Veszprém vármegye kincsestára 43. – Harc a túlélésért – Balatonfőkajár a második világháborúban

Azután, hogy a szovjet hadsereg 1944 augusztusának végén a Délkeleti-Kárpátokban átlépte az akkori magyar határt, Heinz Wilhelm Guderian vezérezredes, az OKH (a Wehrmacht szárazföldi ereje) megbízott vezérkari főnöke erődvonal rendszer kiépítését rendelte el a Kárpát-medencében, amelynek egyik fő védővonala, a Margit-vonal, Veszprém vármegyén is áthaladt. E védelmi vonal főellenállási övének részét képezte a Balatonfőkajár-dél – Balatonakarattya-délkelet szakasz is, ahol az előre törő szovjet hadsereg a visszavonuló német és magyar csapatokkal súlyos harcokat vívott.[1]  Balatonfőkajár térsége 1944 december elejétől hat héten keresztül szinte megszakítás nélkül ostrom alatt állt, a település ez idő alatt hétszer cserélt gazdát. A harcok csökkent intenzitással ugyan, de egészen március végéig elhúzódtak. Az ütközetek hatalmas pusztítást okoztak a községben: a károk arányát tekintve Balatonfőkajár a hetedik helyen áll hazánk települései között.

Magyarországi erődvonalak térképe 1944-45-ben. Forrás: Arcanum

Balatonfőkajár a Balaton északkeleti csücskénél, a vízparttól 3 kilométerre helyezkedik el. Az 1941-es népszámlás adatai szerint 2144 lakosa volt, amelybe beleszámítottak a hozzá tartozó pusztákon és fürdőtelepeken (köztük a mai Balatonvilágost alkotó aligai és világosi fürdőtelepeken) élők is. Főként reformátusok lakták, plébániája csak 1938-ban alakult, addig Lepsény filiája volt. Zsidó imaház is állt a faluban, bár a háború előtt – az 1800-as évek végi nagyjából kétszázhoz képest– már csak 40-50 fős zsidó közösség élt a településen.[2]

Balatonfőkajár központja 1940 körül. HU-MNL-VeML-XV.81.d.

A háború eleinte a többi hazai településhez hasonló módon jelent meg Balatonfőkajáron is: a falubeli férfiak katonai- és munkaszolgálatra való besorozása, a frontról érkező hírek, haláleset értesítések, a kajári zsidóság deportálása, majd német katonák beszállásolása után a Margit-vonal építéséhez helyi munkaerő igénybevétele.

Német katonák és helyi lakosság a róm. kat. elemi iskola udvarán tartott ünnepségen, 1944. nyarán. Forrás: Balatonfőkajár anno

A fordulópontot 1944. december nyolcadika jelentette, amikor megjelentek a faluban az első szovjet katonák és megkezdődtek a hosszú hetekig tartó, többnyire intenzív fegyveres összecsapások. A fennmaradt feljegyzések, levelek, visszaemlékezések, hivatalos iratok és fényképek megrázó képet festenek a történtekről.

A kajáriak egy része az otthonában maradt, a legtöbben azonban az Öreghegyen és a temetődomb aljában található pincesoron lévő pincékbe húzódtak már az első napokban. Voltak, akik hetekig elő sem jöttek onnan. A szerencsésebbek vittek vagy eleve tároltak élelmet a rejtekhelyükön, de az ivóvízhez jutás nagy veszéllyel járt. A szőlődombon lévő Lucó-kúthoz jártak vízért a pincékből – jó néhányuk megsebesült útközben, többen meg is haltak.

Horák Pál halálesetéről készült jegyzőkönyv. HU-MNL-VeML-XXIII.730.b.

Az egyik ilyen pincében bujkáltak Somogyiék is, két kisgyermekükkel. Egyikük, Adovics Istvánné Somogyi Erzsébet (aki akkor még kétéves sem volt) a következőképpen jegyezte le édesanyja visszaemlékezéseit: „A front elől először a szőlőhegyen a Varga bácsiék pincéjébe menekültünk. Rajtuk és rajtunk kívül a Varró család és egy pesti család a Jutasi is ott húzta meg magát. Anyu erről az időről is sokat mesélt. Azt mondta, hogy szerencsés megmenekülésünkben nagy szerepe volt keresztapámnak, Varró Kálmánnak, aki katonaszökevényként menekült velünk. Ő háborús tapasztalatait átadva fő tanácsadója lett a kis csapatnak. Azt mondta: >> Csak az marad meg, ami a földbe kerül. Mindent, amit meg akartok menteni, el kell ásni. << Így aztán földbe került élelem, zsír, liszt, vetőmagnak való gabona, kukorica, még hordóban bor is. Meg aztán néhány ruhanemű, ágynemű is. A mi szőlőnknél lévő pincében lett elszállásolva Pajtás nevű lovunk is. Az ő etetése és itatása életveszélyes volt, mert a szőlő felső végénél ásták be magukat hol német, hol orosz katonák, és ha mozgást érzékeltek, lőttek. A Varga bácsiék pincéjébe menekült csapatnak jó dolga volt. Volt enni és innivaló, a keresztapám tanácsa miatt előre sütött kenyér, zsír, füstölt hús volt bőven és a hordók tele voltak borral. […]   Anyu tudta, hogy kiket lőttek ott agyon, én nem emlékszem a nevekre. A mi csapatunk szerencsére megúszta.”[3]  Egy másik visszaemlékező, az akkor 13 éves Makki Károly a faluban maradt, december 9-én családjával együtt a szomszédban lakókhoz menekült, akiknek a nyári konyhája alatt volt egy pince. Ebben a pincében négy család zsúfolódott össze, január 17-ig szinte elő sem jöttek, kivéve Cserki Istvánt, de ő többé nem tért vissza, lelőtték. Karácsonykor még egy tányér meleg ételt sem tudtak enni, mert olyan erős volt a lövöldözés, hogy a nyárikonyhába is lehetetlen volt feljutni – aznap este találatot is kapott a kis épület.[4]

Pincék a temetődomb alatti pincesoron 1957-ben. Forrás: Balatonfőkajár anno

A Gáspár család pincéje (a háború alatt elpusztult) és szomszéd pincék az Öreghegyen a háború előtt. Forrás: Balatonfőkajár anno

Még nehezebb volt a túlélés azoknak, akik nem találtak időben biztonságos menedéket. Gáspár János a háborút Budapesten átvészelő feleségének és lányának 1945 márciusában írt levelében a következőkről számolt be: „A pincébe én nem mehettem ki, mert csak magam lettem volna, de nagyon is rossz hely lett volna, mert ezt mindjárt megszállták az oroszok, úgy sem engedték volna meg hogy ott legyek. Ide az oroszok dec. 8-án pénteken jöttek be reggel, igen nagy harcok voltak. Pénteken csak alsó részre – „sári szer” – tudtak bejönni, szombaton hajnalban tudtak beljebb jönni. Borzasztó ágyúzás volt, az alsó nagyszoba alsó ablaka alatt nagy lyukat lőttek a falon, az ablak is összetört. Egész nap borzasztó ágyúzás volt és lövöldözés volt, az ablakokat kinyitottam, de azért mind összetört. Nagyon félős volt még az udvarra is kimenni ebben a rettenetes helyzetben, elhatároztam, a kazalunk is égett, hogy kimegyek a Varga Gyula pincéjéhez, ott igen sokan voltak, mert magam a házipincénkben nem mertem éjszakára maradni. Az utcára sem mertem kimenni, nagyon fütyültek a golyók, a Balog Gyula felé mentem át a kerítésen, de bizony erre is nagyon lőttek. A temetőn elfogtak az oroszok és bekísértek a Tóth majorba, a cselédháznál már többen is voltak és ott voltunk 2 éjszaka 1 nap, hétfőn 11-én engedtek el bennünket, nem bántottak senkit. A községet iszonyúan lőtték a németek, magyarok, de én azért csak haza akartam menni, mert itt a majorban a kabátomat elvették és azt gondoltam, talán otthon még találok kabátot, de Macheréknál újra elfogtak és nem engedtek haza, inkább adtak egy rosszat. A Macheréktől 13-án útnak indítottak bennünket Lepsénybe, este későn az eső is esett, a fele útról egy lovas járőr visszafordított bennünket a Tóth majorba, a cselédházban töltöttük az éjszakát. Kétszer már átmotoztak nem találták a pénzemet, hanem az a járőr megtalálta, el is vett 2000 pengőmet. 14-én reggel újra elindultunk, a Bakó esperes úrral együtt mentünk, a többiek hátrább maradtak. Az esperes 16-án este 9 órakor meghalt. Lepsényből 21-én menni kellett tovább Enyingre. […] Január 18-án kiverték az oroszokat, 22-én hazajöttem a Sassal [Sas János ref. igazgató-tanító] együtt, mert az is Enyingen volt, a ház romokba lőve, különben az egész falu ilyen, bizony élelem semmi sem maradt, a búzát is elvitték a magtárból 6 zsákkal, a kukorica a góréban megvolt, ruhanemű semmi, a tartalék ágyneműt, ami a sezlonon volt lepedőkbe kötözve lehordtuk a Töröknével a pincébe még dec. 4-én, mikor jan. 22-én megjöttem azt hiszem ez mind meg volt, nem sok hiányozhatott belőle vagy semmi, csak az oroszok szétterítették, összepiszkították. A bútorok megvoltak, két szekrénynek levették az ajtaját de nem vitték el, azután 2 hétig Vargáéknál voltam, azután újra nagy menekülés volt, mert az oroszok újra jöttek, megjegyzem itt, hogy még eddig sem Kenesére sem Csajágra nem tudtak az oroszok betörni azért szenvedett Kajár annyit, mindig ezt lőtték, itt voltak a harcok. 7-én febr. elmentem Kenesére, miután Lidi húgom a Sasstól üzent, hogy menjek át és legyek ott, ekkor a Vince [a levélíró testvére, Gáspár Vince] már ott volt, azonban ő már másnap a Zsófi [a levélíró testvére, Gáspár Zsófia] urának az apjához elmentek Noszlopra. Itt megemlítem, hogy még az oroszok bevonulásakor a Minkának [Gáspár Vince felesége, Kovács Hermina] a kezét valami szilánk érte és annyira rosszabbodott, hogy Enyingen, mert ők is ide menekültek, az orosz orvosok levágták a keze fejét, de bizony még karácsony előtt meghalt. Enyingen van eltemetve. Márc. 18-án én Gércén voltam Vas megyében. […]

Gáspár Jánosék háza a háború után. Forrás: Balatonfőkajár anno

Tehát most a házunk rom, a főbejárati ajtó mellett van egy nagy lyuk, a belső ajtót kivágta a lövedék, a belső szobán Fitosék felől van a legnagyobb lyuk, a bútorokat, miután az oroszokat kiverték jan. 18-án, a németek és a talán a magyarok is mind elvitték, kályhákat sporhelytet, csak talán 3 szekrény és 1 ágy van, 1 dunnát és 1 vánkost én elvittem Vargáékhoz és 1 alsó párnát 1 rossz lepedőt mert a lepedőket az oroszok mind széttépték, ez megvan ma is más semmi. […] az én két öltöny ruhámat elvitték, a téli kabátot és a tavaszi felöltőt meghagyták és sok más egyéb fehérnemű megvan, a törülközőket elvitték, nadrágom csak ez az egy rossz van, ami rajtam van. Az újabb télikabátomat megtaláltam a pincében, tehát az megvan, amit Pesten vettünk 2 éve. A Laci üzent az Adovics szabótól, Győrben találkozott vele, a Barabás doktor úrral voltak, hogy jön nemsokára, csak szegény Lacikáékról nem tudunk semmit, most már csak őt siratom szegényt, sokat szenvedhetett szegény, imádkozom a jó Istenhez, hogy segítse haza.” [5]

Gáspár János fia, „Laci” (dr. Gáspár László törvényszéki bíró) és unokája, „Lacika” is épségben hazatért a katonai szolgálatból. Felesége, lánya és Tibor fia Budapesten szintén átvészelték az ostromot. Családjukból sógornője, a levélben említett Minka életét követelte a háború.

Balatonfőkajáron szinte minden család vesztett el közvetlen hozzátartozót vagy rokont a háború következtében. A harcok áldozatairól 1947-ben összeállított helybeli statisztika szerint a 2144 lélekszámú település 181 polgári lakosa veszett oda a csaták alatt. [6]

Jegyzőkönyv Jánka István halálesetéről. HU-MNL-VeML-XXIII.730.b.

Jegyzőkönyv Szőke János halálesetéről. HU-MNL-VeML-XXIII.730.b.

A harcok elől elmenekült helyiek nagy része áprilisban és májusban tért vissza a faluba.[7]  Addigra úgy-ahogy helyreállt a helyi közigazgatás, annak ellenére is, hogy a községháza épülete és vele az irattár is odalett, csak az anyakönyvek maradtak meg, amelyeket a jegyző az ostrom előtt elásott. Az 1944. évi halotti anyakönyvben november 30-i az utolsó bejegyzés, a következő halálesetet pedig csak 1945. március 17-én rögzítették.

Dr. Barabás Lajos körorvos áprilisban tért haza katonai szolgálatából, majd nem sokkal ezután részt vett a temetőn kívül eltemetett holttestek exhumálásában. Feljegyzései szerint akkor 101 tetem került elő; közülük 22 szovjet katona, 28 név szerint azonosított személy és 51 ismeretlen katonai vagy polgári személy volt. Többeket házak vagy aligai villák udvarán és kertjében, másokat a szőlőhegyen, utak és vasútállomások mellett, vagy legelőkön, szántóföldeken találtak meg.[8]

Dr. Barabás Lajos jegyzetének egyik oldala, amelyet a temetőn kívül eltemetettekről készített 1945-ben. HU-MNL-VeML-XV.81.d.

A balatonfőkajári halotti anyakönyvekbe nagyjából hatvanöt-hetven olyan polgári áldozat halálesetét jegyezték be, akik háborús okok következtében lelték halálukat. Legtöbbjük lövési sérülés vagy aknarobbanás következtében hunyt el, de akadtak olyanok is, akiknek halálát kimerültség okozta; egy hathetes csecsemő, Gergely Katalin pedig az ostrom alatt, 1944. december 20-án éhen halt.[9]  A harcok áldozata lett a katonai szolgálatot teljesítő Tombor Géza fiatal felesége és újszülött gyermeke is. A kisded az ostrom idején jött a világra, s mivel születésének anyakönyvezése is elmaradt, nyom nélkül távozott az élők sorából. A hadifogságból 1945 augusztusában hazaérkező férfi már csak annyit tudott meg feleségéről és sosem látott kisgyermekéről, hogy a fiatalasszony menekülés közben, 1944 decemberében megsebesült Lepsényben, egy katonai kórházba szállították, s hogy szeretteit a lepsényi református temetőben temették el. Sosem találta meg családja végső nyughelyüket, elhunyt gyermekének nemét sem ismerte.[10]

A legnagyobb pusztítást a decemberi ütközetek és az állóháború okozták, december 8. és 26. között legalább harmincöt balatonfőkajári lakos lelte halálát a településen.[11]  Köztük volt a plébános, Lévay István is, aki az ostrom első napján hunyt el a plébánia pincéjében, ahová többedmagával menekült. Holttestét a fürdőkádba helyezték, eltemetni csak január 6-án tudták, akkor is a templomkertben, nem a temetőben.[12]

A balatonfőkajári háborús album egy példányának egyik oldala. Forrás: Balatonfőkajár anno

A háború áldozata lett a helyi református lelkész, Bakó Lajos és lánya, Judit, valamint néhány általuk gondozott árva gyermek is. Az Országos Református Szeretetszolgálat (ORSZ) 1942-ben szervezett húsz fős fiú árvaházat Balatonfőkajáron Bakó Lajos esperes-lelkész kezdeményezésére, amelyet feleségével és óvónői képesítést szerzett lányával vezetett. Munkájukat helyi református lányok és asszonyok („árvaanyák”) segítették. A front közeledtével igyekeztek minden árvát hozzátartozóikhoz küldeni, de tizenkét gyermek így is a faluban maradt. Sorsukról Bakó Lajosné számolt be Dr. Kiss Ferencnek, az ORSZ ügyvezető igazgatójának 1945 júniusában írt levelében:

„Mi el akartunk menekülni. Vettünk is lovat, szekeret. Be voltunk csomagolva. Megbeszéltük az ajkai árvaházzal, hogy pihenünk. Ollé Sándor Pápán helyet készített az árváknak és nekünk is. A jegyző azt ígérte, utal ki egy szekeret 2 erős lóval az árvák részére az egyik uradalomból. Dec. 3-án a jegyző elmenekült és szekeret nem adott és mi már nem kaptunk. Én akkor kijelentettem, hogy maradok, mert ha addig anyjuk helyett anyjuk voltam a legnagyobb veszélybe nem hagyhatom őket. Lajos nagyon örült ennek és azt mondta, hogy Ő semmi szín alatt sem akart velünk jönni. Ő csak akkor menekül már, ha az utolsó híve kimegy a faluból, mert nem jó pásztor az, amelyik elhagyja a nyáját. A jó pásztor életét adja az ő nyájáért. Jutkát kérleltük, hogy menjen el Oláh Béla sógorékkal, de hiába – azt mondta hárman összetartozunk, haljunk meg együtt. Bár igaza lett volna! – Úgy szeretném sorba leírni mi hogy történt, az is volt a szándékom, de nincs lelki erőm hozzá… Még csak azt, hogy a paplakás pincéjében voltunk az árvákkal együtt dec. 7-10-ig, onnan a legnagyobb veszélybe kihajtottak bennünket a tanítólakás istállójába, ahol gyűjtőtábor volt, 200-250 ember. 10-én éjszaka valami akna vagy gránát lövedék esett be oda, ahol mi voltunk. Ott sebesült meg Jutka halálosan és minden gyermek kivétel nélkül és én is. Sötétségbe ültünk reggelig, nem tudtuk bekötözni a sebeiket. Reggel láttuk csak, hogy 4 árva, az árvaanya [özv. Szűcs Istvánné] és Poór Antal, az egyik gyerek apja meghaltak és még 2 másik kajári ember. Reggel a legnagyobb bombázásba bocsájtottak el bennünket, de csak ötösével. Lajost és a káplánunkat Bakó Kálmánt (Béla fia) ott fogták robotra… Jutka még aznap délben elvesztette az eszméletét és 12-én du. meghalt. Lajos nem bírta a munkát élelem és főleg inzulin injekció nélkül és 16-án Lepsényig vonszolta magát, ahol este 9 órakor meghalt…” Az elhunyt gyermekek: Poór Antal (8 éves) Hagyó Ferenc (14 éves), Szilágyi István (9 éves) és Miklósi György (13 éves).  Bakó Judit 19 esztendős volt halálakor.[13]

A balatonfőkajári református fiú árvaház a háború előtt. HU-MNL-VeML-XV.81.d.

Bakó Lajos esperes-lelkész és lánya, Judit. HU-MNL-VeML-XV.81.d.

A háború mindössze romokat, tetemeket és családi tragédiákat hagyott maga után Balatonfőkajáron. Ma már el sem tudjuk képzelni, milyen látványt nyújthatott akkor a falu. Taslár Tibor, aki a harcok szünetében, 1945 januárjának végén indult rokonaihoz, megrendítő képet festett már az akkori helyzetről is:

„Néhány nappal később, amikor Akarattyáról Balatonfőkajáron keresztül mentünk Csajágra, a kajári futballpályán több száz elesett szovjet katonának a nagy hidegben csonttá fagyott holttestét láttuk halomba rakva. A falun áthaladva csak rommá lőtt házak, hatalmas pusztítás nyomai voltak láthatók. Még a református templom tornyát is szétlőtték. Elhullott állatok tetemei, kiégett harci járművek, ágyúlövedékek szanaszét hevertek, bombatölcsérek, romok mindenfelé. A Csajág előtti >>Röcsöge<< domb közelében elértük a Margit-vonalat. Innen a faluba érkezve, megkönnyebbülve tapasztaltuk, hogy itt a károk a kajárihoz képest elenyészőek voltak.”[14]

Kajári házaspár lakóházuk romjai előtt. HU-MNL-VeML-XV.81.d.

Az anyagi károk szinte felbecsülhetetlenek voltak, a lakóházak és középületek zöme tönkrement, a református templom súlyos károkat szenvedett, a katolikus templom és a zsidó imaház teljesen megsemmisült. Hosszú évekig tartott, mire a falu talpra állt, hiszen eleinte állami segítséget sem kapott. A helyi vezetők úgy döntöttek, kezükbe veszik hát az ügyet, s összeállítottak egy grafikonokkal, táblázatokkal és fotókkal bőségesen illusztrált albumot, amelyet valószínűleg közigazgatási és egyházi vonalon is többfelé szétküldtek.[15]

A balatonfőkajári reformátusok támogatása érdekében írt levél. HU-MNL-VeML-XV.81.d

Minden követ megmozgattak a településért, az ott történt tragédia híre végül sokakhoz elért, komoly sajtóvisszhangja is kerekedett. Évek, évtizedek múltán is felbukkant egy-egy cikk az ott történtekkel kapcsolatban a megyei és az országos sajtóban is. A Népszava 1947. július 6-án egy szinte egész oldalas cikkben az ország lejobban elpusztított községeként jellemezte a falut és idézte a háborús album adatait is. A Napló 1964. december 10-i számában egy teljes oldalt szenteltek az emlékezésnek; ebben a cikkben már az szerepelt, hogy „Magyarország valamennyi községe között – a károk arányát tekintve – Balatonfőkajár a hetedik helyen áll.” Az újságíró 1964-ben is fellapozta a háborús albumot, amelyből akkor már csak egy példányt tartottak számon, az Deák Gyula tanár birtokában volt.

Képek a balatonfőkajári háborús album néhány oldaláról. HU-MNL-VeML-XV.81.d. 

A háború nem csak a harcok idején, hanem azok elmúltával is követelt áldozatokat a településtől. Az 1945. évi első, háborús eredetű halálesetek is a „felszabadulás” utáni időszakban történtek, és hátrahagyott vagy földbe ásott robbanószerek miatt elhunyt személyekre vonatkoznak. Május 16-án egy 11 éves fiú, Sütöri József, június 9-én pedig az 54 éves földműves napszámos, Horváth István halálát okozta aknaszilánk Kajáron. Július 7-én egy testvérpár, a 10 éves Vörös Imre és a 12 éves Vörös Magdolna halt meg kézigránát okozta sérülés következtében Balatonvilágos-fürdőtelepen. Július 10-én Parrag József postai küldönc életét követelte egy felrobbanó akna Balatonfőkajáron. Rajtuk kívül még hét hasonló halálesetről tanúskodnak az anyakönyvi bejegyzések, köztük három gyermekéről. Akadtak néhányan, akik az akna- vagy gránátrobbanást túlélték ugyan, de súlyos sérülést, fogyatkozást szenvedtek. Közéjük tartozott a 21 éves Adonics Eszter is, aki 1945. május 8-án ásás közben sebesült meg egy felrobbanó akna szilánkjaitól, amelynek következtében jobb szemének látását teljesen elvesztette, valamint bal szeme és mindkét lába súlyosan megsérült. A 15 éves Büky Rozália gallyszedés közben lépett aknára 1946 április 1-jén, jobb lábának nagy részét amputálni kellett.[16]  A legutolsó helyben bejegyzett, kézigránát okozta robbanás áldozata is gyermek volt: 1949. április 30-án a nyolcéves Tímár Lajos életét vette el a háború. Egy évvel korábban, 1948. március 6-án a huszonhat éves Eöri István, aknakutató századbeli szakaszvezető vesztette életét – minden bizonnyal hatástalanítás közben – a volt lőtéri golyófogónál, robbanás következtében.[17]

Balatonfőkajár azóta is a bombák földje, sosem lehet tudni, hogy az eke vagy a markológép mikor fordít ki a földből háborús aknát, bombát, gránátot. A faluban a háború vége óta megszokott vendégek az évente, vagy akár évente többször megjelenő tűzszerészek, 2022-ben és 2023-ban is nagy mennyiségű gyalogsági lőszert, bombát és aknát találtak és hatástalanítottak a község területén.[18]

Balatonfőkajáron, 2022-ben történt lőszermentesítéskor készült képek. Forrás: www.mutak.hu

Megjegyzés:

A Balatonfőkajár anno – település- és családtörténeti gyűjtőhely a Facebookon működő oldal, amelyet 2016-ban hoztam létre. Célja, hogy helytörténeti jelentőségű dokumentumokat, fényképeket gyűjtsön és adjon közre a Balatonfőkajár múltjával kapcsolatban.

Levéltári források

HU-MNL-VeML-XV.20.a. 455. t. Bíró Géza: Árvaház Balatonfőkajáron. Záródolgozat. Nagykőrös, 2005. 18-19. old.

HU-MNL-VeML-XV.81.d. Veszprém megyei Kaleidoszkóp, Balatonfőkajár

HU-MNL-VeML-XXIII.730.b. Balatonfőkajári Községi Tanács iratai. Hadigondozási iratok

HU-MNL-VeML-XXXI.1. Állami anyakönyvi másodpéldányok. Balatonfőkajár, halotti anyakönyvi másodpéldányok

Felhasznált irodalom

ADT Kézikönyvtár: Magyarok a II. világháborúban. Magyarország és a Magyar Királyi Honvédség a XX. századi világháborúban 1914–1945. A magyarországi hadműveletek 1944-ben. https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/2vhSzakkonyv-magyarok-a-ii-vilaghaboruban-2/magyarorszag-es-a-magyar-kiralyi-honvedseg-a-xx-szazadi-vilaghaboruban-1914-1945-BB49/a-magyarorszagi-hadmuveletek-1944-ben-3F4/?list=eyJmaWx0ZXJzIjogeyJNVSI6IFsiTkZPX0tPTllfMnZoU3pha2tvbnl2XzIiXX0sICJxdWVyeSI6ICJHdWRlcmlhbiBtYXJnaXQtdm9uYWwifQ

Karika Tímea: Célzott magániratgyűjtés eredményei egy református faluban, különös tekintettel a családi iratokra. In: Turul, 2017. 3. füzet, 140–148. old.

Varga Tibor (szerk.): Folytonos fegyverropogás közepette. Források a veszprémi egyházmegye második világháborús veszteségeiről. I. Veszprém, 2015.

Ránky Péter: Falukönyv. Akarattyai találka. Veszprém, 2022.

Jegyzetek