foglalt állást. Nézete szerint annak alkalmazása sokkal biztosabb, mert a szivattyúk felmondják a szolgálatot, és „manapság már víztornyokat mindenütt alkalmaznak". Az épület jellege is megkívánja ezt, ráadásul a torony léte szorosan összefügg a nagykéménnyel. Pecz Samu arra kérte a bizottságot, hogy hagyják meg az eredeti terv szerint a kéményes víztornyot. Csánki Dezső főigazgató a levéltár szempontjaira tekintettel csak annyit jegyzett meg, hogy „ha a torony felépítése tényleg oly nagy kiadással fog járni, akkor ő is annak mellőzését javasolja, mert attól fél, hogy a torony felállítása annyi költségbe fog kerülni, hogy emiatt más, a levéltárt érdeklő fontosabb dolgok létesítése elmaradna".

Horváth Emil államtitkár, üléselnök szavazásra kérte a bizottság tagjait, akik azonos arányban voltak a terv mellett és ellen. Az elnök, bár joga lett volna a kérdést eldönteni, inkább meghagyta a végső szó kimondásának lehetőségét a miniszterelnöknek. Ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy „a torony elhagyásában a tervező fantáziájának megnyirbálását látná". A torony így elkészült, és több mint két és fél évtizedig a budai vár északi részének városképileg meghatározó eleme lett a levéltár tornyos épülete.

Budapest ostroma (1944. december–1945. február) idején a levéltár épülete a harcok sűrűjében sok sérülést szenvedett. Nem kímélték a németek, emiatt aztán az oroszok sem, így az alkalmazottak áldozatos munkája ellenére közel 3100 iratfolyóméter iratanyag pusztult el, és az épület állagában is jelentős veszteségek mutatkoztak. 1945. január 25-én, majd február 12-én különösen súlyos bombatalálatok érték az épületet.
(A háborús károkról lásd e rovat korábbi cikkét Németh György tollából.)

Az ostromot követően hamarosan megindult az újjáépítés, és bár az ország jelentős része romokban hevert, egyes épületek még így is kiemelt figyelmet kaptak, bár a (főképpen építőanyagban) korlátozott anyagi lehetőségek jelentősen megváltoztatták a helyreállítás sorrendjét és tartalmát.

Az iparügyi miniszter 1945. június 27-én helyszíni értekezlet összehívásáról értesítette az érintetteket: „Az Országos Levéltár Budapest, I., Bécsi kapu tér 4. sz. épületének irányításom alatt folyó romeltakarítási munkálatai annyira előrehaladtak, hogy a helyreállításnak a városrendezést és a városképet lényegesen érintő kérdéseiben kell állást foglalni. A várbástya peremén, igen exponált helyen álló és a múltban már sok bírálatot kihívó épület az ostrom alatt több helyütt megsérült. Így pl. az elsősorban figyelembe veendő torony". A helyreállítás mikéntjéről az értekezletnek kellett javaslatot tennie.

Az értekezlet résztvevői 1945. július 5-én az OL-ban ültek össze, hogy a helyreállítással kapcsolatos „városrendezési" kérdéseket eldöntsék. Jelen volt az Iparügyi Minisztérium öt tisztviselője (közöttük Sári Ignác államtitkár, az ülés elnöke), az Újjáépítési Minisztérium és a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egy-egy képviselője, a Pénzügyminisztérium két főmérnöke, a Műemlékek Országos Bizottsága (MOB) műszaki főtanácsosa, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) műszaki tanácsosa, egy építész szakértő, a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) gazdasági és műszaki hivatala képviselője, valamint a OL főigazgatója, igazgatója és két levéltárosa. A fő kérdés az volt, hogy a súlyosan megrongálódott tornyot lebontsák-e vagy sem, és ehhez a kérdéshez szorosan kapcsolódott az épület fűtésének problémája.

Az FKT képviselője, Vertse Dezső szerint a torony súlyos állapota végre alkalmat ad arra, hogy a sokszor kifogásolt tornyot eltávolítsák, bár az épület tömege és a Vár látképe miatt toronyra továbbra is szükség van. Dr. Lux Kálmán, a MOB főtanácsosa kijelentette, hogy a levéltár épülete „idegen elem Budapest városképében, különösen zavaró a 75 m magas torony a hegy tetején, a füstölgő torony pedig egyenesen építészeti nonsens". A torony mindenképpeni eltávolítását javasolta és újabb torony építését sem támogatta. Az elnök is úgy vélte, hogy „torony dombra nem való".

Nemerkényi V. János, az MNM műszaki tanácsosa már évek óta foglalkozott a torony műszaki kérdéseivel, ezért nagyobb kitekintést adott hozzászólásában. A toronynak szerkezeti sérülései vannak, az eddig elvégzett javításokkal nem értek el eredményt. Egy korábbi értekezlet már állást foglalt a torony megmaradása mellett, de felső részének visszabontását javasolta.

MNL OL — Magyar Országos Levéltár, Általános iratok (Y 7) 1945. 82.

Halászy Jenő meghívott építész szakértő szerint a torony problémája kettős: művészeti és műszaki probléma. Az előbbi az FKT és a MOB képviselőjének véleménye szerint már eldöntött; az ő véleménye szerint az épületnek műszaki szempontból nincsen szüksége a toronyra, az nem is szerepelt Petz Samu eredeti tervében, csak később illesztették azt oda, hogy víztározó medencét helyezzenek el benne, a kéményt pedig a központi fűtést szerelő német cég kívánságára tették bele. (Más hozzászóló szerint ez nem helytálló, mert az eredeti terveken is szerepelt a torony, mint fentebb láttuk, valóban). A szakértő megjegyezte, hogy a  toronyra sem a városkép, sem a térhatás szempontjából nincsen szükség, műszakilag szerkezetében hibás, amelyet kijavítani maradéktalanul soha nem tudtak. A torony felújítása igen nagy költség lenne, ezért annak visszabontása célszerű.

Az értekezleten részt vevők a torony minél nagyobb arányú visszabontása mellett érvelnek, mert annak műszaki állapota nagyon rossz volt. Az üléselnök összefoglalása szerint a városrendezés szempontjait ki kell zárni és a legszükségesebb munkálatokhoz kell igazodni. A többség a torony lebontása mellett érvelt, mert az életveszélyes, az iparügyi minisztert is erről a javaslatról kívánták tájékoztatni. A költségkímélés érdekében azt is megvitatták, hogy a visszabontás helyett nem volna-e célszerűbb ledönteni a tornyot? Miután erről vita és egyet nem értés alakult ki, a kérdés eldöntését – mindkét javaslat előterjesztésével – szakértőkre kívánták bízni, hogy ennek alapján majd a minisztérium hozhassa meg a végső döntést.

A MOL irattárát, valamint az FKT iktatókönyveit áttanulmányozva a toronyra vonatkozó újabb ügyiratot eddig nem sikerült fellelni. A kérdés azonban nem került le a napirendről, és hamarosan döntés született a torony további sorsáról: az életveszélyes épületrészt el kell távolítani. Az FKT irányításával 1945 nyarának végén a tornyot robbantással ledöntötték.

A digitális felvételeket készítette és a képszerkesztést végezte: Czikkelyné Nagy Erika