A Könyves Kálmán király által kiadott, 1109-ben kelt oklevél a Magyar Országos Levéltár legrégibb eredetiben fönnmaradt oklevele és egyben jogi írásbeliségünk legrégibb emléke. Felbecsülhetetlen jelentőségét mégis inkább az adja, hogy a pergamen megőrizte számunkra a Szent István király neve alatt fennmaradt egyetlen kétségtelen hitelű oklevélszöveget. Az István neve alatt fennmaradt tíz oklevél közül ugyanis a történeti kritika ebben az egyben nem talált betoldásra vagy hamisításra utaló nyomot. Az oklevél furcsaságai, hiányosságai, fogalmazásbeli sajátosságai abból erednek, hogy a szöveg a szerveződő Magyar Királyság hivatali írásbeliségének első darabjai közül való. Méltán sorolható a többi államalapítást jelképező emlékünk mellé. Ahogy a Szent Korona görög és latin felirataival, vagy az Intelmekben említett görög és latin kétnyelvűség dicsérete, úgy ez a görög és latin nyelven írt kétnyelvű hártya is arra figyelmezteti a kései utódokat, hogy ne felejtsék el: országuk Európa keleti és nyugati része között helyezkedik el, mintegy összekötő kapocsként.

Az álló téglalap alakú pergamen felső részére lemásolták Szent István oklevelének eredeti görög nyelvű szövegét, a hártya alsó részére pedig azt a latin nyelvű oklevelet írták, amely elmondja az 1109. évi átírás és megújítás okát. Eszerint Szent István eredeti oklevelét egy peres ügyben használták fel. Az oklevél össze volt tekercselve és a tekercset pecsét zárta le. Mivel a pecsét feltörésével az eredeti oklevél hitelét vesztette, meg kellett újítani azt. A latin rész egyúttal újra összefoglalta és az eredeti oklevél kiadása óta eltelt idő alatt bekövetkezett változásokhoz igazította a királyi rendelkezést.

A görög szöveg Szent István korának leghitelesebb írásbeli emléke. „István, a keresztény, egész Magyarország királya” egyes szám első személyben számol be arról, hogy a veszprémvölgyi apácák számára monostort alapított, és felsorolja az apácáknak adományozott birtokokat, amelyek közül például Szárberény és Balatonkenese nevének ez az első említése. A megújítást tartalmazó latin nyelvű részben olvasható magyarázat szerint az eredeti alapítólevél azért volt görög nyelvű, mert a monostor kezdeményezőjének, létesítőjének — latinul auctor-ának — nyelve szerint íródott. Hogy ez miért történt így, az ma is vitatott kérdés. A jelenleg leginkább elfogadott nézet az, hogy a monostor alapítása Szent Imre hercegnek a Margit-legendában említett jegyesével, egy ismeretlen nevű bizánci hercegnővel hozható kapcsolatba. Legvalószínűbben 1015–1018 táján történhetett az alapítás, amikor a magyar–bizánci viszony katonai szövetséggé alakult. Bár a latin szöveg egyértelműen Szent Istvánnak tulajdonítja az alapítást, több kutató mégis lehetségesnek tartja, hogy a monostort a keresztségben szintén István nevet kapott Géza fejedelem alapította. Véleményüket arra alapozzák, hogy a görög szöveg nincs keltezve, így az is elképzelhető, hogy 997 előtt írhatták.

A XIII. században az oklevelet a kor szokásának megfelelően egy másik hártyára is átmásolták, és a szöveget az időközben elnyert újabb birtokok és kiváltságok felsorolásával toldották meg. Ez a betoldásokat tartalmazó, úgynevezett interpolált oklevél is átvészelte az azóta eltelt zivataros századokat, így az falapítólevél két példányban — egy hiteles és egy hamis változatban — is ránk maradt.

Az okleveleket a veszprémvölgyi monostorban őrizték a törökök bejöveteléig. Feltehetően Fehérvár 1543. évi eleste után menekültek el az apácák értékeikkel Körmendre. 1627-ben, a rend megszűnése után a győri jezsuiták kapták meg királyi adományként az apácák birtokait és azokkal együtt a birtokokra vonatkozó okleveleket is. Amikor 1773-ban feloszlatták a jezsuita rendet, mindkét példány a Magyar Kamara levéltárába, majd pedig a kamarai levéltárral együtt az újjáalakuló Országos Levéltárba került.

A két oklevél sok fejtörést okozott a kutatóknak, akik a vizsgálatok során számos nehezen megválaszolható kérdéssel szembesültek. Ezek közül az egyik legfontosabb az volt, hogy a két oklevéllel csak egy pecsét maradt ránk. Kálmán király ma már különálló pecsétje eredetileg feltehetően a hiteles példány hátlapjára volt befüggesztve. Amikor azonban a 18–19. század fordulóján a tudósok felfigyeltek az oklevélre, a pecsét már nem a ma hitelesnek tekintett, hanem a másik — a hamis — példányon volt. Minden valószínűség szerint még a 13. században tették át a pecsétet a frissen készült, akkor korszerűbbnek tekintett példányra. Ez pedig megtévesztette a kutatókat, akik — mivel a két oklevél szövege első ránézésre azonosnak tűnik — természetesen a pecsétes példányt tekintették hitelesnek.

Amikor az Országos Levéltár egy bonyolult intézményközi csere eredményeként megkapta a Nemzeti Múzeumtól a Németországból megszerzett Hunyadi-Brandenburgi levéltárat, az ügylet részeként át kellett engednie a múzeum levéltárának néhány olyan oklevelet, mely két példányban volt meg a gyűjteményében. 1895-ben tehát az Országos Levéltár átadta a Nemzeti Múzeum levéltárának az alapítólevél pecsételetlen, másolatként számon tartott példányát, és megtartotta magának az akkor értékesebbnek vélt és hitelesnek minősített pecsétes példányt. Elképzelhetjük, hogy mit éreztek azok a kiváló történészek — Pauler Gyula, Óváry Lipót, Tagányi Károly és Csánki Dezső —, akik akkoriban az Országos Levéltárban dolgoztak, amikor néhány évvel az oklevél átadása után Czebe Gyula a görög szöveg, majd pedig Hómán Bálint a latin szöveg mesteri kritikájával bebizonyította, hogy a Nemzeti Múzeumba került pecsételetlen példány a hiteles, az pedig, ami a levéltárban maradt, az apácáknak a veszprémi püspökkel folytatott perében született hamisítvány. Az 1934. évi VIII. törvénycikk egyesítette a Nemzeti Múzeum levéltárát az Országos Levéltárral, és így ismét egy őrzőhelyre került az alapítólevél két példánya.

Az eredeti oklevél azóta sem hagyta el országos levéltári őrzőhelyét, és A NAGYKÖZÖNSÉG ELEDDIG SOHA, SEMMILYEN KIÁLLÍTÁSON NEM LÁTHATTA, mert a dokumentum még a levéltár saját kiállításain is csak másolatban volt megtekinthető. Az idei 900 éves évforduló méltó alkalom arra, hogy a Magyar Országos Levéltár minden érdeklődő számára lehetővé tegye ennek a páratlan értékű nemzeti kincsnek a megtekintését. A veszprémvölgyi alapítólevél 75 év után — ha csak három hónapra is — „visszatért” a Magyar Nemzeti Múzeumba, melynek impozáns kiállításán a múzeum munkatársai kiváló körülményeket teremtettek az oklevél elhelyezéséhez. A kiállítás ideje alatt a két intézmény közötti hagyományosan jó együttműködés révén arra is lehetőség lesz, hogy a múzeum által szervezett közönségnapok keretében kicsik és nagyok levéltárosok segítségével megismerkedjenek a középkori oklevelek sajátosságaival, saját címereslevelet, címert és pecsétet készítsenek, életre keltve ezzel a középkor titokzatos világát.

Az oklevél szövege itt olvasható:
Levéltári Szemle, 38. (1988) 3. szám • Érszegi Géza: Szent István görög nyelvű okleveléről