Az 1918 őszén, a vesztett háború következményeként kitört forradalom követelései között az államforma megváltoztatása is felbukkant. Reagálva a közhangulatra, 1918. november 1-jére a függetlenségi, polgári radikális és szociáldemokrata párti képviselőkből álló testületen, a Magyar Nemzeti Tanácson belül is többségbe kerültek a köztársaság kikiáltását szorgalmazók. A Nemzeti Tanács álláspontját a Károlyi Mihály vezette kormány is – bár csak hosszabb tanácskozás után - elfogadta.
A gondolatot külföldi példák is tovább táplálták. November elején Németországban is sztrájkok, lázongások, helyi felkelések jellemezték a közállapotokat. Kiel, Bréma, Hannover és München forrongott: Bajorországban kikiáltották a köztársaságot. November 9-én Berlinben forradalom tört ki, II. Vilmos elhagyta az országot és itt is sort került a köztársaság proklamálására. Ausztria is felbolydult, a Lammasch-kormány november 10-ei fő napirendje a császár lemondatása és a köztársaság kikiáltásának kérdése volt. A miniszterek többsége nem értett egyet a detronizációval, szociáldemokrata és nemzeti párti követelésre végül kompromisszumos megoldás született, amely szerint az uralkodó nem a trónról, hanem csak az államügyek vitelében történő részvételről mond le. November 11-én – hosszú tárgyalás után – sikerült elfogadtatni az uralkodóval a nyilatkozat szövegét. Egy nappal később az ideiglenes nemzetgyűlés kikiáltotta az I. Osztrák Köztársaságot. IV. Károly még a nyilatkozat aláírásának napján elhagyta a Schönbrunnt: eckartsaui vadászkastélyába költözött át.
Magyarországon is felgyorsultak az események. November 12-én Károlyi tárgyalást folytatott a Főrendiház elnökével, Wlassich Gyula báróval, aki gr. Széchenyi Emil és gr. Dessewffy Emil társaságában kiutazott Eckartsauba, hogy a királyt tájékoztassa a forradalmi helyzetről és javasolja számára a lemondást. A király határozottan ellenszegült javaslatuknak.

Károlyi Mihály Hit, illúziók nélkül című visszaemlékezése szerint a király az összehívandó alkotmányozó nemzetgyűlés döntésére bízta volna az ügyet, a küldöttség azonban jelezte, hogy a nyilatkozatra a türelmetlen közhangulat miatt már annak összeülése előtt feltétlenül szükség van. Kompromisszumos megoldással megegyezésre jutottak abban, hogy az osztrák példához hasonlóan, „az uralkodó az államügyek vitelében” történő részvételéről mond csak le, elismerve „azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja”.

Gratz Gusztáv A forradalmak kora című összefoglaló munkája szerint azokban a napokban egyes jogtudósok megkérdőjelezték a nyilatkozat szükségességét. Arra az álláspontra helyezkedtek, hogy azzal, hogy a Habsburg-ház elvesztette az Ausztria feletti uralmat, a magyarországi uralkodást szabályozó Pragmatica Sanctio is érvényét vesztette, tehát a magyar királyi szék automatikusan megürült. Gratz visszaemlékezéseket idézve közli, hogy IV. Károly még a kérdés eckartsaui felmerülése során megütközését fejezte ki afölött, hogy magyar közjogászok az osztrák császár és a magyar király uralmának sorsa között ilyen szoros kapcsolatot látnak. „Én azt tanultam, – mondta a király – hogy a magyar közjog szerint a magyar király és az ausztriai császár csak személyében azonos, de a magyar király az osztrák császártól teljesen független, önálló hatalmú királyi szuverenitás képviselője.”

A Nemzeti Tanács november 16-án ünnepélyes ülést tartott a Parlament kupolatermében. Az ülést megnyitó elnök, Hock János ismertette a király nyilatkozatának tartalmát, valamint közölte a Képviselőház és a Főrendiház feloszlásának tényét, majd indítványozta az államforma megváltoztatását és a köztársaság proklamálását. A Nemzeti Tanács jegyzője – az Országos Köztársaság Pártot 1912-ben létrehozó – Dr. Nagy György ezután előterjesztette a Nemzeti Tanács intézőbizottsága és a kormány által megszövegezett néphatározatot, amely törvényesítette a Magyar Köztársaság létrejöttét. A javaslatot a jelenlévők egyhangúlag elfogadták.

Az eckartsaui nyilatkozat
Polgári Kori Kormányhatósági Levéltárak – Államfői Hivatali Levéltár – Kormányzói Kabinetiroda – A Kormányzó félhivatalos iratai  (K 589)  – I-A-1.

Károly Eckartsauban maradt. Mivel november 11-ei osztrák nyilatkozata nem tartalmazott végleges lemondást, néhány héttel később az osztrák forradalmi kormány külön szólította fel lemondásra, illetve Ausztria területének elhagyására. Erre Károly nem volt hajlandó. A lemondást követelő kampány tovább erősödött, így már biztonsága sem volt szavatolható. Miután a svájci kormány jelezte, hogy hajlandó menedékjogot biztosítani az egykori uralkodónak, az ajánlatot elfogadva, Károly 1919. március 24-én elhagyta Ausztria területét.

Magyarországra – trónfoglalási kísérlettel – 1921-ben tér vissza két ízben is, többek között annak alapjára helyezkedve, hogy az eckartsaui nyilatkozat nem tartalmazta lemondását a trónról és – Ausztriával ellentétben – Magyarországon a detronizáció sem történt meg. De trónfoglalási kísérleteinek története már a történelem egy különálló fejezetét képezi.