A jókívánságok, üdvözletek (legyen bármilyen alkalom kapcsán és bármilyen formában) mindig is jelen voltak az emberek életében. Már az ókorban is szokásban volt, hogy a szöveges üzeneteket képekkel díszítik. A középkorban és a kora újkorban kézzel festett vagy írt üdvözletek terjedtek el, majd a 17. századtól egyre inkább hódítottak a rézmetszeteket is tartalmazó üdvözlőlevelek. A nagy számban gyártott, azonos kinézetű (képes) üdvözlőlapok a 19. század utolsó harmadában jelentek meg, azt megelőzően egyedi készítésű lapokat küldtek egymásnak az emberek.

1819-ben a Gyulafehérváron székelő Császári-királyi bányaügyi bizottság tagjai egy kézzel festett üdvözlőlapon saját kezűleg gratuláltak losonci Bánffy Györgynek, Erdély gubernátorának. A tizenöt nevet tartalmazó listából kiderül, hogy a műszaki szakértelmet követelő bizottságban mindenki német (szász) nevet és katonai rangot viselt. A lapon a gratuláción kívül csak az aláírások olvashatók, kis versikék, külön jókívánságok még nem voltak szokásban, de a felettes tisztviselő köszöntése az új esztendő alkalmából már elterjedt volt.

Újévi üdvözlőlap Bánffy György gubernátornak, 1819

Jelzet: MNL OL, Erdélyi kormányhatósági levéltárak, A Gubernium Transylvanicum levéltára, A Gubernium Transylvanicum elnöksége, Iktatatlan iratok (F 39), 1819. S N. (1819. jan. 7.)

A lap címzettje, Bánffy György (1746–1822) gróf ekkor már 32 éve állt az Erdélyi Nagyfejedelemség legmagasabb hivatalának, az Erdélyi Guberniumnak az élén.

A gubernátor rangját és a mellé szervezett guberniumot (főkormányszéket) az 1691-ben kiadott Diploma Leopoldinum hozta létre. Az okirat Erdélyt a Habsburg Monarchiához (és nem a Magyar Királysághoz) csatolta önálló tartományként, a távolban székelő uralkodó az irányítására új hivatalt állított fel. Annak élén gubernátor (kormányzó) állt. Székhelyének az 1693. május 14-én életbe lépett ún. Alvincziana Resolutio (a Diploma Leopoldinum kiegészítése) Gyulafehérvárat jelölte ki, és részletesen megszabta annak szervezetét és működését is.

A Resolutio Alvincziana kézzel írott példányának első oldala a gubernátor feladatairól

Jelzet: MNL OL, Erdélyi kormányhatósági levéltárak, A Gubernium Transylvanicum levéltára, Királyi hitlevelek, királyi leiratok, politikai és törvényes ügyiratok (F 127), B – No. 3.

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

A Resolutio Alvincziana kötéstáblája és zára

Jelzet: A Gubernium Transylvanicum levéltára, Királyi hitlevelek, királyi leiratok, politikai és törvényes ügyiratok (F 127), B – No. 3.
Fotó: Lantos Zsuzsanna, MNL OL
 

A Diploma Leopoldinum értelmében a gubernátort a királynak kellett kiválasztania az erdélyiek jelöltjei közül. A Habsburg uralkodók a 18. században azonban legtöbbször nem vették figyelembe, kit javasolnának a rendek a főkormányszék élére, és vagy saját jelöltjüket helyezték oda, vagy betöltetlenül hagyták, és külhoni katonatisztet ruháztak fel az elnöki tiszttel (ekkor a gubernátor széke üresedében volt). Több évi üresedés után 1777-ben Mária Terézia szász hívét, Samuel von Bruckenthalt (Brukenthalt) nevezte ki, őt követte Bánffy György.

Bánffy György császári és királyi kamarás, Erdély kormányzója (ismeretlen szerző, 19. század)

Forrás: Wikimedia Commons

Az ifjú gróf a tanulmányait Bécsben, a Theresianumban végezte 1756-tól. Pályafutását az erdélyi kincstartóság tanácsosaként kezdte, majd 1774-től a Gubernium tanácsosa és Kolozs vármegye főispánja lett. 1781. október 10-től az Erdélyi Udvari Kancellária tanácsosává (ideiglenes elnökévé) lépett elő, majd az egyesített erdélyi-magyar kancelláriában ő lett az alkancellár. 1787-ben II. József őt nevezte ki gubernátornak. 1792-ben elnyerte a Szent István-rend nagykeresztjét, 1810-ben a Lipót-rendet; 1815-ben a polgári aranykeresztet.

A tehetséges fiatalra II. József már 1773. évi erdélyi látogatása alkalmából felfigyelt. „Egy fiatal, nagyon fiatal ember, azonban tehetséges és dolgos, ezt elismerik, csak kissé öntelt, és rossz főnök irányítása alatt könnyen teljesen elromolhat […].” (Részlet a császárnak az erdélyi tisztviselőkről összeállított jellemzéseiből) Bánffy későbbi karrierje bizonyítja, hogy a szépreményű fiatalt sikerült megtartani a „jó oldalon”, és képességeit a Habsburg Monarchia és az Erdélyi Nagyfejedelemség érdekében kamatoztatni tudta. Nem csak II. József császár bizalmát élvezte, hanem 1790 után bizalmat szavaztak neki az erdélyi rendek is, és hivatalát 1822-ig, haláláig viselte.

Köszönjük Kovács Zsuzsanna (MNL OL) segítségét.