Akiről a Krisztinaváros a nevét kapta

Maria Christina Johanna Josepha Antonia főhercegnő sem Mária Terézia királynő elsőszülött gyermeke, sem elsőszülött leánya nem volt. Mégis, már a kortársak szemében is az uralkodónő kedvenc gyermekének számított. Ebben feltehetően közrejátszott az is, hogy Mária Krisztina és anyja ugyanazon napon, május 13-án születtek, csak negyedszázad eltéréssel. Mária Terézia és Lotaringiai Ferenc István német-római császár ötödikként, 1742-ben született gyermekét a családban ritkán nevezték Mária Krisztinának, inkább Maria-nak vagy (Madame) Miminek hívták, és rajztehetsége már hamar megmutatkozott. Főherceg testvérei már egykorúan féltékenykedtek rá, mivel a kis Mária Krisztina mindig meg tudta nyerni magának anyját, és állítólag még az 1770-es években is befolyással volt rá. A kivételezést Mária Terézia hozzá intézett levelei is tanúsítják: ezek bár ugyanúgy tartalmaznak intéseket és nevelői szándékú kijelentéseket, mint testvéreinél, sorai azonban inkább gyengédek, gondoskodók, és nem bántók.

A Habsburg(-Lotaringiai) főhercegek és főhercegnők sorsa legtöbbször már fiatal koruk óta eldöntött volt. Vagy egy rangjukhoz illő politikai jelentőségű házasság várt rájuk, vagy apátnői, illetőleg egyházi méltóságot választottak ki számukra. Meglepő módon Mária Krisztinát nem házasították ki császári szülei még ifjúkorában, mint testvérhúgait: feltehetően hiányzott a korban és rangban hozzáillő herceg. Mária Teréziának egy 1754-ben kelt leveléből megtudhatjuk, hogy az ifjú főhercegnőt a prágai Szent Teréz apátság főnöknői tisztére szemelte ki, annak élére, amelyet ő alapított. (Az apátnői tisztet később Mária Krisztina nővére, Mária Anna főhercegnő vette volna át, aki azonban ezt visszautasította, és 1781-ben Klagenfurtba, az Erzsébet-nővérek kolostorába vonult be.) A fiatal főhercegnőt végül nem egyházi pálya várta.

A szerelemből kötött házasság ritkán fordult elő a főhercegeknél és a főhercegnőknél. Így nem lehetett folytatása Mária Krisztina első fellángolásának sem. Ludwig Eugen Johann württembergi herceg 1759-ben érkezett Bécsbe, mint a császári-királyi hadsereg önkéntese. Az (akkor még) vagyontalan herceg szóba sem jöhetett vőjelöltként - ráadásul több udvari dámának (más udvarokban) is elcsavarta a fejét. Pármai Izabella, József főhercegnek (a későbbi II. Józsefnek) első hitvese 1760 őszétől élt Bécsben. Az infánsnő - fennmaradt levelei és írásai tanúsága szerint - boldogtalan volt a császárvárosban, egyedül Mária Krisztina jelentett számára vigaszt. Úgy tűnik, ez a kapcsolat Izabella számára több volt, mint ifjonti lelkesedés, de ma már nem lehet bebizonyítani, vajon kapcsolatuk átlépte-e a plátói vonzalom határait. Mária Krisztina feltehetően nem viszonozta sógornője érzelmeit. 1763-ban azonban a várandós Izabella himlős lett. A hat hónapra született kislány elhunyt, Izabella egy hétre rá követte őt. Elvesztése súlyosan érintette a főhercegnőt is.

Bánatán Albert Kázmér szász herceg jelenléte enyhített. A fiatal herceg a porosz hadsereg elől 1759 őszén menekült el Drezdából, és katonának állt be a császári-királyi hadseregbe. 1760-ban járt először Bécsben, ahol január 11-én bemutatkozó látogatást tett a császári családnál. Az esti koncerten különösen feltűnt számára az akkor 17 éves Mária Krisztina főhercegnő - a herceg beleszeretett: „mindkét idősebb főhercegnő csinos volt, de a másodszülött vonzó kinézete, makulátlan alakja és bájos arckifejezése a szellem élénkségével és kivételes temperamentummal párosult - csupa olyan tulajdonság, amelyek az első pillanattól kezdve magukkal ragadtak." Birtok és vagyon nélkül azonban ő sem volt „partiképes", hiába kedvelte meg maga Lotaringiai Ferenc István császár. Mária Krisztinát (vagy egy másik, még hajadon főhercegnőt) ugyanis Benedetto Maurizo nevű unokaöccsének, Chablais hercegének (a szárd király másodszülött fiának) szánta.. A császár váratlan elhunytával (1765. augusztus 18.) azonban új helyzet teremtődött. Mária Terézia szokatlan módon támogatta a szerelmi házasságot, ezzel is tovább mélyítve a testvérek féltékenységét. Az ifjú párt gazdag ajándékokkal halmozta el, így a magyaróvári és a répcekéthelyi uradalmon kívül nekik adományozta Teschen hercegségét - előnevük ettől fogva lett szász-tescheni. Albert herceg 15 évig volt a Magyar Királyság helytartója, ez idő alatt Pozsonyban volt az udvaruk, de birtokot vásároltak a déli területen fekvő Béllyén, valamint a megszerezték a ráckevei uradalmat is.

1766. augusztus 20-án látogattak először Budára, ahol Albert a Hétszemélyes Táblán elnökölt, míg a főhercegnő a város templomait látogatta végig - és feltehetően gyermekáldásért imádkozott, úgy tűnik nem is eredmény nélkül! 1766 késő őszén már komplikációmentes várandósságáról tudósított leveleiben sógornőjének, Mária Jozefa özvegy szász választófejedelem-nőnek. A várva várt utód - egy kislány - azonban 1767. május 15-ei születését követően másnap elhunyt. A házaspárnak nem is született több gyermeke, ezt talán a közeli vérrokonság (másodfokú unokatestvérek voltak) és a szülést követő hosszú gyermekágyi láz is okozhatta. Az 1777-ben Itáliában tett látogatásuk alkalmával ismerték meg Firenzében Lipót főherceg harmadszülött fiát, Károly főherceget (1771-1847), akit 1791-ben adoptáltak, és aki teljes vagyonukat, birtokaikat örökölte.

1780-ban, amikor elhunyt Lotaringiai Károly herceg, Németalföld helytartója, érvénybe lépett Mária Krisztináék házassági szerződésének 3. paragrafusa, amelyre már csaknem 15 esztendeje vártak: átvehették a németalföldi helytartói és kormányzói posztot. Elutazásuk egyre csak tolódott, kezdetben az instrukció elkészítése, majd Mária Terézia betegeskedése és elhunyta miatt. Bár brüsszeli éveik boldognak mondhatók, politikai befolyás nélkül látták el posztjukat, gyakorta ellentétben az új uralkodóval, II. Józseffel. Az 1789-ben kitört brabanti forradalom idején elmenekültek a tartományból, és ugyan 1791-ben visszatértek, egy évre rá végleg otthagyták Németalföldet. 1794-ben költöztek Bécsbe, Mária Krisztina itt hunyt el 1798-ban.

Albert herceg, aki még további 24 évet élt, örök emléket állított a főhercegnőnek, a „legjobb hitvesnek". Antonio Canovát, a híres itáliai szobrászt bízta meg egy síremlék elkészítésével, amelyet 1805-ben állítottak fel a bécsi Augustinerkirche-ben.

A főhercegnő emlékét Magyarországon is megőrizték: már 1772-ben az ő nevét viselte a Krisztinaváros. A hálás budai polgárok így köszönték meg, hogy építkezhettek a vár aljában fekvő területen, amely hadászati okok miatt sokáig tiltottnak számított.

A gyermektelenség ellenére a főhercegnő és a herceg házassága boldog volt, ezt bizonyítják fennmaradt leveleik is. A 18. századi főrangúak esetében példanélküli, hogy leveleikben (amelyeket franciául írtak egymásnak) nem magázták egymást, hanem kivételesen a tegező formát használták. E bensőséges kapcsolatról vall a főhercegnő utolsó levele, amelyet szándéka szerint a halálát követő napon kellett átadni hitvesének.

„Igen szeretett és kedves férjem, nincsenek illúzióim az egészségemet illetően, látom és érzem, hogy nem fog javulni. Nem érdekel, hogy még mennyi időt ad nekem a gondviselés, belenyugvással engedelmeskedjünk mi ketten e szent akaratnak, és hadd használjam ki az időt, amíg még jól vagyok, hogy elbúcsúzzam tőled, imádott férjem..."

Fotók: Czikkelyné Nagy Erika, Németh István