A Habsburg Birodalom a franciáktól elszenvedett katonai, területi vereségek és presztízs veszteség miatt égett a revans vágytól. A franciaellenes spanyol nemzeti felkelésről érkező kedvező hírek hatására a háborús párt, élén I. Ferenccel, 1808 nyarától készült a háborúra. Az 1808. szeptember 3-án megnyitott magyar országgyűlésen a király számára kedvező hangulat uralkodott. A sokak számára szimpatikus Mária Ludovika megkoronázása után a rendek elfogadták, hogy az uralkodó a nemesi felkelést országgyűlési határozat nélkül három évig összehívhassa. A vármegyék összeírták a hadra fogható nemeseket és vagyoni állapotukat, mert eszerint sorolták őket lovas vagy gyalogos szolgálatra, illetve ez alapján állapították meg, ki szorul a felszerelés tárgyában segélyre, vagyis ki számára kell azt a vármegyei vagy országos hadiraktárakból előteremteni. A felszerelést azonban sem ekkor, sem később nem tudták teljes egészében biztosítani, a reguláris hadsereg mindig elsőbbséget élvezett. A diéta megszavazott 20.000 újoncot is, és amennyiben ez kevésnek bizonyulna, akkor továbbiaktól sem zárkózott el. Mindez sokkal több volt annál, mint amire az udvar vagy a nádor számított. Ezek megszavazása 1807-ben még szinte lehetetlen volt, a külső veszély azonban elfeledtette a sérelmeket, az udvar és a magyar nemesség szövetsége hamar megköttetett.

A nemesek összeírása a törvényi előírásoknak megfelelően 1809 legelején lezajlott. Az összeírások megmutatták, hogy az európai átlaghoz képest a társadalmon belül kimagasló arányú a magyar nemesség, továbbá azt is, hogy vagyoni helyzete többnyire nem tette lehetővé gazdasága elhagyását, még kevésbé a saját költségén való katonáskodást. Így a felszerelés előteremtése a vármegyék pénztárát sújtotta. A felkelők (inszurgensek) felszerelése alapvetően megegyezett a császári katonákéval, a felkelő gyalogosok azonban kardot is hordtak. Az Udvari Haditanács ennek leszállítását nem tudta vállalni, így a magyar nemesnek sok esetben saját kardjával kellett hadba vonulnia. Egy 1809 elején kelt nádori utasítás melléklete nemcsak a felszerelést, hanem a felkelők hajviseletét is pontosan szabályozta, akiknek hajukat kurtára kellett nyíratniuk. Ezt sokan személyes szabadságuk megsértésének vélték, tiltakozásul pedig loboncos hajjal vonultak be.

A hadi készületek megtétele után az osztrák részről 1809 áprilisában megindított hadjárat kezdeti sikerei nem tartottak sokáig. A franciák hamar átvették a kezdeményezést, május 13-án már Bécsben voltak. Két nappal később, 15-én született meg Napóleon híres proklamációja a magyar nemzethez, vagyis a magyar nemességhez, amelyben felszólította őket, hogy szakadjanak el Ausztriától. A proklamációból mintegy 20-24.000 példány készült francia-német-magyar és francia-latin-magyar nyelven. A kiáltvány terjesztését a megszállás előtt magyarokkal igyekeztek megoldani, a megszállás alatt pedig maguk a franciák terjesztették. A franciáknak fel kellett ismerniük, hogy a proklamáció semmilyen hatást sem váltott ki. A nemesség fegyvert fogott ellenük, a lakosság többi része pedig egyszerűen megszállót látott bennük. Csalódniuk kellett Napóleonban azoknak, akik valamiféle társadalmi reformot vártak tőle, és azoknak is, akik ettől tartottak. A francia császár 1809-ben már nem a forradalom terjesztője volt, hanem sokkal inkább a francia hegemónia képviselője. A magyar nemesség előtt ott lebeghetett a lengyel példa. Ez megmutatta, hogy Magyarország a „francia út" elfogadása esetén nem a szabadság és egyenlőség felé indult volna el, hanem az állandó háborúk és egy hatékony, háborús célú kizsákmányolás felé. Napóleon a válaszra két hetet várt, hiába.

A francia Itáliai Hadsereg, illetve előőrsei Eugéne Beauharnais itáliai alkirály parancsnoksága alatt május 29-én Sopron térségében lépte át a határt és megkezdte az előrenyomulást Győr térségébe, ahol a nemesi felkelők már kezdtek gyülekezni. Több megyében azonban még a szervezést sem fejezték be, más megyei egységek pedig még úton voltak Pest, illetve Győr felé. Ugyanide vonult vissza Itáliából János főherceg az osztrák IX. hadtesttel, aki június 12-én érte el Győr térségét, nyomában a franciákkal. A győri csata, melyet Párizsban a diadalíven is megörökítettek a város német nevén (Raab), június 14-én zajlott le. A csata jelentőségét és fontosságát bizonyítja a francia császár levele fogadott fiának, Eugènnek: „Kedves Fiam! Az a tiszt érkezett elsőnek, akit 15-én d.u. 2 órakor küldött, 2 órával később pedig Caffarelli tábornok. Fogadja szerencse kivánataimat a győri csatához; ez Marengo és Friedland unokája."

A párizsi Diadalíven látható felirat, amely a napóleoni csaták mintegy 174 helyszínének – köztük Győrnek is Raab néven – állít emléket. Fotó: gyorplusz.hu

Sokáig tartotta magát a magyar közvéleményben az a felfogás, hogy a vereség okozói a nemesi felkelők voltak. A vereségért azonban elsősorban nem a nemesi felkelők hibáztathatóak, hanem sokkal inkább a császári hadvezetés, amely már a csata előtt elkövette azokat a hibákat, amelyek később az egész harc kimenetelét befolyásolták. Ilyen volt a ménfői és csanaki dombok teljesen érthetetlen feladása, és az a kapitális hiba, hogy az osztrák hadsereg János főherceg vezérkari főnökének, Laval Nugent tábornoknak a hanyagsága miatt, mindenféle világos haditerv nélkül kezdte meg az ütközetet. Nem segítette az összecsapás sikeres megvívását az sem, hogy János és József főhercegek között vita alakult ki a főparancsnokság kérdéséről. A vesztes csata bűnbakjának már akkoriban a felkelő nemességet kiáltották ki, holott valójában nagyobb felelősség terheli a reguláris hadsereg vezetését. A magyar nemesség a lehetőségekhez mérten helyt állt, sőt többen hőstetteket is véghez vittek. Csak vereséget eredményezhetett a rosszul kiválasztott csatamező, a rosszul felszerelt és kiképzetlen nemesi seregek bevetése, amelyek egy része ugyan hősiesen harcolt, egy másik részük viszont látván, hogy a csata elveszett, Budáig szaladt. Ez a futás az a momentum, ami az utókorban erősen megmaradt. Kossuth Lajos 1843-ban a Pesti Hírlap egy vezércikkében ezt egyenesen történelmünk legsötétebb, koromfekete napjának nevezte. Jókai Mór Névtelen vár című regényében viszont Kisfaludy Sándor emlékiratait is felhasználva igyekezett a győri csatavesztés objektív okait bemutatni. Persze hozzá kell tennünk, hogy olyan csapatok szaladtak Budáig, amelyek a csatában késői érkezésük miatt részt sem vettek, parancs hiányában pedig túl jól sikerült a visszavonulásuk. Mindezeknek a tényezőknek az összessége nem eredményezhetett mást, mint vereséget. Sikertörténet viszont a győri vártól nyugatra elhelyezkedő sánctáborban visszamaradt Meskó József tábornok és hadosztályának kitörése. Nekik sikerült áttörni a francia vonalakon, és a Balaton déli partját is érintve egyesülniük a Komáromhoz visszavonult főerőkkel. Eközben több francia foglyot ejtettek és több osztrák-magyar hadifoglyot kiszabadítottak.

R. Kiss István 1909-ben adta közre az inszurrekció anekdotakincsét. Többek között az alábbi történettel is példázta a magyar nemes hősiességét:

„Tóth Péter, közlegény úgy dúlt az ellen közt, mint egy dühödt oroszlán; kapott is viszonzásul sebeket minden oldalról; mikor azután azt gondolta, hogy eleget kapott s a lovát is leszúrták már alatta, akkor félreállt a tolakodásból. Ott aztán elkezdte számlálni a kapott sebeket.
- Egy, kettő, három... tíz, tizenegy. - De bizony én kicsinálom egész tucatra!
- Mondta s fogta a kardját, visszament gyalog és csakugyan kicsinálta. Akkor azután tizenkettővel megelégedett."

A győri csata Janet Lange fametszetén

Érdemes azt is megjegyeznünk, hogy a köztudatban győri csatának nevezett összecsapás, valójában „csak" ütközet volt, mivel a csatát a főerők, vagy azok részei vívják, egyben egy csata a hadjárat vagy a háború egészét meghatározó mértékben befolyásoló összecsapás, minden más csupán ütközet. Az 1809-es hadjáratban a főerők harcait, Aspernt és Wagramot tekinthetjük csatának.

Az 1809-es év a kortársak számára nem csak a győri csata miatt maradt emlékezetes, hanem a május 29-től november 20-ig tartó megszállás miatt is. A francia jelenlétnek az 1809. október 14-én megkötött schönbrunni béke vetett végett. A békében az Osztrák Császárságot jelentős területveszteség érte és 25 millió aranyfrank hadisarcot is fizetnie kellett. A megszállás idején a Rába vonaláig elfoglalt területek gazdasági erőforrásait a franciák kíméletlenül a hadsereg ütőképességének megőrzésére használták, és a francia hadigazdaság szolgálatába állították. Cserében a megszállt területek nagyobb részét megkímélték a háborús pusztításoktól. Jól példázza mindezt egy francia tiszt válasza egy, a háborúra panaszkodó soproni kisasszonynak: „Oh a' kisasszonyék 's általában a' soproniak csak rózsáit szedik a' háborúnak, töviseit pedig nem esmerik."

A szerző főlevéltáros az MNL Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltárában.