A levéltári iratanyaghoz kapcsolódó ősfotográfiák, fényképfelvételek rendkívül érdekes információkiegészítői az írott szövegnek. A fotó mint általános grafikus ábrázolási eszköz vizuálisan is megeleveníti az írott tartalmat, mintegy pontosítva és kiegészítve azt. A családtörténet-kutatók legnagyobb örömére a 19. század második felétől már egyre sűrűbben találkozhatunk olyan hivatali és magánirat-gyűjteménnyel, amelyhez fényképek, fotóalbumok csatlakoznak. Ezek a képek családi vagy építészeti jellegűek, esetleg életképeket vagy munkapillanatokat mutatnak, vagy csak egyszerűen dokumentálnak egy jellemző pillanatot. A 19. század második felében alkalmazott fotográfiai eljárások nem csak a technikai fejlődést mutatták, hanem egymással párhuzamosan is léteztek.

Hogyan kezdődött?

Az első rögzített felvételt Joseph Nicéphore Niépce francia vegyész (1765-1833) 1826-ban készítette. Munkáját még nem fényképezésnek, hanem valóságtükrözésnek hívta. A híres első képet 8 óra alatt - amely rendkívül hosszú idő - exponálta le az ablakából. A szomszéd háztetők adták a témát, ahol a nap mozgását a fényváltozásokból a felvételen követhetjük. Ekkor élő modellt még reménytelen lett volna fotózni, mert ilyen hosszú ideig a mozdulatlanságot nem lehetett volna konzerválni.

A legkorábbi, 1837-ben feltalált és talán legdrágább fotótechnikai eljárás a dagerrotípia volt. Feltalálója a francia festő, grafikus Louis Jacques Mandé Daguerre (1787-1853) volt. „Fénnyel írt" alkotásait alig titkolt szerénységgel dagerrotípiáknak (Daguerréotype) nevezte el. Találmánya a felvételt követően rögtön pozitív tónusú képet adott. Egy-egy dagerrotípiát, portrét a fénymesterek igen drágán készítettek el, installációba (egyfajta keretezési, tónuskiemelő technika) helyezték, így az új felfedezés nem a közemberek „mulatságát" szolgálta. A dagerrotípia-portrék felvételekor a modelleknek már „csak" 20-30 percig kellett mozdulatlannak maradniuk. A mozdulatlanságot egy székre szerelt fejrögzítő támasz biztosította. A hazai leghíresebb dagerrotípián Petőfi Sándort is hasonlóképpen merev fejtartással láthatjuk. A neves képet ma is a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi. A portréképet egyes források szerint Strelisky Lipót (1816-1905), a kor híres aranyműves-fotográfusa készítette, akitől számos másfajta módszerrel készített felvételt levéltárunk is őriz, de sajnos dagerrotípiát nem.

A fotográfia kezdetének kedvelt technikája volt a sópapír, amelyet előzőleg elkészített negatív fényképről másoltak (feltalálója 1839-ben William Henry Fox Talbot, 1800-1877). A sópapírok anyaga enyvezett vékony papír, tónusuk leginkább vörösesbarna vagy kékes árnyalatú. A sópapírok nem rendelkeztek emulzióval, illetve semmilyen kötőanyaggal, az ezüsttartalmú fényérzékeny anyaggal átitatták a papírt, majd exponáltak rá, ezért volt matt, újságpapírszerű hatása. A képeket nem kasírozták és lakkozták, vagyis a végeredmény nem volt „fotószerű". A technika az 1850-es években viszonylag rövid ideig létezett, ezután kiszorította az albuminkép. A fennmaradt sópapír képek hatása manapság is az eredeti állapothoz hasonlatos.

Férfi portré 1855-ből Jelzet: MNL OL, Festetics család keszthelyi levéltára, Festetics család iratai, Fényképek (P 240), 43. kötet

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában őrzött fotográfiák közül talán a legrégebbinek és legérdekesebbnek számítanak a ferrotípiák (másik névváltozata a melanotípia, a görög mela = fekete szóból). Ez a fotográfiai eljárás szintén közvetlenül valósághű pozitív képet adott. Feltalálójaként a különböző források más-más személyt jelölnek meg (1853: Adolphe Alexandre Martin, Párizs; 1854: Peter Neft, Amerika; 1856: Hamilton Smith, Amerika). Az eljárás lényege, hogy bádoglemezen kollódium (az emulzióhoz hasonlatos ezüsttartalmú fényérzékeny anyag, az a közeg, ahol a látens kép keletkezik) rétegben exponálódik be a képi információ. Az expozíció és a fényképezőgépben történő képelőhívás egyterű, vagyis ugyanabban a „dobozban", ahol a fotó készül, az előhívás is lezajlik. Ez a technikai megoldás tekinthető a későbbi polaroid fotográfia alapjának, csak ott papírhordozón megy végbe a folyamat. A ferrotípiát a szegény ember dagerrotípiájának is nevezték, vándorfényképészek előszeretettel készítették vásárokon, ahol a megrendelő a felvételkészítést és a kamerában történő előhívást követően azonnal, még nedvesen megkapta a fotográfiát, amely egyedi volt, több másolat nem készült róla. A gyors ferrotípia-eljárásnak köszönhetően a képek legfontosabb jellemzője az eladhatóság volt.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában a legrégebbi képeknek tekinthetők a ferrotípia pozitívok. Ezekből levéltárunk mindösszesen két ferrotípia fotót őriz. A ferrotípia pozitívokat semleges kémhatású dobozokban, borítékokban tároljuk a legmegfelelőbben.

Dalmady Ödön gyermekportréja ferrotípia pozitív lemezen Jelzet: MNL OL, Dalmady család iratai (P 1537), 39/b tétel: családi fényképek	Apát és kislányát ábrázoló ferrotípia pozitív lemez 1856-ból Jelzet: MNL OL, Gyöngyöshalászi Vadász család iratai (P 695), 125. tétel

A 19. század második felében legelterjedtebbnek számító albuminkép (1850) feltalálója Louis Desiré Blanquart-Evrard (1802-1872) volt. Az eljárás hamarosan kiszorította a legtöbb másolópapír technikát, népszerűsége miatt egészen az 1920-as évekig alkalmazták. Az albuminkép készítésének lényege abban állt, hogy papír hordozóanyagon tojásfehérjéből készített albuminrétegbe ágyazott ezüst szemcsékbe exponálódott be a kép. Legfontosabb jellemzője, hogy nagyon részletdús képeket adott, ezért az albumin-eljárást előszeretettel használták portréfényképezésre.

Dalmady Márta portréja 1870 körül Jelzet: MNL OL, Dalmady család iratai (P 1537), 39/b tétel

A kor nagy fotográfusának, Strelisky Lipótnak e képét nézve megfigyelhetjük, hogy az arc, a lágyan megkomponált világításnak az optikai előtétnek és a rögzítéstechnikának köszönhetően igen árnyalt, plasztikus hatásúvá vált. Viszonylag vastag kartonpapírra kasírozták a fénymesterek a felvételeket, és leginkább barnás-sárgás színnel árnyaltak. A hagyatékok albuminképeit elnézve megállapíthatjuk, hogy a nem mindig ideális tárolási és fényviszonyok hatására az albuminképek jobban besárgultak, és többnyire meg is fakultak.

Az albuminképeket megfelelő tárolás esetén szintén semleges kémhatású papírból készített tasakokba, dobozokba helyezik el. Az eredeti albumokban levő képek őrzése és megőrzése már nehezebb, mivel a történeti korhűség miatt a képeket nem emelik ki az albumokból. Ilyenkor megfelelő megoldás, ha az album oldalai közé semleges kémhatású papírlapokat teszünk. A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a többi gyűjteményekhez hasonlóan számos albumin fotográfiát őriz. Az albuminképek leggyakrabban két méretben készültek: a kisebb vizitkártya (kb. 6x9 cm) és a nagyobb kabinetkép (kb. 11x15 cm).

Női albumin portré 1875-ből Strelisky Lipót neves photographer műhelyéből Jelzet: MNL OL, Jambrekovich család iratai (P 319), 28. tétel 2. boríték

A fotográfusok a fénnyel játszva igyekeztek a modelleket szépnek, mutatósnak ábrázolni. Mivel a fotózás drága mulatság volt, így az arcok „öröklétig tartó" fennmaradása a módosabb réteg kiváltságává maradt. A művészvilágban is igen kedvelték a fotográfiákat. Korai sztárkultusznak tekinthetjük a fotók által is ismertséget szerző előadóművészek népszerűségét. Szép példa erre Váradi Aranka színésznő portéja.

Váradi Aranka színművésznő magán-portré képe 1899-ből Jelzet: MNL OL, Bánffy család levéltára (P 14), II. sorozat, 9. tétel: Váradi Aranka hagyatéka, 1.

A levéltári iratokhoz kapcsolódóan több dokumentáló felvételt is találhatunk. Ezek például egy kiállítás megrendezésekor nagy szerephez juthatnak. Példa erre az Óbudai Múzeum által létrehozott Goldberger Textilipari Gyűjtemény kiállítása is, amely rekonstruálta a nagyhírű gyár tevékenységét a kezdetektől a bezárásáig. Ehhez a kiállítás rendezői a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában igen sok dokumentumot és korabeli fotográfiát kutattak fel. Ezek az igen értékes kordokumentációs képek bemutatják a gyár vezetőit, a festőcsarnokokat, az üzemeket gépeket működés közben.

A Goldberger-textilgyár látképe 1908-ból

Egy festőműhely munkaképe

Jelzet: MNL OL, Gazdasági Levéltár, Goldberger Sám. F. és Fiai Rt. és intézményei. Buday Goldberger Leó iratai (Z 675), 93. tétel, F sorozat, 26. kötet: Családi és vállalati fényképalbum

„Színesedik a világ"

A valóságos látványhoz közelebb álló színes fényképre való igény már a fekete-fehér korszakban jelentkezett. A színes technika felfedezéséig a fénymesterek a fotók színezésével tették a fotográfiákat életszerűbbé. Levéltárunk nagyon sok ilyen színezett képet őriz a családi gyűjteményekben. A témája miatt különös érdeklődésre tarthat számot több olyan kép, amely a művészvilágot ábrázolja. Az egyik ilyen képen jelmezbe öltözve láthatjuk a 20. század elejének egyik legnevesebb színészét, Ódry Árpádot. A felvételen jól megfigyelhetjük az arc élénk pirosítását, valamint a haj és a kabát erős, valóságtól kissé eltérő színezését. Az iratok tanúsága szerint a színészóriást - akiről színpadot is neveztek el - gyengéd szálak fűzték a kor másik sztárszínészéhez, Váradi Arankához.

A képeket vizsgálva arra is gyakran találunk példát, hogy nem magát a felvételt színezték ki, hanem díszes keretbe vagy színezett papírkeretbe tették az amúgy fekete-fehér felvételt, majd a fotót egy üzenettel postára adták. Sokáig bevett szokás volt, hogy az amúgy keményebb kartonra kasírozott felvételek képeslapként is funkcionáltak. A technikai szűrőzéssel létrehozott színes képek a 20. század 30-as éveiben is még ritkaságszámba mentek, pedig az első színes felvételt James Clark Maxwell (1831-1879) már 1861-ben bemutatta egy előadásán. Ma már nem nagyon tudjuk fotóinkat (televíziónkat, telefonunkat stb.) fekete-fehérben elképzelni, pedig a színes képek képesek a figyelmet elvonni magáról a témáról, kompozícióról.

Ódry Árpád színművész színezett jelmezes portréja 1909-ből Jelzet: MNL OL, Bánffy család levéltára (P 14), II. sorozat, 9. tétel: Váradi Aranka hagyatéka, 3.-73.	Apa és lánya alkalmi portréképe színes keretrajzzal, üdvözlettel 1900-ból Jelzet: MNL OL, Charmant Oszkár iratai (P 2024), 9. tétel, 94-95. fólió

A fényképekről a felvételeket a szerző készítette.

Ajánlott irodalom:

A történeti fotográfiáról számos tudományos és ismeretterjesztő munka született. A nagy érdeklődésre számot tartó kiadványokból sokat megtudhatunk a valaha alkalmazott fotográfiai módszerekről, betekintést nyerhetünk a különböző gyűjtemények fényképkincseibe, és sok egyéb mellett megismerhetjük a fotók konzerválásának nemzetközi gyakorlatát is.

http://fotomuzeum.hu/a_magyar_fotografia_tortenetebol

http://www.maimano.hu/kiadvanyok.html

http://fotomult.c3.hu/