A kalligráfia végnapjai

A digitális ügyintézés terjedése korában nosztalgiával idézhetjük fel a papírra, pergamenre nyomtatott-írt okiratok képét. Régebben legalábbis törekedtek a hivatalos okmányok készítői a tetszetős küllemre. Nem elsősorban a címeres nemeslevelekre gondolunk, amik eleve képi ábrázolások, valóságos műalkotások, hanem azokra a díszítésekre, amelyek a szöveges típusú dokumentumokban láthatók. Néhány éve az osztrák tudományos akadémia egyik projektzáró rendezvényén és annak konferenciakötetében[1] mutatták be a képekkel illusztrált okleveleket, széles látókörű, Európát átfogó kitekintéssel.

Ezek azért (ismerjük el, az anyag minden lenyűgöző gazdagsága ellenére) speciális esetek, az okiratok díszítésének legfőbb eszköze a tollrajz. Egy szál lúdtollal is csodákat lehet művelni. Kalligráfia ennek a művészetnek a neve, melynek története hazai vonatkozással is szolgál, ugyanis Bocskay György, a magyar udvari kancellária titkára, a kalligráfia történetének legnagyobb alakjai közé tartozik.[2] A munkahelyén készült, kézjegyét őrző hivatalos dokumentumokból jó néhány eljutott a Vasvári Káptalan levéltárába is.

A tollal nem csupán dolgozó, hanem el-eljátszadozó írnokok kedves üzenetei a kései utókor számára (vagyis nekünk) a tollpróbák. Ezeken is átdereng az író jelleme; az, hogy milyen érzékkel, temperamentummal – nem is írta, hanem – rajzolta az iratokat. Noha nem művészi színvonalon, de a kreatív mesterember gondosságával végzi munkáját Böythe Miklós (1580–1640),

aki 1617-ig dolgozott a káptalan jegyzőjeként.[3] Jó ízlése, technikai tudása messze kiemeli őt a kor többi írnoka közül.

Gondosan díszítette az évente újra kezdett jegyzőkönyvek címlapjait, néha önálló motívumokon mutatta be a grafikai árnyalásban szerzett jártasságát:

Nem riadt vissza a körző és a vonalzó használatától sem, mintegy kései utódaként a gótikus katedrálisok mérműveit tervező építőmestereknek:

Néhanapján fennmaradtak a „bemelegítő gyakorlatok” nyomai: