A deportálásokban hivatalosan „tanácsadóként", vagy más forrásokban „segítőként" aposztrofált Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer vélelmezhetően osztotta Sztálin kijelentését, miszerint „száz halál katasztrófa, egymillió halál statisztika". A szörnyű mondat mögött azonban emberi sorsok, családi tragédiák voltak. Különösen igaz ez azokra a zsidó származású, magyar állampolgárokra, akiknek lakhelyét a trianoni béke elszakította Magyarországtól, és így kettős kisebbségi sorba kerültek 1920 után. Ezek az emberek is épp úgy örültek, amikor a nagyhatalmaknak köszönhetően az I. bécsi döntés (1938. november 2.), majd a II. bécsi döntés (1940. augusztus 30.) értelmében lakóhelyük visszakerült Magyarországhoz. Hasonló érzések tölthették el 1939. március 15-én a kárpátaljai lakosság vagy a Jugoszláviától visszaszerzett területek magyar érzelmű, magyarokkal szimpatizáló lakosságát is. Az már viszont többeket sokként ért, hogy a magyar kormányzat egyik első, és így legfontosabbnak tekinthető intézkedése a hatályos zsidóellenes törvények bevezetése és érvényesítése volt.

A munkácsi gettóban Fotók: LIFE/Google

Tény, hogy az 1938-tól bevezetett zsidóellenes törvények és intézkedések, majd az 1944. március 19-e után kiadott rendeletek előkészítették, vagy ha úgy tetszik, felkészítették a magyar társadalmat arra, ami aztán 1944 tavaszán és nyarán bekövetkezett.

A „Hét dokumentuma" sorozatban, tekintettel az emléknapra, egy özvegy munkácsi cukrásznő történetét idézzük fel. A közölt források közül az első Kallus M. Chaimné (született Steinberg Róza) kérvénye. Neki és néhai férjének is az jutott osztályrészül, hogy a trianoni békekötés után - munkácsi lakosokként - Csehszlovákiához kerültek. Az átcsatolás után pár hónappal Felsőkerepec községben Kallus M. Chaim szóváltásba keveredett néhány csehszlovák katonával, akik egyszerűen lelőtték. A beadványból és a csatolt igazoló iratokból egyértelműen kiderül, hogy Kallus vagy nem tudott, de az biztos, hogy nem volt hajlandó cseh nyelven válaszolni a katonáknak. Majd amikor a magyarok ázsiai eredetére utaltak a csehszlovák katonák, akkor pedig egyenesen a magyarok három hónapon belüli visszatérését és a csehszlovák hadsereg elüldözését vizionálta az újsütetű ország katonáinak. Az eset - legalábbis helyi szinten - biztosan sokak számára meghatározó emlék maradt, hiszen az özvegy kérvényéhez nyolc darab igazoló iratot tudott csatolni a több mint 20 évvel korábbi események ilyetén módon való megtörténtéről, köztük Felsőkerepec község hivatalos igazolását is.

Amikor azonban Munkács az I. bécsi döntést követően visszakerült a Magyar Királysághoz, az özvegy, bár megkapta az iparigazolványt, hogy cukrászként dolgozhat, de mint zsidó, cukrot és más szükséges alapanyagokat már nem kaphatott. Ez ügyben éveken át levelezett az illetékes minisztériummal is. A minisztérium végül úgy döntött (1944. február 1-jén!), hogy csak akkor juthat alapanyagokhoz, ha mentesítik a zsidótörvények hatálya alól.

Az üggyel kapcsolatban fennmaradt a miniszterelnökségi ügyirat is, amelynek segítségével bepillantást kaphatunk a magyar bürokrácia működésére és szenvtelen mivoltára. Egy igen hosszú és részletes válaszlevél-tervezet készült ugyanis még 1944 februárjában (ennek pontos dátuma nem ismert, csak az özvegy kérvényének beérkezési dátuma: 1944. február 9.). Ebben ugyan a beadót, vagyis az özvegyet marasztalják el [!] amiatt, hogy miért nem kérte időben a zsidótörvények alóli mentességet, de azért méltányossági alapon támogatják, hogy kaphasson cukrot és egyéb alapanyagokat ipara folytatásához. Ha csak eddig ismernénk a történetet, még azt is mondhatnánk, hogy szerencsés véget ért... De tudjuk, nem így történt. 1944. március 19-én Magyarországot megszállta a náci Németország. A csakhamar hivatalba lépő Sztójay Döme vezette kormány belügyminisztériuma 1944 tavaszán tucatszám adta ki zsidóellenes, a zsidók életét, jogait korlátozó, illetve a zsidókat vagyonuktól megfosztó rendeleteket.

Mint ahogyan az a munkácsi özvegy kérvényével kapcsolatos ügyirat előadói ívén is látható, a fent említett válaszlevél tervezetét egy az egyben áthúzták. Az ügy lezárását pedig csak egy rövid, kézzel írt megjegyzésből tudhatjuk meg. Az 1944. június 7-ére datált bejegyzés szerint ugyanis az egész ügy tárgytalanná vált, mivel a minisztérium már nem adhat ki mentességeket, és „a zsidók ellen tett intézkedések következtében a cukorkiutalás iránti kérelem tárgytalanná vált, végül mivel a kérvényezőnek módjában volt egy újabb rendelet alapján a m. kir. belügyminiszter úrtól mentességet kérelmezni, ez az ügyirat érdemi elintézést részünkről nem igényel..."

A szenvtelen hivatali hangvétel mellett érdemes megjegyezni, hogy már 1944 tavasza óta a bevezetett zsidóellenes rendeletek értelmében jártak el. 1944. április 7-én Baky László belügyi államtitkár aláírásával kiadják a 6163/1944. BM VII. res. rendeletet, a zsidók elkülönítéséről és a gyűjtőtáborok felállításáról. Kárpátalján 1944. április 16-án megkezdődött a gettósítás, ún. „egyedi akciók" keretében, miközben csak 1944. április 28-án adják ki az 1610/1944. ME sz. kormányrendeletet, az ún. „gettó-rendeletet", amely a zsidók lakásával és lakóhelyének kijelölésével kapcsolatos egyes kérdéseket szabályozza. Majd május 14-én megkezdődik a zsidók tömeges deportálása, elsőként ún. I. deportálási zónából, vagyis Észak- Kelet-Magyarországról, illetve partizánveszély miatt a dél-dunántúli járásokból.

Munkácsról május 14-én, 16-án, 17-én, 18-án, 19-én, 20-án, 21-én, 23-án és 24-én indultak el a deportáltakat szállító vonatok Auschwitz-Birkenauba. Tudjuk, hogy ezeknek az embereknek a 80 százalékát (időseket, gyerekeket, kisgyermekkel lévő édesanyákat) gázkamrába küldték az első, még a peronon történt szelektálás után.

Az áldozatokról a Holokauszt Emlékközpont és az izraeli Yad Vashem intézet intézet is adatbázist készített. A kérvényben szereplő özvegy azonban nem szerepel, illetve nem azonosítható egyértelműen egyik adatbázisban sem, így további sorsáról semmit nem tudunk biztosan állítani.

Az irat jelzete: MNL OL, Miniszterelnökség Levéltára, Kisebbségi és Nemzetiségi osztály (K 28), 222. tétel 1944-J-16976.

***

A Magyar Nemzeti Levéltár a holokauszt 70. évfordulója alkalmából a vonatkozó dokumentumokból online-kiállítást tesz közzé, írásunk így annak beharangozójának is tekinthető.