Halász Hajnal - Katona Csaba - Ólmosi Zoltán

1906. október 29-én, a kassai Szent Erzsébet székesegyházban temették újra II. Rákóczi Ferencet: az ünnepélyes aktus a maga idején a magyar közvéleményt rendkívüli módon érdeklő esemény volt. A Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke után II. Rákóczi Ferenc előbb Lengyelországba, majd Franciaországba menekült. A magyar országgyűlés az 1715. évi 49. törvénycikk értelmében számkivetettnek nyilvánította őt és híveit. Rákóczi a franciaországi Grosbois-ban, a kamalduli szerzetesek kolostorában töltötte emigrációjának első éveit. 1716-ban, amikor az Oszmán Birodalom és a Habsburg Birodalom között háború tört ki, III. Ahmed török szultán Rákóczinak is politikai szerepet szánt. Mire azonban a fejedelem Konstantinápolyba érkezett, hogy erről tárgyaljon, a két háborús fél között már folytak a pozsareváci béketárgyalások, Rákóczi személye súlytalanná vált török szempontból. A szultán a fejedelem és hívei számára kényszerlakhelyet jelölt ki. 1720-tól Rákóczi így Rodostóban (a mai Tekirdağban) élt követőivel. Miután 1735. április 8-án elhunyt, hamvait édesanyja, Zrínyi Ilona földi maradványai mellé helyezték, ahogy még életében kívánta. Így  II. Rákóczi Ferenc is sokáig a konstantinápolyi (galatai) - akkor jezsuita - templomban nyugodott, amely a rend feloszlatása után a lazarista misszió St. Benoît (Szent Benedek) temploma lett. Szívét - szintén a fejedelem kérésére - Mikes Kelemen a franciaországi Grosbois-ba küldte, oda, ahol a fejedelem száműzetése első éveiben menedéket lelt. A szívet a szerzetesek saját temetőjükben helyezték el.

A fejedelem „hazatérésének" kérdése hivatalos formában csak jóval később, 1862-ben merült fel. Ekkor Thaly Kálmán történész és politikus szorgalmazta ezt, ám sokáig hiábavalóan, a századfordulóig az újabb és újabb erre irányuló törekvések sorra hiúsultak meg. Hosszú és bonyolult politikai háttéralkuk előzték meg, míg végül megérhette „fejedelme" hamvainak hazaszállítását.

Az újratemetési menet Budapesten Fotó: Fortepan

Az alapvető nehézséget az okozta, hogy miként hozhatják haza ünnepélyes keretek között az akkori uralkodónak, Ferenc Józsefnek az őse ellen fegyvert fogó Rákóczit? Ahhoz, hogy Rákóczi és több híve holttestét hazahozzák, el kellett nyerni a király beleegyezését is. Ez nem volt könnyű feladat. Korábban Ferenc József konok ellenzése volt az egyik fő akadálya  annak, hogy 1867 után Batthyány Lajos miniszterelnököt újratemessék, és egyidejűleg rehabilitálják. Ez nem is lehet meglepő, hiszen a kivégzés idején (1849. október 6.)  is Ferenc József volt az uralkodó. Batthyány nem is kapta meg 1871. évi újratemetése során a rehabilitációt, hivatalosan egészségügyi okok miatt kapott új - igaz: díszes - sírhelyet, újratemetése pedig nem állami aktus volt, azt hivatalosan Pest város intézte. 1894-ben Ferenc József beleegyezett egy számára még kínosabb „procedúra" végrehajtásába is, abba, hogy a Torinóban elhunyt Kossuth Lajost Budapesten helyezzék örök nyugalomra. Ám nem engedélyezte aznapra a nemzeti gyászt, a kormány és a köztisztviselők hivatalosan nem jelenhettek meg a szertartáson, a temetést pedig a főváros illetékességébe utalta. A király ahhoz sem járult hozzá, hogy Torinóból Budapestre Fiume érintésével szállítsák a halottat. Indokul azt hozta fel, hogy a német császári pár épp Abbáziában nyaral, így igen nagy tapintatlanság lenne Horvátországot érinteni. Fiume és a kikötő helyett így végig vonattal (Görzön át) tért haza Kossuth holtteste Magyarországra.

Rákóczi esetében nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy halálától a 20. század elejéig már több mint másfél évszázad eltelt, ráadásul ekkorra Ferenc József mögött volt mind Batthyány újratemetése, mind Kossuth temetése. 110 évvel ezelőtt, 1904. április 18-án végre megszületett a királyi engedély Rákóczi hazahozataláról.

Vagyis Ferenc József maga is hangoztatta, hogy Rákóczi az idők távlatában immár nem politikus, hanem történelmi személyiség. Ennek jegyében önmagához mért viszonylagos nagyvonalúsága abban is kifejezésre jutott, hogy a fejedelmet hivatalos rehabilitáció is megillette. Amikor az országgyűlés végül 1906. október 19-én megszavazta a Rákóczi és társai hamvainak hazahozataláról szóló törvényjavaslatot, az 1715. évi 49. tc. törvény 2. §-át is eltörölte, amely kimondta, hogy „Rákóczy és Bercsényi s némely mások is vissza nem jöttek, sőt a szörnyü felségsértés ki sem mondható bünében mostanig is makacsul megmaradtak: ezért mindazokat, kik a fennjelzett határidőre meg nem jelentek, vagy a fentebbi módon vissza nem jöttek, s igy jelenleg is távol vannak, előbb nevezett főnökeikkel s vezéreikkel együtt, mint törvényes királyuknak s a hazának nyilvános ellenségeit, és mint árulókat s az igaz szabadság felforgatóit, a jelen határozat erejével összesen és egyenként törvényesen számüzötteknek s az érdemelt törvényes büntetés rájok szabása végett mindenütt üldözendőknek s elfogatandóknak, összes ingó és ingatlan javaikat pedig a királyi kincstár részére elkobzandóknak nyilvánitják s jelentik ki."

Azt, hogy a politika milyen mértékű szerepet játszott az eseményekben, megvilágítják Fejérváry Géza miniszterelnöknek 1905. július 21-én az újratemetés kapcsán papírra vetett sorai is. Ezek így hangzanak: „Miután végül a jelenlegi politikai viszonyok ezen ünnepély megtartására nézve nem éppen kedvezőknek jelezhetők, s így egy ily nemzeti ünnep harmonikus, zavartalan lefolyásának első rangú politikai feltétele aligha van meg, mindezeknél fogva legcélszerűbbnek - úgy a gyakorlatilag helyes kivitel, mint politikailag a hazafias ügy érdekében állónak - tartanám, a szóban lévő ünnepélyt a jövő év tavaszára halasztani."

Az időpontot ugyanis tényleg a politika határozta meg: 1904 tavaszán már kiéleződött a belpolitikai helyzet Magyarországon. Az udvar a katonai újonclétszám felemelését akarta, míg az ellenzék késhegyig menő harcot vívott ez ellen. Az ellenzéki Függetlenségi Párt a parlamenti obstrukciót alkalmazta, miközben országos vasutassztrájk bénította meg az országot. Az országgyűlés 1904. március 10-ei ülésén aztán - látszólag váratlanul - a Függetlenségi Párt alelnökeként épp Thaly békejobbot nyújtott a miniszterelnöknek, és pártok közötti megállapodást javasolt. A váratlan ajánlat valóban megegyezéshez vezetett: Tisza István miniszterelnök visszavonta a már előkészített, az ellenzéki obstrukciót ellehetetlenítő házszabály-módosító indítványát, a Függetlenségi Párt viszont elállt az újonclétszám emelésének megakadályozásától.

Mindez azonban hosszas tárgyalások gyümölcse volt. Ferenc József fent közölt, 1904. április 18-án kelt döntése - amelyben utasította Tiszát, hogy foglalkozzon Rákóczi hamvai hazaszállításának ügyével - így „válasz" volt a létrejött megegyezésre, mondhatni egyfajta jutalom Thaly számára. A királyi leiratot követően a vármegyék és a szabad királyi városok sorra terjesztették fel a miniszterelnökhöz a hála-, valamint a földi maradványok hazahozatalát sürgető felirataikat.

Thököly Imre felbontott sírja az izmiti temetőben

Ennek ellenére még több hónap telt el, amíg az ország lakosai saját földjükön köszönthették a fejedelem hamvait. Rákóczi maradványait Thaly ugyan már 1889. október 7-én megtalálta Konstantinápolyban, és a hamvakat cédrusfa ládában helyeztette el, mégis több hónapig eltartott, amíg lefolytatták a hivatalos tárgyalásokat a török kormánnyal és az érintett hazai egyházakkal, valamint az, amíg a hamvak hazaszállításával megbízott, Thallóczy Lajos történész, a közös pénzügyminisztérium osztályfőnöke előkészítette a bujdosók hamvait és síremlékeit a hazaútra.

Az általa vezetett öttagú bizottság 1906. október 14-én indult el Budapestről, és 16-án érkezett Konstantinápolyba. A küldöttség kiemeltette a sírokból a ládákat, amelyek II. Rákóczi Ferenc, Rákóczi József, Zrínyi Ilona és Csáky Krisztina hamvait tartalmazták, majd másnap Thököly Imre, Bercsényi Miklós, Esterházy Antal és Sibrik Miklós földi maradványait. A magyar bizottságot hazautazása előtt fogadta a szultán, II. Abd al-Hamid is. A hét koporsót október 23-án a Konstantinápolyban horgonyzó Kelet nevű hajóra szállították. A hazaút másnap, október 24-én kezdődött, és Constanţáig vízi úton folytatódott. Október 25-én szállították át a koporsókat az ott várakozó különvonatra. A vonat a várható tüntetések miatt - román kérésre - kikerülte Bukarestet. A Duna menti Varciorava román határtelepülésről 27-én reggel indult tovább a vasút. A hamvak ünnepélyes átadására Orsován, az első magyarországi településen került sor.

A II. Rákóczi Ferenc és társai hamvainak átadásáról és átvételéről 1906. október 27-én készült jegyzőkönyvet az öttagú országos bizottság tagjai, valamint Wekerle Sándor miniszterelnök, Polónyi Géza igazságügyi miniszter, Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszter, Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter, ifj. Andrássy Gyula belügyminiszter, Jekelfalussy Lajos honvédelmi miniszter, Zichy Aladár, a király személye körüli miniszter, Josipovich Géza horvát-szlavón-dalmát miniszter, Pejacsevich Tivadar horvát-szlavón-dalmát bán és Justh Gyula, a képviselőház elnöke írták alá.

A II. Rákóczi Ferenc hamvait szállító dísz halottas kocsi a Keleti pályaudvar előtt

Budapestre október 28-án reggel futott be a vonat a Keleti pályaudvarra, ahol a kordonon belülre nem engedték be az ünneplésre érkezett küldöttségeket, csak a meghívottakat és a koporsóvivőket. A megérkezését követően Bárczy István polgármester mondott beszédet, majd Rákóczi és híveinek hamvait a Szent István bazilikába, Thökölyét a Deák téri evangélikus templomba vitték.

A bazilikában Samassa József bíboros, egri érsek tartotta az ünnepi istentiszteletet, a Deák téri evangélikus templomban Scholtz Gusztáv püspök mondott beszédet. A koporsókat délután négy óráig a templomban tartották, majd a Keleti pályaudvarról este indult tovább a hamvakat szállító vonat, amely 29-én reggel érkezett Kassára. Itt egy külön erre a célra felállított gyászsátorban egyházi szertartással köszöntötték a bujdosók hamvat, és Thaly Kálmán tartott üdvözlő beszédet. Rákóczi és társainak földi maradványai felett ezt követően a kassai dómban Fischer-Colbrie Ágoston kassai segédpüspök tartott gyászistentiszteletet. A hamvakat tartalmazó koporsókat csak délután vitték le a székesegyház kriptájába, addig a nagyközönség szabadon leróhatta tiszteletét Rákóczi és társai hamvai előtt.

A II. Rákóczi Ferenc hamvait szállító gyászhintó a kassai székesegyház előtt

A kriptában Forster Gyula, az országos öttagú bizottság tagja kinyitotta Rákóczi József cédrusfa koporsóját és kivette abból a csontokat tartalmazó ládát, kinyitotta Zrínyi Ilonának Konstantinápolyban ideiglenesen leólmozott koporsóját, és ebbe tette az unokának, Rákóczi Józsefnek a csontjait magában foglaló ládát. Ezután a rézkoporsót újra leólmoztatta és a II. Rákóczi Ferenc maradványait tartalmazó rézkoporsóval együtt kőszarkofágba helyezte. Hasonlóképpen egy kőszarkofágba tették Bercsényi Miklós és felesége hamvait, valamint külön-külön Esterházy Antal és Sibrik Miklós földi maradványait.

Thököly Imre maradványait Késmárkra szállították 1906. október 30-án, egy órával éjfél után, ide reggel nyolc órakor érkezett meg a különvonat. Az ünnepélyes köszöntő után az evangélikus templomban tartottak a koporsó fölött gyászistentiszteletet. Thököly Imre hamvait a templom szentélye alatt lévő helyiségbe vitték, és itt helyezték el addig, amíg a külön sírkápolna elkészült.

Összességében II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazatérése óriási visszhangot keltő, jószerivel az egész ország gondolkodó közvéleményét megmozgató cselekedet volt, amelyet számosan katartikus élményként éltek meg. Ugyanakkor nehezen lenne vitatható, hogy az ünnepélyes eseménysorozat a felgyülemlett feszültségek miatt puskaporos politikai helyzetben egyfajta szelep volt: elterelte a figyelmet az aktuális nehézségekről. Az újratemetés így egyszerre volt méltó kegyeleti aktus, egy hazafias érzületek táplálta, régóta vágyott kívánság teljesítése, valamint aktuálpolitikai lépés.

A szöveg a forrásválogatás előszavának átalakított és rövidített változata.

Iratfotók: Czikkelyné Nagy Erika

Ajánlott irodalom:

Dokumentumok II. Rákóczi Ferenc és társai újratemetéséhez (1873-1906). Válogatta, szerkesztette, jegyzetekkel ellátta és az előszót írta Halász Hajnal, Katona Csaba, Ólmosi Zoltán. Magyar Országos Levéltár, Bp., 2004.