Az 1777-ben kiadott királyi rendelettel, a Ratio Educationisszal az oktatásban bevezetett állami felügyelet során központosított tanügyigazgatást alakítottak ki a Magyar Királyságban, ez pedig egyebek mellett megkívánta az iskolai tanulók pontos nyilvántartását és ezeknek az információknak az összegyűjtését is. Központilag ezt a Magyar Királyi Helytartótanácson belül működő Közoktatási ügyosztály, latin nevén Departamentum litterario-politicum intézte. A közoktatás ebben a korabeli összefüggésben az ún. felsőbb, más szóval „tudományos", azaz a közép- és felsőfokú oktatást jelentette. (Az alsó szintű, elemi vagy más néven anyanyelvi iskolák ügyeit a Departamentum scholarum nationalium intézte.). A tanügyigazgatás területei szervei az 1776-ban felállított kilenc tankerületi főigazgatóság volt, amelyek számát 1784-ben II. József ötre (pozsonyi, győri, kassai, nagyváradi, zágrábi) csökkentette. Az 1846-ban ismét felállított budaival hatra szaporodott a számuk. Már a Ratio életbelépésének évéből ismerünk olyan irategyütteseket, amelyekbe egy nagyobb terület, a győri tankerület iskoláinak diákjairól készült kimutatásokat gyűjtötték egybe a tankerületi főigazgatói látogatás, azaz felügyeleti szemleút alkalmával. Ezek - nem ellenőrzötten, de feltehetően - a tankerületbe tartozó egyes iskolák anyakönyveinek kivonati jegyzékei lehetnek, és meglehetősen különböző adatokat tartalmaznak. Ez az iratanyag jól mutatja, hogy az állami felügyelet bevezetésekor az egyes tanintézetekben iskolánként meglehetősen különböző anyakönyvezési gyakorlatot folytattak. Az iskoláknak ugyanis pontos kimutatást kellett vezetniük az oktatásban részt vevő diákjaikról, amit az iskolai anyakönyvbe (matricula) vagy jegyzőkönyvbe (protocollum) való név szerinti regisztrációval valósítottak meg. Ez a diák nevén túl a legfontosabb származási adataira terjedt ki. A központi nyilvántartást az új tanrendszernek tehát két vonalon kellett fejleszteni: egyrészt az egységes iskolai anyakönyvezés, másrészt az adatszolgáltatás, azaz az adatoknak az igazgatási központba való rendszeres eljuttatása terén kellett kiépítenie.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy országosan átfogó diákösszeírás alkalmilag már korábban is történt: 1738-ban a pestisjárvány terjedésének megakadályozása kapcsán rendelte el Helytartótanács, hogy az összes felsőbb tanintézet igazgatója küldje be a tanulók adatait. Ennek elsődleges célja a diákok vándorlásának feltárása volt, de a diákok társadalmi összetételére, megélhetési viszonyaira is kíváncsi volt. Ezt az átfogó felmérést azonban sokáig nem követte újabb. Ez érthető is, hiszen, csak a fokozott állami szerepvállalás hozta meg ennek igényét és lehetőségét. Ebből a szempontból a legfontosabb információ a tanügyigazgatás számára az a létszámkimutatás, amit a Helytartótanács a teljes felsőbb oktatás intézményenkénti és évfolyamonkénti tanulószámait egybefoglaló táblázatban jelenített meg.

A létszám folyamatos központi ellenőrzése egyre nagyobb jelentőségre tett szert ugyanis, egyfelől az ún. „szellemi proletariátustól" (magasan képzett állás nélküliek) számának megnövekedésétől való félelem, másfelől pedig a tanult hivatások (pap, orvos, ügyvéd) és hivatalnokok utánpótlásának folyamatos biztosítása szempontjából. A képzési évfolyamok szerinti kimutatás egyfajta előrejelzésként is szolgálhatott a szakigazgatás számára az iskolázottak várható számának alakulásáról, összességében a felsőbb oktatás létszámviszonyainak alapvető kontrollját szolgálta. Ezt egyfajta protostatisztikának tekinthetjük, ami elsődlegesen az igazgatási tevékenység részét képezte, adatai csak esetlegesen formálhatták a korabeli közvéleményt.

Az első átfogó diáklétszám kimutatást (Ausweis) az 1784/85-ös és 1785/86-os tanévről ismerjük, de nem kizárt, hogy már korábban is készültek ilyenek. A formája időnként és idővel változik, de az alaprendszer, az iskolánkénti és osztályonkénti létszámok kimutatása több mint száz évig, 1895-ig fennmaradt. Ezek készítésének vélhető menete korszakunkban a következő volt: a tankerületi főigazgatóságokhoz a minden gimnázium által beküldött tanulói anyakönyvi másolatok vagy egyéb kimutatások alapján félévenként összeállították a tankerület felsőbb iskoláinak osztályonkénti, évfolyamonkénti létszámát. Ezt azután (alighanem a féléves jelentések mellékleteként) továbbküldték a Helytartótanácshoz, ahol - minden jel szerint a Számvevőségen - elkészítették a Magyar Királyság felsőbb tanintézeteinek létszámkimutatását, amit aztán rendre felterjesztettek az uralkodóhoz. Ez egy, a pesti egyetem és az öt (pozsonyi, győri, kassai, nagyváradi, zágrábi) tankerület diáklétszámait intézményi és azon belül évfolyam (tanosztály) szerinti sorrendben tartalmazó statisztikai adattábla-füzet volt. Címe, kisebb-nagyobb nyelvtani szerkezeti eltérésekkel a következő: Deductio. Numerum Studiosae Juventutis in Instituta Litteraria in Regno Hungariae et adnexis Partibus adeuntis cum exordio/initio/fine Anni Scholastici nn. frequentatis, perhibens. 1842-től magyarul: Összes kimutatás. Az ... iskolai évnek végével Magyar-országban és a hozzá kapcsolt részekben köz-tudományi intézetekbe járt ifjuságnak számárúl. Ilyenek a tanév folyamán eleinte több időpontban is készültek: alapvetően tanév elején és végén, miként a jelentések is, de voltak az első félév végi és második félév eleji összesítések is. 1837-től pedig már csak tanév végi összesítő táblázatokat találtunk. Ezek a kimutatások a helytartótanácsi levéltár legkülönbözőbb kútfőiben maradtak fenn, nagyrészt a tankerületi kútfőkben, hiszen mint azt az előbb említettük, az egyes iskolák jelentéseit első szinten a tankerületi főigazgatóságok összesítették, majd küldték fel a Helytartótanácshoz.

Egy 1819-es királyi rendelet a protestáns iskolákra is kiterjeszti a fenti jelentési, adatszolgáltatási rendszert, de a hivatalos kimutatásokban csak az 1835/36-os tanév végén tűnik fel először protestáns iskolára, a kisújszállási református gimnáziumra vonatkozó adat. Ettől kezdve azonban már visszatérően megjelennek a nem katolikus iskolák adatai, többször a debreceni kollégiumé (1837, 1838, 1840), 1839-től pedig már folyamatosan az evangélikus felsőbb iskolák osztályonkénti diáklétszámai (Soprontól Eperjesig). Ám ezek nem kerülnek bele a Deductiók adattábláiba, hanem annak valamiféle mellékletét képezik. Az iskolai, különösen iskolafokozatonkénti létszámok lejelentésétől való vonakodás okát a protestáns iskoláknál nyilvánvalóan az előző évszázad kíméletlen ellenreformációs törekvései által keltett bizalmatlanságnak tudhatjuk be. III. Károly rendelkezései szerint ugyanis a protestánsok nem fejleszthették iskoláikat, nem indíthattak a már meglevőkön túl, újabb magasabb tanulmányi fokozatú osztályokat, évfolyamokat. Ez volt egyébként az egyik oka a protestánsok peregrinációjának, annak a sajátos művelődési gyakorlatnak, ami révén fiataljaik nyugat-európai egyetemeken tanulva tettek szert korszerű felsőfokú műveltségre.

Az utolsó ilyen, általunk ismert tábla ebből a korszakból az 1844/45-ös tanévről való. Nyomtatásban való megjelentetésükről nem tudunk, de nem zárható ki, hogy ez az 1840-es években valamilyen hivatalos sajtóorgánumban már megtörtént.

Az 1867-től kezdődő alkotmányos korszak nyilvános közoktatási statisztikája is ezt a szakmai tradíciót folytatta. Az 1871-től rendszeresen megjelenő, A Vallás- és Közoktatásügyi M[agyar] Kir[ályi] ministernek a közoktatás állapotáról szóló, és az országgyűlés elé terjesztett jelentéseiben közreadott adatai is ebben a sémában jelentek 1895-ig, ám a kor igényeivel haladva jelentősen bővülő adattartalommal: egyrészt nemcsak az állami (katolikus) szektor, hanem minden középiskola adataira kiterjedt, továbbá az adattípusok ekkor már igen sok részletre kiterjedően mutatták be a középiskolai oktatás állapotát.

A cikk a szerző, Gimnazisták és társadalom a 19. század első felében című, a Korall Társadalomtörténeti Monográfiák sorozatban most megjelent kötetének 5. fejezetén alapul.

Iratfotók: Czikkelyné Nagy Erika, Szalkai Dániel