Özv. Libics Imréné visszaemlékezése az 1919-es fehérterrorra Kőröshegyen.

Somogy vármegye a Magyarországi Tanácsköztársaság bukása után az erőszakos megtorlás, vagyis a fehérterror egyik fő helyszínévé vált. A Prónay Pál vezette fehér különítményesek többek között Marcaliban, Siófokon, Fonyódon, Csurgón, Tabon és Kaposváron is hajtottak végre nyilvános, demonstratív célú kivégzéseket, mindezek mellett pedig a Magyarországi Tanácsköztársaság (sok esetben csak vélt) hívei közül is sokakat megkínoztak. A fehérterror somogyi eseményei, így az említett tabi vérengzés is, jól dokumentáltnak tekinthető, utóbbiról még fényképek is maradtak ránk. Tabon a vérengzést a Siebenlist Nándor vezette úgynevezett 4. számú tiszti különítmény hajtotta végre, akik 1919. augusztus 23. és 30. között 13 embert végeztek ki a településen, egy főt pedig a Tab közvetlen közelében lévő Zala község temetőjében gyilkoltak meg. Somogyi Ferenc kivégzésére Tabon nyilvánosan, a község piacterén került sor. A forrásanyagban némi ellentmondás tapasztalható Somogyi Ferenc megkínzása ügyében is, némelyek úgy vélték tudni, hogy a nyilvános kivégzésen a pólyával takart fejsérülését boxerral való verésnek a következménye, mások szerint pedig vaskályhába verték a fejét, az bizonyos, hogy jelen esetben is kínzás előzte meg a halálos ítéletet és a végrehajtását. Az akasztás demonstratív jellegéhez kétség sem fér, nem történtek másképpen a kivégzések Siófokon és Marcaliban sem. A Siebenlist-különítményesek amúgy is elsőként Somogyi Ferencet kereste, még 1919. augusztus 19-én a Siófok és Tab közé eső Ságváron keresték, ahol a családja élt, de ott nem leltek nyomára. Sárváron édesapját, Somogyi Rezsőt kínozták meg, majd ezt követően lőtték agyon. Libics Imrének, a tabi községi pártitkárnak a kivégzésére még ez előtt, augusztus 24. napján került sor, a hajnali órákban. Fehér Bélát, nejét és fiát is aznap akasztották fel a fehér különítményesek. Amint a tabi események is világossá teszik, a többi somogyi és országos analógiákkal is összevetve, a fehérterror, a vörösterrorhoz hasonlóan statáriális ítélkezési gyakorlattal bírt: a különítményesek a legtöbb esetben a letartóztatott személyeket kínvallatás utáni, általában érkezésüket követő pár napon belül fel is akasztották, vagy agyonlőtték. A fehérterror jellemző vonása volt az antiszemitizmus jelenléte is, erről a legérzékletesebben Gold Márton, 1949-ben papírra vetett visszaemlékezése utal számunkra, aki a marcali események kapcsán jegyezte le élményeit, ahogy Somogyi Ferenc és édesapjának halála kapcsán is előkerül az antiszemita motívum, zsidó származásukra felkutatásuk és megkínzásuk és felkutatásuk során is utalnak forrásaink. Természetesen a jelenség általánosan volt tapasztalható az ország más területein is tapasztalható megtorló akciók során, tehát nem csak speciálisan Somogy vármegyei jellegzetességről van itt csupán szó. A Somogy megyei fehérterror érdekessége, hogy több, különböző okokból a későbbiekben előtérbe kerülő személy is részt vett a megtorló akciókban, mint például a többszörös gyilkosként 1926-ban felakasztott Léderer Gusztáv, vagy a Sztójay-kormány idején belügyi államtitkári posztot viselő Baky László, akit a Népbíróság 1946-ban ítélt halálra a második világháború idején elkövetett bűneiért.  A Somogy megyei fehérterror történései a Kádár-rendszer emlékezetpolitikája számára kiemelt témának számított, Marcaliban, Siófokon és Tabon emlékműveket emeltek, a fehérterror áldozatai jelentősnek mondható szerepet kaptak közintézmények elnevezése és az utcanévadás során is a megyében. Az MSZMP Somogy Megyei Bizottsága 1975-ben közzé tette a Somogy megye munkásmozgalmának kiemelkedő harcosai című kiadványát, ahol a fehérterror akkor ismert több Somogy megyei áldozata is pár oldalnyi szerepet kapott, így példának okáért a Tabon kivégzett Somogyi Ferenc és Libics Imre is természetesen.

Özvegy Libics Imréné visszaemlékezése is illeszkedik a Kádár-rendszer lokális emlékezetpolitikájába, amelynek célja a munkásmozgalmi veteránok (legyen szó akár 1919-esekről, akár a spanyol polgárháború résztvevőiről, vagy a második világháború kommunista szereplőiről, partizánokról, vagy akár ellenállókról) és a Horthy-rendszer áldozatainak emlékeinek lejegyzése volt. Utóbbi esetében kiemelt szerepet kaptak a fehérterror helyi áldozatainak, vagy az események vélt vagy valós szemtanúinak emlékei. A Magyarországi Tanácsköztársasággal kapcsolatos hivatalos pártállami narratíva változásának mintegy szimbolikus kiindulópontjának is tekinthető a Somogyi tizenkilencesek (Somogyi tizenkilencesek Veteránok visszaemlékezései. A Tanácsköztársaság 40. évfordulójára kiírt irodalmi pályázat nyertes művei. MSZMP Somogy Megyei Végrehajtó Bizottság. Kaposvár. 1959.) címmel, 1959-ben megjelent kötet. Az említett kötet megjelenését követően indult be a visszaemlékezések gyűjtésének nagyobb hulláma, az első már az 1960-ban, többek között Libics Imréné lejegyzett emlékei is. Az 1960-ban felvett visszaemlékezések jellegzetessége, hogy bár nem klasszikus interjú-formát követnek, azonban minden esetben „jelen van” a szövegben a „beszélőt” tudatosan irányító, sok esetben a válaszadóra célzott emocionális hatást gyakorló kérdező személye is. Özvegy Libics Imréné visszaemlékezése, mint minden ego-dokumentum természetesen, alapvetően szubjektív irányultságú. Az özvegy saját szemüvegén keresztül képet ad számunkra a munkásmozgalmi veteránnak számító Libics Imre életútjáról, a címmel ellentétben elsősorban a tabi fehérterror eseményeiről, valamint a fehérterror „hosszú árnyékáról”, melyet a férj elvesztése után további tragédiák, és egzisztenciális problémák szegélyeztek. Az utóbbi jelenségek lejegyzése, természetes módon tökéletesen illeszkedett a korszak pártállami, az 1945 előtti időszakot elítélő narratívájába. Mindezek ellenére, kritikai szemüveggel tekintve a közölt szöveggel rokonítható egyéb forrásszövegekre, a szubjektív „benyomások” elemzése – akár esettanulmányok formájában - is közelebb vihet bennünket az 1918-1919-es időszak erőszakhullámainak megértéséhez, és a „háború utáni háború” időszakának megértéséhez.

A források közlésénél a szöveghűségre törekedtünk, a maitól eltérő módon írt szavakat, az előforduló, pontatlan névalakokat, elírásokat változatlanul hagytuk, a szövegben ezeket külön jegyzet formájában jeleztük.  A forrásszövegeket a könnyebb tájékozódás végett magyarázó jegyzetekkel láttuk el.

Felhasznált szakirodalom:

Andrássy Antal: Katonai terror Somogyban 1919 őszén. Kanyar József (szerk.) Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv. 10. Kaposvár. 1979. 307-353.

Bognár Zoltán: Adalékok Siófok 1919-es történetéhez. In: Bognár Zoltán (szerk.): Siófok. XX. századi történetek. Siófok. 2022. 189-206.

Bödők Gergely: A nagy vörös május. A proletárdiktatúra erődemonstrációja. Rubicon. 2017/10. 50-65.

Bödők Gergely: Vörös- és fehérterror Magyarországon (1919 - 1921). Esterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskola. Doktori disszertáció. 2018.

Farkas Péter: Szemelvények a Somogy megyei vörös- és fehérterror történetéből. ArchivNet. 2018/5.

Farkas Péter

Özv. Libics Imréné visszaemlékezése az 1919-es fehérterrorra Kőröshegyen.

1914 elején Libics Imre kőműves[1] és sok társa, ácsok, kőművesek sztrájkot szerveztek Székesfehérváron a 10 órás munkaidőért.[2] A sztrájk eredményes volt, de Libics Imrének nem volt ajánlatos Fehérváron maradni.

Így kerültek Kőröshegyre, - na meg hallották, hogy ott nincs kőműves, és bizonyára kap munkát, hogy nagy családját eltarthassa. Katona volt az I. világháború alatt, - kézlövéssel jött haza. Kőröshegyen megszerették Libics Imrét hamarosan, mert kiváló szakember volt, szerették okos beszédét, - igaz, becsületes embernek tartották. Különösen a fiatalság vonzódott hozzá. Mondják jó hangja volt és indulókra tanította a fiatalságot, színdarabokat tanultak be, - és beszélt nekik a szabadságról mondják, és arról, hogy harcolni kell és elérik, hogy nem a burzsujok[3] uralkodnak a szegények fellett. A falu papja később intézkedett, hogy ne járjanak hozzá a fiatalok, - hivatalosan felszólították, hogy nem vehet részt csoportos megnyilvánulásokon.

Közben előkerül régi katona fényképe,[4] - nézetetem (sic!)                                                          -, magas, erős ember volt, de magas alakjánál feltűnőbb sokatmondó, okos tekintete, nyílt arckifejezése.

1919. május 1.-re készült a falu, Libics Imre szervezte az ünnepséget Borkúton[5] /szőlők alatti rét/ tartották az ünnepélyt. Sűrű, tömör sorokban vonultak ki a falusiak, - Józan A. (sic!) tanító az Internacionálét[6] és a Marseillest[7] tanította  a dalárdával, az óvónő Petrics Ilona tartotta az ünnepi beszédet, - Libics Imre is beszélt a megjelentekhez. Le a burzsoáziával! – mondotta többször.

Ezt követően sok olyan intézkedést hozott a községi munkástanács, amely a szegények életén gyökeres változást jelentett. Libics Imre ez időben a községházán dolgozott, mint a munkástanács elnöke. Mindig mondják, józanságra intette az embereket, mindig igazságos volt és igazságos ügyet képviselt.

Az események gyorsan haladtak. Mindinkább nyugtalanság lett úrrá, és eljött a hír Kőröshegyre, hogy az urak visszaveszik a hatalmat. Borzalmas volt, mondja Libics néni, - hamarosan a régi vezetők visszamentek a községházára és elfoglalták régi helyüket. Eljött a pap is és több kulák, akik eddig bujkáltak: Jöttek (sic!) a fehértisztek és dáridót csaptak, ott volt Pados Gábor a pap is a mulatozáson, - mondják ezen az éjszakán dőlt el Libics Imre sorsa, kiszűrődött a hír, hogy akkor írták meg a kivégzési parancsot.

A falubeliek féltették Libics Imrét, kérték, hogy bújjon el, segítenek neki, - Előttetek nincs bűnöm, igazságot akartunk és én ezért bártan felelek – mondotta.

Bizony hiába volt minden rábeszélés. Menekülj! – mondták. Éjszaka kocsizörgést hallottak az emberek, Libicséknél állt meg a kocsi.

Libics néni rettenetes zokogás közepette búcsúzott férjétől, aki mosolygott, bátor volt. –Reggelre megjövök, ne félj. Nincs nekem bűnöm!-. A kocsin már rajt (sic!) ült a földvári Fehér család és a kőröshegyi Tóth Sándor, mint foglyok. Fehértisztek kíséretében Tabra szállították őket. Libics néni nem hajtotta már álomra a fejét azon az éjszakán. Arra még akkor sem gondolt, hogy mi vár rá és családjára, - várta a reggelt, hogy a férje kiszabadítását elintézze.

Reggel átment a paphoz, hogy segítsen rajtuk, - ő ismeri a fehértiszteket -, durva szavakkal elutasított. Elmentem a sarki Papp Andráshoz, hogy fogja be a lovakat és vigyen Tabra, - eltörött a kocsi kereke mondta. Másnap nagy mozgolódás volt a faluban férjem ügyében és így nagy nehezen a jegyző megírta a kérvényt, hogy Libics Imrét engedjék el. Rezi és Schiffer vitték az ívet, hogy házról házra járva aláíratják, gondolták elsőnek a paphoz mennek, - az úgy elutasította őket, hogy nem merték tovább folytatni – maguk is könnyen oda juthatnak! – mondta a pap. Nem írom alá! – vegye át méltó büntetését Libics Imre!

Aztán másnap átmentem Tabra – folytatja Libics néni. Vígasztalt a férjem – ne félj hamarosan hazamegyek, nem öltem, nem raboltam, az igazságért harcoltam! – mondta. A börtönőrrel később összekerültem és elmondta, hogy ő már akkor tudta, hogy kivégzik a férjemet, csak nagyon sajnált engem és így nem merte megmondani. Mesélte, hogy ő többször lehetőséget adott férjemnek, hogy szökjön meg, de ez nem élt a helyzettel.

Hazafelé jövet Tabon mesélték, hogy Somogyi nevű könyvkereskedőt[8] kínozták meg, hogy boxerrel[9] verték a fejét majd a nyílt sebet sóval tömték be. Azt is mesélték, hogy Siófokra érkezett Horthy Miklós és szörnyű vérengzéseket hajtanak végre.[10] Ilyen lelkiállapotban értem vissza családomhoz. Nem is tudom, hogy bírtam ép (sic!) ésszel elviselni.

Vasárnap a kőröshegyi bíró kiírta robotra a szegénysorból Király Lajost és Papp M. Andrást, hogy fogjanak be és menjenek Tabra Libicsért. Valószínű, hogy tudta már, hogy hiába mennek, de így eleget tett a falu kérésének.

Elmentek a kocsik, de a hazahozatal helyett nekik kellett kivinni a foglyokat a tabi temetőárokba, a kivégzés színhelyére. Ők mesélték el utólag a rettenetes gonosztettet. Megásatták a foglyokkal a sírgödröt, először a földvári[11] Fehér-családot[12] végezték ki, majd végül a férjemet.

Jött a hír, hogy jönnek a kocsik Tabról, akik Libicsért mentek. Kisfiam Ferike, aki akkor 11 éves volt, elment a kocsik elé, illetve édesapja elé. A kocsin csak Tóth Sándort hozták. Ferikének egy bugyrot adtak át, - a gyermek megismerte apja ruháját és valami szörnyű dolgot sejtett. Ettől a pillanattól eszelős búskomorságba esett szegényke. /Ferikének rögeszméjévé vált apjuk kivégzése, folyton azon járt az esze, hogy mit érezhetett az apja, amikor nyakába tették a kötelet. Kb.[13] rá 7 év múlva egy ilyen agyrémült állapotban felakasztotta magát. Rettenetes volt elviselni ennyi szenvedés után még azt is./

Amikor átvettem kisfiamtól az apja által küldött batyut, nem kellett nekem ehhez már kommentár! /Hosszú szünet után, mikor a sírástól kicsit megnyugodott, tudtuk folytatni a beszélgetést/.

Azt üzente a férjem, hogy neveljem becsülettel a gyermeket. Bűntelen volt és mégis meg kellett halnia.

Néhány nap múlva üzenet jött Tabról, hogy menjünk el, mert a kutyák kiásták a holttetemet. Temessük el tisztességgel – mondták a kőröshegyi jó barátaink. id.[14] Schiffer elkezdte a gyűjtést koporsóra és a temetkezéshez szükséges dolgokat elintézni.

Nagyon sokan vettek részt a temetésen, főleg tabiak. Kőröshegyről Schiffer és az óvónő volt jelen. A tömeg csak kordon mögül nézhette az eseményt, ijesztő volt az emberek néma tekintete. Én szinte önkívületi állapotban kiabáltam, szidtam a gyilkosokat. Leányom odament, amikor az exhumálás folyt, de mikor az apját meglátta, rögtön elájult.

Bármennyire akadályozták a gyilkosok, sokan eljöttek a borzalmas színhelyre szemtanúnak.

Keserves élet következett ezután. Nyomor és nélkülözés. Éjjel-nappal küzdöttem a mindennapi kis betevő falatért. Öt gyermekem volt, anyám vakon élt már régóta, apám munkaképtelen volt, nyolcad magunkra dolgoztam nagyon keserves szívvel.

 A bérlő uraság 52 napi napszámot kért a lakbér fejében, majd 100 napot követelt, - sajnos nem tudtam teljesíteni és egy szép napon, mire hazamentem, a bérlő úr lelakatoltatta a lakást, gyermekeim a szabad ég alatt (sic!). Voltak jó emberek, akik sajnáltak, de segíteni nem segített rajtam senki.

A jegyző mégis kegyelemből megengedte, hogy az iskolát takarítsam. A fejemen hordtam Földvárra[15] zöldségfélét árusítani, hogy kenyér legyen. Sokszor majdnem megszakadtam, erőmön felüli volt az erőlködésem. Magamban bosszút esküdtem, hogyha drága férjemet meg is ölték, de a családomat nem fogják éhen veszíteni. Egy alkalommal a földvári[16] úton megszólított a pap, hogy van e hízóm, adna szívesen egy zsák árpát, - elszaladtam, nem is válaszoltam neki, csak magamban mondtam, hogy legyen átkozott mindörökre a gonosz!/Úgy látszik a lelkiismeret furdalta./.

Sokat dolgoztam a kőröshegyi kulákoknak,[17] ez időben egy köcsög aludttej, vagy staneszli[18] liszt volt a napszám. Sokat, nagyon sokat dolgoztam. Libics Imre üzenetét teljesítettem, becsülettel felneveltem gyermekeimet /Ferike kivételével/, - könnyei rápotyognak a fakult katonafényképre, amit kezében szorongat, - szeretettel megtörölgeti. 800 Ft kegydíjat[19] kapok havonta – folytatja tovább - kb. 3 év óta, kárpótlás a sok-sok nyomorúságért.

Szeretném minden fiatalnak elmondani, hogy ezt a szép szabadságot, amiben élnek becsüljék meg nagyon, mert sok vér folyt érte, - köztük Libics Imréé is, az én drága férjemé.

Kértem, ne haragudjon, hogy ezt a régi sebet most felszakítottuk – nem tesz semmit, szívesen beszélek róla unokáimnak is naponta.

Kőröshegyen egy kis parkot neveztek el Libics Imréről és egy szerény, nagyon szerény kis vöröskőoszlop (sic!) hirdeti a járókelőknek Libics Imre emlékét. A kőröshegyiek előtt ismert a történet, az öregek elmesélték fiaiknak, leányaiknak, Libics nénit szeretettel köszöntik az arra járó-kelő embere, gyermekek.

Siófok, 1960. december. 3.

Az irat jelzete: Magyar Nemzeti Levéltár Somogy Megyei Levéltára. XV. 44. Dr. Andrássy Antal főlevéltáros gyűjteménye. C./ Visszaemlékezések. 1900-1980. 49. doboz.