Gondoljuk csak el, milyen nehézségeink lennének manapság is, ha fizetésnél csupán nagy címletű bankjegyek állnának a rendelkezésünkre! Az Osztrák Nemzeti Bank küldött ugyan ezüstpénzt magyarországi fiókjaiba, azonban soha sem annyit, hogy ez az itteni igényeket kielégíthette volna. A beváltó hivatalok előtt a rendet nem egyszer csak a nemzetőrség alkalmazásával sikerült fenntartani.

Az aprópénzhiány a szabadságharc végéig állandósult. Az az érdekes helyzet alakult ki, hogy gyakorlatilag "külön árfolyama" volt a kis és nagy címleteknek. Ugyanaz az összeg aprópénzben nagyobb értékkel bírt. A kormánybiztosok, törvényhatóságok, katonai parancsnokok pénzügyminisztériumhoz intézett akármilyen tárgyú beadványai végéről szinte soha sem hiányzott az elmaradhatatlan kérés: "... és feltétlenül küldjenek váltópénzt! "

Kossuth már áprilisban tárgyalásokat kezdett a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal. Az új bankjegyek nemesérc fedezetét kölcsönjegyzéssel próbálta előteremteni. 1848. május 23-án felhívta a nemzetet kamatos kincstári utalványok jegyzésére, melyek 50 és 100 forintos címletűek voltak, 3, 6, 9 és 12 havi lejárattal, és 5 százalékos kamatot ígértek. Az utalványok a pénzforgalomba bekerülve később bankjegyként is használatosak lettek, de a kibocsátáskor remélt eredményt nem sikerült elérniük: a tervbe vett összegnek csupán a harmada folyt be belőlük.

Szerződés a Pénzügyminisztérium és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank között forint bankjegyek kibocsátásáról
Magyar Kamara Archivuma – Contractus, conventiones, transactiones (E 138) – Fasc. 20. – No. 120.

A Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal 1848. június 17-én került sor a szerződés megkötésére. Ennek értelmében a pénzügyminisztérium 5 millió forintot fog fedezetként letenni aranyban és ezüstben és ennek fejében a bank 12 és fél millió forint értékben fog bankjegyeket forgalomba hozni. Az ércfedezet és a bankjegyek arányát tehát 1:2,5-ben határozták meg, amennyiben a pénzügyminisztériumnak nem lenne egyben 5 millió forintja – mint ahogy nem is volt – úgy a kibocsátott bankjegyek mennyisége ennek az arányszámnak megfelelően csökkenne. A nyomtatáshoz szükséges eszközök beszerzése az állam feladata, azokat csak a mindkét fél megbízottjának felügyelete alatt lehet működtetni.

A kinyomtatott 12 és fél millió forintból 5 milliót az állam kapna a letett nemesfém fedezetért cserébe. További 4 milliót szintén, de ezt csak akkor használhatja fel, ha szavatolni tudja, hogy ezek esetleges nemesfémre való beváltását képes biztosítani. A fennmaradó 3 és fél millió forintból a bank a pénzkibocsátás körüli kiadásai és az ebből adódó bevételkiesései miatt kamatmentes kölcsönként kap 1 milliót, 2 és fél milliót pedig alacsony kamatra, amit a hazai ipar és kereskedelem fellendítésére kell fordítania.

A szerződés értelmében két címlet került forgalomba: a 2 forintos augusztus közepén, majd az 1 forintos októberben. A rendelkezésre álló adatok szerint a kormánynak nagyjából 1,8 millió forint értékben sikerült nemesfémet fedezetként leraknia, ennek megfelelően körülberlül 4,4 millió forintnyi bankó készült el. Tehát ennek a két címletnek az esetében az ércfedezetet nem lépték túl. A későbbi címletek esetében már nem mondható el ugyanez. A történeti köztudatban az szerepel, hogy a cs. kir. hatóságok minden eszközzel üldözték, majd megsemmisítették a Kossuth-bankókat. A kép természetesen sokkal árnyaltabb. Az 1848 decemberében meginduló cs. kir. támadáskor az ezüstpénz és az osztrák bankjegyek szinte teljesen hiányoztak az országból. Ilyen körülmények között a magyar pénzek forgalomból való kivonása gyakorlatilag elképzelhetetlen lett volna. A megszállók nem csak megtürték azt, de még csapataikat is ellátták bizonyos összegekkel. A magyar szervek hanyagsága miatt a főváros kiürítésekor a bankjegyek ércfedezete hátramaradt és így ellenséges kézre jutott. A cs. kir. hatóságok is különbséget tettek azonban a valós fedezetű illetve az ilyennel nem rendelkező pénzek között. Az 1 és 2 forintosokat – az ölükbe hullott nemesfém alap felhasználásával – nagyon rövid határidővel ugyan, de névértéken beváltották.

Fotó: Czikkelyné Nagy Erika