A kiállítás azt mutatta be, hogyan jelent meg a ló mint a magyar kultúra hagyományosan fontos része a történeti dokumentumoknak egy speciális válfaján: a címeresleveleken. A húsz tablót számláló, eredetileg francia nyelvű feliratokkal ellátott anyag egy Rabatban, a Marokkói Királyságban a magyar nagykövet által szervezett rendezvény keretében bemutatott kiállításra készült, amelynek lebontását követően levéltárunk visszakapta a címerképeket.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára igen gazdag, közel 2200 darabra rúgó eredeti címereslevél-gyűjteménnyel rendelkezik, amelynek mintegy felét már online is sikerült kutathatóvá tennünk. A feldolgozás során megállapíthattuk, hogy címeresleveleinknek nagyjából tíz százalékán, azaz  több mint kétszáz oklevélen találhatunk lovat ábrázoló címerfestményt, ami alulmarad például a kard (~ 38%), az oroszlán (~ 21%) vagy a hármasdomb (~ 15%) előfordulásának gyakoriságával szemben. A ló ezzel együtt leggyakoribb címerképeink közé tartozik, még akkor is, ha a mitikus rokonaiként számon tartott pegazust (~ 0,2%) és egyszarvút (~ 4%) - amely tulajdonképpen nem ló, mivel párosujjú patásként ábrázolják - jelen írásunkban nem vesszük tekintetbe.

1.

2.

3.

4.

A ló, ugyanúgy, mint a mindennapi életben, a címerekben is a legtöbbször haszonállatként, főként hátaslóként jelenik meg. Erre kiváló példák az erdélyi váradi Thúri Istvánnak 1649-ben (1. kép), Szárics József szabadkai konzulnak 1838-ban (2. kép) vagy Meyer Ede huszáralezredesnek 1891-ben (3. kép) adományozott, tipikusnak mondható címerek, amelyek mindegyikében egy-egy lován léptető, karddal felfegyverzett magyar vitéz vagy huszár látható. Szintén lovas huszárt találunk a Czárán gyergyószentmiklósi kereskedőcsalád 1830-ban kapott címereslevelében (4. kép), csak itt a négyfelé osztott pajzsban a két huszár mellett egy talpaskereszt és egy fiókáit önnön melléből fakasztott vérével tápláló pelikán is helyet kap. A lovas címerek között nem túl gyakori kompozíciót mutat a törökellenes harcok vérzivataros időszakát jól illusztráló 1599. évi felenyedi Dévai-címer. Ennek pajzsában a kardjára tűzött levágott török fejet diadalittasan magasba emelő magyar katona lovával az ellenség vérző, lefejezett holttestén léptet át (5. kép). Ennél lényegesen békésebb, ám talán egyedibb jelenetet láthatunk Steffanicz Pál 1620-ban kapott címerében (6. kép), amely egy lovával éppen egy folyón átúsztató, kardját és lobogó vörös zászlaját feje fölé tartó vitézt ábrázol. A ló ember általi hasznosítására szép és címerekben szintén ritka példát találunk a Gaál másként Szabó családnak 1662-ben adományozott címerképen. Ennek pajzsán négy ló húz egy hintót, melyben négy fiatal kereskedő ül, akiknek kilétére sajnos nem derít fényt az oklevél szövege (7. kép).

5.

6.

7.

8.

A lovas címerek másik nagyobb csoportját azok alkotják, amelyekben a ló önmagában szerepel. A Báthori András erdélyi fejedelem (1599) rövid uralkodása idején kiadott igen szép kiállítású címereslevelek egyikén például a vágott pajzs felső mezejében egy vágtató ló, az alsóban pedig egy vízen ringó csónak látható (8. kép). Növekvő, azaz derékig kiemelkedő helyzetben látható fehér lovat találunk Dubrawszky János 1659. évi címerének szintén vágott pajzsán és sisakdíszében, csak itt az alsó mezőben csónak helyett három arany makk látható (9. kép).

A kiállítás legkorábbi eredetű címerét eredetileg 1524-ben adományozta II. Lajos király (1516-1526) lokachi Chawragh Miklósnak. Ezt II. Miksa király (1564-1576) 1569-ben lokachi Chawragh másként Prépostváry Bálint szatmári lovaskapitány részére megerősítette, sőt nyílt sisakkal és arany koronával ki is bővítette azt. A lónak a korabeli gondolkodásban betöltött szerepére jellemző, hogy a szöveg szerint a ló „animal homini fidelissimum" - „az emberhez leghívebb állat". A festményen az Ecclesia (Egyház) és Spes (Remény) allegorikus alakjai által kísért pajzson egy szintén növekvő helyzetű ló látható, melynek nyakát egy török szablya metszi el (10. kép). A sisakdíszben is megismételt különleges címerképet az 1569. éviben teljes szövegével átírt 1524. évi oklevél számunkra rendkívül szerencsés módon meg is magyarázza: amikor a magyar csapatok a Hunyad megyei Kolcvár (ma Cetatea Colţ, Románia) alatt csatároztak az ellenséggel, Chawragh Miklós heves párharcba bocsátkozott egy török vitézzel, akit végül láncokkal és kötelekkel megkötözve hurcolt bajtársaihoz annak ellenére, hogy az a címerben látható csapást mérte lovára. A Chawragh család pajzsa így pontosan azt a cselekedetet örökíti meg képi formában - bár kissé absztrakt módon -, amellyel a címerszerző azt kiérdemelte. A címer tehát tökéletesen megfelel az ún. beszélő, azaz tulajdonosára közvetlenül utaló címer fogalmának is.

9.

10.

11.

II. Ferdinánd király (1619-1637) szentgyörgyvölgyi Bakách Sándor számára 1622-ben adta ki a család címerét és nemességét megerősítő oklevelét, amelynek jelenetes címere szintén említésre méltó (11. kép). Különleges voltát az adja, hogy a Chawragh-címerhez hasonlóan ez is egy megtörtént jelenetet ábrázol, amelyet az oklevél a megadományozott és ősei által a királyságnak tett szolgálatok részletezése közben érzékletesen le is ír:

„Ősöd, a te nevedet viselő, szintén Bakách Sándor, a Mohács mezején a keresztény név kegyetlen és természettől való ellenségei ellen vívott döntő csata közben, mikor Lajos király már elesett, urát, Bánffy Jánost, Magyarország akkori nádorát, aki a rettenetes csatazaj közepette vitézül harcolt, de a lovát ért balszerencse miatt fegyvereitől s vértjétől elnehezülve lerogyott, hogy a haza későbbi szükségére megóvja, saját török jelvényes lovára felsegítve megszabadította és életét közvetlenül veszélyeztetve alávetette magát a szörnyű török rabságnak."

Bakách Sándor nem sokkal később kiszabadult a fogságból és 1532-ben érdemeiért címeres nemeslevelet is kapott Szapolyai I. János királytól (1526-1540), amelyben már az 1622. évivel megegyező, a mohácsi hőstettet ábrázoló címert festették meg. A címer maga nem igazán felel meg a klasszikus heraldika szabályainak, mivel ábrája nem írható le címertani szempontból precízen, de mint képi forrás és egyben beszélő címer, számunkra mégis izgalmas forrást képvisel.

A fentiekben a magyar címerek közül egy konkrét témához készített válogatást mutattunk be röviden, néhány kiragadott példán keresztül, amivel rá kívántunk mutatni, hogy a heraldika gazdag és olykor igen látványos tárházából szinte bármilyen, kicsit is történelmi témához meríthetünk illusztrációs vagy akár forrásanyagot is.

Képek jegyzéke:

1. kép: Váradi Thúri István címerképe, 1649

MNL OL, 1526 utáni gyűjtemény, Hazai címeres levelek és nemesi iratok (R 64), 1. tétel, No. 417.

2. kép: Szárics József szabadkai konzul címerképe, 1838

MNL OL, 1526 utáni gyűjtemény, Hazai címeres levelek és nemesi iratok (R 64), 1. tétel, No. 1025.

3. kép: Meyer Ede huszáralezredes címerképe, 1891

MNL OL, 1526 utáni gyűjtemény, Hazai címeres levelek és nemesi iratok (R 64), 1. tétel, No. 844.

4. kép: A Czárán család címerképe, 1830

MNL OL, 1526 utáni gyűjtemény, Hazai címeres levelek és nemesi iratok (R 64), 1. tétel, No. 828.

5. kép: A felenyedi Dévai család címerképe, 1599

MNL OL, Erdélyi kormányhatósági levéltárak, Gyulafehérvári Káptalan országos levéltára, Armales (F 7), No. 2.

6. kép: Steffanicz Pál címerképe, 1620

MNL OL, 1526 utáni gyűjtemény, Hazai címeres levelek és nemesi iratok (R 64), 1. tétel, No. 987.

7. kép: Gaál alias Szabó család címerképe, 1662

MNL OL, 1526 utáni gyűjtemény, Hazai címeres levelek és nemesi iratok (R 64), 1. tétel, No. 509.

8. kép: A gyulafehérvári Somogyi alias Nagy Benedek címerképe, 1599

MNL OL, 1526 utáni gyűjtemény, Hazai címeres levelek és nemesi iratok (R 64), 1. tétel, No. 98.

9. kép: Dubrawszky János címerképe, 1659

MNL OL, 1526 utáni gyűjtemény, Hazai címeres levelek és nemesi iratok (R 64), 1. tétel, No. 485.

10. kép: Lokachi Chawragh alias Prépostváry Bálint szatmári lovaskapitány címerképe, 1569

MNL OL, Mohács előtti gyűjtemény, Diplomatikai Levéltár, DL 71532

11. kép: Szentgyörgyvölgyi Bakách Sándor címerképe, 1622

MNL OL, 1526 utáni gyűjtemény, Hazai címeres levelek és nemesi iratok (R 64), 1. tétel, No. 233.

      

 

Iratfotók: Czikkelyné Nagy Erika