Mivel az államalapítás időszaka és a korai középkor írott forrásokban nem bővelkedik, a székelység eredete és letelepülésük ideje Erdélyben a mai napig vitatott a történészek között. A tudományos közvélemény „csatlakozott népelemként" tartja őket számon, le- illetve áttelepülésüket a keleti határszélre pedig a XI. század vége és a XIII. század közötti időszakra teszik. Ami bizonyos, az az, hogy a feladatuk a határok őrizete volt, társadalmuk vagyoni helyzetük, illetve katonai szolgálatuk alapján két (lovas és gyalogos, vagyis előkelők és közszékelyek), később három (primorok, lófők és közszékelyek) rendre tagozódott és a XIV. századra szilárdult meg. Katonai szervezetük - tizek és százak - letelepedésük rendjében és a falvak szerkezetében is kimutatható. Katonai szolgálataik fejében kollektív nemességgel bírtak: minden székely személyében szabad volt, adót nem fizetett, csak meghatározott alkalmakkor (például koronázáskor, királyfi születésekor) tartozott az ún. „ökörsütéssel" a királynak (később az erdélyi fejedelemnek); nemzetgyűlésük szabályokat alkothatott, bíráikat és elöljáróikat maguk választották, az országgyűlésekre követet küldhettek, sajátos öröklési rendjük volt és járt nekik a nemesek sója.

A XIV. századtól vagyoni differenciálódás kezdődött a székelyek között, az elszegényedő réteg katonáskodásra képtelenné vált, ugyanakkor a katonai egységek vezetői királyi adományként vármegyékben nyertek el birtokokat, így nemességük átértelmeződött. A Székelyföld területére idegen népelemek (oláhok, tatárok) költöztek be folyamatosan, és ez tovább lazította az összetartozás tudatát. Míg Hunyadi János a kormányzósága idején (1446-1452) védelmébe vette a közszékelységet mint hadereje fontos elemét, fia, Mátyás (1458-1490) 1466-os rendelkezésében határozta meg az egyes rétegek jogait és kötelezettségeit, azért, hogy a közszékelyek helyzetét megerősítse, szabadságukat biztosítsa. II. Ulászló (1490-1516) 1499-ben azonban már csak a katonai szolgálatot teljesítőket tekintette a nemes székely nemzet teljes jogú tagjainak. A fejedelemség korai éveiben - először 1558-ban - adóztatták meg portánként a „szedett-vedett sokaság székely község"-et.

1562-ben a székelység - ekkor Habsburg befolyásra - először lázadt fel saját fejedelme ellen régi jogainak védelme érdekében. A felkelést lezáró és megtorló 1562. június 20-i segesvári országgyűlésen hozott intézkedésekkel János Zsigmond (1559-1571) célja az volt, hogy a királyi Magyarország feudális társadalmi szerkezetét (nemesség, jobbágyság) vezesse be a székelység között: eltörölte a kollektív nemesi jogokat, megszüntette a közösség egészének járó szabad sóhasználat jogát, valamint jelentősen csorbította a székely önrendelkezést. Ettől kezdve azonban, ha bárkinek szüksége volt a székelység haderejére, a régi szabadságok visszaadásának ígéretével a maga pártjára vonhatta őket.

Ez történt 1595-ben, amikor Báthory Zsigmond (1588-1602) szentszéki kezdeményezésre, Habsburg Rudolffal (1576-1608) szövetségben, oldalán Stefan Razvan moldvai és Mihály (1558-1601) havasalföldi vajdákkal megkísérelte Erdély és az oláh vajdaságok felszabadítását az oszmán függésből. A Szinán pasa ellen vezetett hadjáratban szüksége volt a hadakozó székelységre, ezért Báthory szeptember 15-én visszaadta régi jogaikat és szabadságaikat (az oklevél eredetije nem ismert, a kiadása tényéről csak a visszavonó okiratból értesülünk). A havasalföldi hadjárat október 30-án fejeződött be Gyirgyó/Giurgiu felszabadításával. A hadak még haza sem érkeztek, mikor a székely nemesség szorongatni kezdte a fejedelmet a szabadságlevél visszavonása miatt, az 1596-os tavaszi gyulafehérvári országgyűlés pedig „elveszté az székelyek szabadságát". Az elkeseredett székelység lázadását a „véres farsang" torolta meg. A székelység ettől kezdve engesztelhetetlenül gyűlölte a Báthoryakat.

A zaklatott lelkületű, a trónjáról háromszor is lemondó és a magánéletében kudarcot valló Báthory Zsigmond 1598-ban elhagyta országát. A helyére lépő Báthory András bíborossal szembefordult a császári udvar és Mihály vajda is, Erdélyen belül pedig a székelyek, a szászok és a protestáns főurak. A tartományban elképzelhetetlen nyomor uralkodott - makkból őröltek lisztet. Amikor pedig Erdély mellé meg akarta hódítani Moldvát és Havasalföldet, Mihály vajda Habsburg-szövetségben fordult ellene, és a székelységet is maga mellé állította a négy évvel korábban visszavont szabadságok ismételt visszaadásával. Mihály vajda bukása és halála után a trónra visszatérő Báthory Zsigmond természetesen semmisnek tekintette a szabadságlevelet.

Mihály vajda okleveleit a történettudomány 1901-től napjainkig csak szövegében ismerte. Az Udvarhelyszéknek kiadott példány sorsa kalandos és részben feltáratlan. Szádeczky Lajos 1893-ban publikálta „Erdély és Mihály vajda története" című munkájában a pergamenre írt és függőpecséttel megerősített oklevelet a székelyudvarhelyi levéltárból, ahol a feltehetően 1784 és 1806 között egybegyűjtött és létrehozott úgynevezett Székely Nemzeti Ládában őrizték. Az oklevélről az utolsó értesítést Jakab Elek adta 1901-ben, de ekkor már függőpecsétje hiányzott. (Ha megfigyeljük az oklevélen a színezett betűk lenyomatát, nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy az oklevélre soha nem függesztettek pecsétet, csak a helyét alakították ki.) Az oklevél nyoma ezt követően eltűnik, és Darnay Kálmán (1864-1945) vaskereskedő, amatőr régész, múzeológus és műgyűjtő révén kerül ismét elő. Darnay, aki magánmúzeumot létesített Sümegen, a XIX-XX. század fordulóján Erdélyben járt gyűjtőkörúton. Egy idős székely atyafitól megvásárolta az udvarhelyszéki iratot és hazavitte. A gyűjtés időpontja az egymásnak ellentmondó írásos adatok alapján 1901 és 1907 közé tehető. Az oklevél előlapján látható szám (1730) Darnay Kálmán gyűjteményének leltári száma. A becses darab a kiállítás Kisfaludy-termében kapott helyet - szomorú emlékei ennek a rozsdás rajzszögnyomok. Darnay 1907-ben az államnak adta gyűjteményét, az oklevél ekkor kapta a 2290-es leltári számot.

Románia 1920 után szerette volna visszavásárolni a jeles dokumentumot. A Zalai Közlöny 1934-es részletes beszámolója megemlíti, hogy „10 évvel ezelőtt [azaz 1924-ben] Brătianu egy miniszteriális tisztviselőt küldött Sümegre, egy milliárd lejt kínált érte a román állam nevében." Darnay Kálmán, egyeztetve a budapesti szakemberekkel, visszautasította az ajánlatot.

1937-ben a sümegi múzeum anyagának egy részét Keszthelyre, a frissen elkészült Balatoni Múzeum épületébe vitték át. A ládákban tárolt tárgyakat a második világháború idején a harcok elől vasúton próbálták nyugatra menekíteni, de a szerelvényt bombatámadás érte Zalaegerszegen - innen eredt a tévhit, hogy az oklevél elpusztult. A több ezres iratgyűjtemény ugyanis - köztük a kiváltságlevél is - Sümegen vészelte át a háborút, csak a front közeledtekor, 1944-ben bontották le a kiállítást. A szétválasztáskor újraleltározták a múzeum minden tárgyát, a kiváltságlevél ekkor kapta a 19 009-es leltári számot. 1947-ig a Darnay család őrizte a becses emlékeket, ekkor a Kisfaludy Múzeum részeként a Petőfi Irodalmi Múzeum fennhatósága alá került. A következő évtizedekben a veszprémi múzeum és a Balatoni Múzeum munkatársai is végeztek itt felügyeletet, leltároztak, és az 1960-as, 1970-es években többször vittek át anyagot ezekbe az intézményekbe. A kiváltságlevél 1978-ban került a Balatoni Múzeumba, a történeti dokumentumokat magába foglaló adattárba, a K 78. 8. 337. szám alá.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Medievisztika Tanszékének 2012-es nyári biciklitúráján Kóta Péter tanár úr csodálkozott rá az elpusztultnak hitt oklevélre látogatásuk alkalmával. Neki és az őket a raktárba bebocsátó, az oklevél történetét feltáró Haász Gabriellának itt mondunk köszönetet. Köszönjük továbbá a Balatoni Múzeumnak, hogy hozzájárult az oklevél képének megjelentetéséhez.

Iratfotók: Czikkelyné Nagy Erika