Garibaldi vére és az olasz egység
A múlt héten ünnepeltük 1848. március 15-ét, de azt talán kevesebben tudják, hogy az olaszok is ünnepelnek márciusban: 1861. március 17-én, 150 évvel ezelőtt, Torinóban kiáltották ki II. Viktor Emánuel korábbi szárd-piemonti királyt az egységes olasz királyság uralkodójává.
Az eltérő hagyományú, politikai berendezkedésű itáliai államok egyesítésének gondolata vissza-visszatérő motívum volt az évszázadok során. Sokan írtak róla Machiavellitől Mazziniig, többféle formában képzelték el megvalósítását. A 19. század közepén végül valódi lehetőség mutatkozott erre: 1859-ben a szárd-piemonti uralkodóház égisze alatt, francia szövetségben az észak-itáliai királyság (Regno dell'alta Italia, az 1858-as plombieres-i egyezményben) létrehozására indított terjeszkedő háború fokozatosan alakult át az Itália területén lévő államok Ausztriától történő függetlenedését és/vagy területi egységesülését célzó politikai törekvéssé.
Az 150. évforduló olaszországi hivatalos ünnepségei a Risorgimento és az olasz állam létrehozásában jelentős szerepet vállaló emblematikus személyiségek köré szerveződtek. Köztük van – a teljesség igénye nélkül – a politikus és újságíró Giuseppe Mazzini, az Itália egységét célzó Giovine Italia titkos mozgalom életre hívója, Camillo Benso, Cavour grófja, a nagyformátumú piemonti politikus és az olasz királyság első miniszterelnöke és az 1000 – pontosabban 1089 – vörösingese, köztük számos magyar emigráns élén 1860 májusában a szicíliai Marsalában partra szálló, a déli területeket meghódító Giuseppe Garibaldi. Garibaldi kapcsán a Livornói Városi Könyvtárban nemrégen megtalált és a közönség számára ez év márciusától megnyitott könyvtáráról a magyar médiában is olvashattunk.
A Magyar Országos Levéltár az olasz egység néhány jelentős szereplőjére vonatkozó, a levéltár őrzésében lévő dokumentumok bemutatásával tiszteleg a jeles évforduló előtt. A magyar emigráció érthető módon intenzív diplomáciai tevékenységet fejtett ki Olaszországban, hiszen nem csak a magyar közvélemény várt sokat az egységesülő Olaszországtól a magyar függetlenségi törekvések támogatása terén. Kossuth, Irányi, Klapka közelről figyelték a kormányalakítás fejleményeit, keresték a magyar emigrációs célok megvalósításának lehetőségeit. Kapcsolatban álltak a fiatal olasz királyság mérvadó politikai személyiségeivel, Camillo Cavourral, majd halála után Bettino Ricasolival, az új miniszterelnökkel és természetesen Garibaldi körével is. Az emigrációs anyagban fennmaradt levelezések az ő szempontjukból jellemzik az új olasz királyság vezetőit, de megemlékeznek az olasz államnak a jelenkorra szinte „hagyományossá" váló belpolitikai problémáiról is.
A Garibaldi vérét hordozó kis szövetdarab
1526 utáni gyűjtemény – 1848/49-es és emigrációs iratok gyűjteménye – Személyek szerinti iratok – Dunyov István (R 24) – 1. tétel No. 231. Frigyesy Gusztáv levele Dunyov Istvánnak, Torinó, 1862. november 21.
Bár a nótában szereplő Garibaldi-féle kiskalapról írásos források hiányában nem tudunk megemlékezni, a Magyar Országos Levéltár őrzésében lévő gazdag iratanyagban számos különleges emlék található az olasz függetlenségi törekvéseknek erre az időszakára vonatkozóan. Ilyen például a címben is szereplő, 1862. augusztus 29-én, Aspromonte mellett zajlott csatában megsebesült Garibaldi vérével átitatott szövetdarab, amelyet a garibaldista őrnagy, Frigyesy Gusztáv (1835–1877) Dunyov Istvánnak küldött leveléhez csatolt. A levélben meg is emlékezik az ereklyéről: „Küldöm önnek a szegény Garibaldi véres rongyát mit ön szívesen fog fogadni.... Vasárnap ki fogják vágni a golyót a Garibaldi sebiből, szegény öregúr, ő is drága pénzet fizette." A csata érdekessége, hogy majd másfél évvel az olasz királyság proklamációja után a királyság reguláris csapatai állították meg Garibaldit és követőit a franciák által ellenőrzött Róma elfoglalására indított vállalkozásukban.
Garibaldi aspromontei sebesülését követően | Giuseppe Garibaldi (Nizza, 1807. július 4. – Caprera, 1882. június 2.) a carbonari mozgalomba belépve részt vett 1834-ben a piemonti mazziniánus felkelésben, amiért távollétében halálra ítélték. Az 1850-es években a piemonti uralkodóházban látta az olasz egység lehetséges megvalósítóját, ugyanakkor Viktor Emánuellel és Cavourral való kapcsolata nem volt felhőtlen. Cavour tiltakozása ellenére Garibaldi 1860-ban önkénteseivel a Nápoly-Szicíliai Kettős Királyság ellen indult. Marsalánál partra szállt, a messinai és palermói felkelőkkel egyesülve átvette a hatalmat a királyságban, majd átadta azt II. Viktor Emánuelnek. Ettől fogva, mivel a piemonti kormányzat a francia szövetség elvesztésétől félve nem támogatta Róma ellen tervezett hadjáratát, egyre inkább szembekerült a kormányzati körökkel, élete végéig ellenzékben maradt. 1862-ben Aspromonténál már az olasz királyság csapataival ütközött meg, bár valódi csata nem alakult ki, megsebesült. Az 1866-os porosz–osztrák–olasz háborúban még részt vett, később azonban visszavonult a nyilvánosságtól kedves szigetére, Caprerára, itt is hunyt el. |
A piemonti származású Camillo Benso di Cavour gróf személyéhez nagy reményeket fűztek a magyar emigránsok, ezeket azonban az 1861-ben, pár hónappal a királyság kikiáltása után bekövetkezett halála keresztülhúzta. Persze kérdéses, hogy a nemzetközi diplomáciában jártas, taktikus Cavour mennyire támogatta volna terveiket, hiszen már 1859-ben a francia Pietri szenátorhoz írott levelében a magyar légió kapcsán is tartózkodó volt. 1861 után Róma kérdése került az olasz politika figyelmének középpontjába, ebben pedig Magyarország diplomáciai szempontból nem játszott szerepet.
Cavour halála után az Olasz Királyság második miniszterelnöke, az egység szintén fontos szereplője a toszkán Bettino Ricasoli lett. Ő, ha lehet, még óvatosabban kezelte ezt a helyzetet, így az alábbi vitriolos, személyeskedéstől sem mentes jellemzést adta róla Kossuth: „Ennek az embernek olly zavar van fejében, annyira nem érti még azt is, hogy miről van szó, hogy nem szégyenli azt írni Klapkának, hogy azért nem felelt nekem, mert szükségesnek vélte bevárni, míg a jövendő belügyminiszter ismerve lesz. Hát a boldogtalan a mi dolgainkat a belügyminiszter resortjához sorozza! – na aztán beszélj vele bot nélkül. 16 erős pont van előttem, melly practicus elintézést vár a Turini Kormánytól – ha lesz kormány, mert most nincs – No hiszen rukkoljon ki az ember ennyi practicus dolgokkal egy Ricasolinak."
Kossuth kitért az 1861 decemberében fennálló olasz kormányalakítási problémákra is: „vagy megmarad Ricasoli vagy nem. Ha nem, úgy legjobb nem adni neki alkalmat, hogy ügyeinkbe valami zavart hozzon be, mielőtt megszűnik lenni. Ha pedig megmaradna – mitől Isten őrizzen –, akkor feladatunk az lesz, hogy vagy megmentsük a hazát, [...] vagy hazánk sorsát (mi nem könnyű lesz), függőben tartsuk addig, míg Isten e tehetetlen embertől megment, akitől senki a világon semmi jót sem várhat, aki meg fog bukni, de ki, ha bukása késik, csúfosan fog megbukni. [...] Azon 5 nap óta, hogy utóbbi levelemet írtam, a situatio nagyot változott. Azóta kisüle, hogy Ricasoli nem képes completirozni ministeriumát. Oda jutott, hogy mindennap lesem, nem hirdet-e jutalmat annak számára, ki neki egy belügyminisztert fog – élve vagy halva. Nem látom, hogy ennyi fiaskó után akadhasson olly bagaria pofájú ember, ki lenyelje a falatot, mit boldog, boldogtalan elutasított. Ha mégis akadna, nem fog megállhatni vele a parlament előtt."
Kossuth Lajos levele Irányi Dánielnek, 1861. december 30.
1526 utáni gyűjtemény – 1848/49-es és emigrációs iratok gyűjteménye – Személyek szerinti iratok – Irányi Dániel (R 75) – No. 8.
A „vasbáró”-nak nevezett Ricasoli valóban csak 1862 márciusáig maradt az olasz kormány élén, ez az időszak azonban nagyon jelentős volt az olasz állam közigazgatási egységének létrehozása szempontjából. Ez pedig elengedhetetlen volt sok más, többek között gazdasági tényezővel együtt a frissen megalakult állam fennmaradásához. Ezek hiányában aligha vehettek részt nemzetközi konfliktusban a siker reményével, és ezt a Ricasoli báró által képviselt politikus generáció világosan látta.
Bettino Ricasoli báró, Brolio grófja (Firenze, 1809. március 29.– Brolio, október 23.), a „vasbáró” 1859-ben a Toszkán Nagyhercegség belügyminisztereként támogatta Toszkána és Piemont egyesülését, amely 1860. március 12-én jött létre. A miniszterelnökséget két alkalommal töltötte be: 1861. június 12. és 1862. március 3., majd 1866 júniusa és 1867 áprilisa között. Cavour halála után második miniszterelnökként megegyezésre törekedett a köztársaságpárti Mazzinivel, a Garibaldi vezette önkéntesekkel és a Vatikánnal. Az Olasz Királyságot miniszterelnöksége alatt ismerte el a külföldi államok túlnyomó része. Tevékenysége középpontjában az új állam közigazgatási egyesítése és a regionális érdekek szerinti államszervezés lehetőség szerinti elkerülése állt. Második miniszterelnöksége alatt zajlott a Harmadik Függetlenségi Háború, amelyben a második custozzai és a Lissánál vívott csatákban az olaszok vereséget szenvedtek ugyan, a béketárgyalások során francia közvetítéssel mégis megkapták Venetót. |
A 150 éve, 1861. március 17-én proklamált olasz királysággal megszületett a jogilag egységes olasz állam, Itália földrajzi fogalma helyét átvette az Olasz Királyság mint politikai fogalom: „Itália megalakult, és a királyság minden településén eldördült 101 ágyúlövés bebizonyították Európának, hogy immár nem földrajzi kifejezés vagyunk" (Rafael Benzi levele Kossuthnak).
A mai Olaszország területileg azonban csupán az I. világháború után alakult ki. Az itt közölt, néhány hónappal az olasz királyság kikiáltása előtt Garibaldi nápolyi táborában íródott, egyébként kétes irodalmi értékű Óda előrevetíti a soron következő évek háborúit, Velence és Róma megoldatlan kérdését. Az már más lapra tartozik, hogy a modern Olaszország megosztottsága sok szempontból ma is tükrözi az évszázados tradíciók sokféleségét, minden 1861 óta az egységesítés érdekében tett erőfeszítés ellenére.
Luigi Guglielmo Ódája, 1860. december
1526 utáni gyűjtemény – 1848/49-es és emigrációs iratok gyűjteménye – Személyek szerinti iratok – Gál Sándor (R 173)
Fotók: Czikkelyné Nagy Erika
Új hozzászólás