Színes jogi harcot hozott a reformkori pecsétek megváltoztatása

– A Magyar Kormánytisztviselői Kar gyümölcsöző és hosszabb távú kapcsolatot tart fenn a Magyar Nemzeti Levéltárral (MNL), amely büszkeséggel tölti el a csaknem 73 ezer főt számláló köztestület gárdáját – hívta fel a figyelmet köszöntőjében Ugodi Andrea A magyar nyelv hivatali előretörése a reformkorban: Küzdelem a vármegyei pecsétnyomók magyar felirataiért címmel megszervezett konferencián. A Magyar Kormánytisztviselői Kar elnöke kifejtette, hogy a levéltárral fennálló kapcsolatnak köszönhetően olyan nagyon míves, értékes, tudományos alapossággal megalkotott tanulmánykötetek készültek el, amelyeket aztán hivatalos rendezvényeken, látogatásokon jó szívvel ajánlhatnak partnereiknek is. – A mai konferencia tematikájához, szakmaiság hiányában, inkább érzelmi szállal kötődöm, hiszen milyen egyszerű nekünk, kormánytisztviselőknek, köztisztviselőknek az, hogy a napi hivatali munkánkban teljesen természetes módon használjuk a magyar nyelvet. Természetesen jogászként ennek a jogszabályi alapját, a hivatkozását, a felhatalmazó rendelkezéseket ismerem, de az út, amely elvezetett ahhoz, hogy ez nekünk, a mai kor államapparátusában, államigazgatásában dolgozóknak teljesen természetes legyen, hosszú és küzdelmes volt – fogalmazott Ugodi Andrea. Hozzátette: ennek az egyik pillanatát eleveníti fel, tárja fel a mostani konferencia. A Magyar Kormánytisztviselői Kar elnöke végül minden jelenlevő szakembert arra biztatott, hogy a továbbiakban is mélyrehatóan foglalkozzanak a konferencia témájával, és a saját területükön ápolják a magyar nyelvet.
 

Példaértékű együttműködés

A rendezvénynek otthont adó intézmény nevében az MNL gyűjteményi főigazgató-helyettese köszöntötte a konferencia résztvevőit. Czetz Balázs szintén örömét fejezte ki annak kapcsán, hogy a hosszú évekre visszatekintő, gyümölcsöző kapcsolat egy újabb rendezvényben ölt testet, és ismét egy kötet készül az előadásokból. Az MNL gyűjteményi főigazgató-helyettese példaértékűnek nevezte ezt az együttműködést, és azt, hogy a Magyar Nemzeti Levéltár és a Magyar Kormánytisztviselői Kar évről évre meg tudja rendezni a közigazgatás-történeti konferenciát. – A nemzeti levéltár fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy tudományos intézményként is működünk, de a szakmai munkánk nagy része elsősorban a közigazgatáshoz kötődik, ami egy élő és lüktető kapcsolat – fejtette ki Czetz Balázs. A konferencia témája kapcsán pedig arról beszélt, hogy Fejér vármegyében „1837 májusában érkezett meg a szentesítés a magyar nyelvű felirat használatáról, és röpke két évvel később el is készült az a pecsét, amelyet használni kezdtek”. – Azt gondolom, hogy ennél ma már egy kicsit gyorsabban dolgozunk. (…) Sok minden másban is, de ebben biztosan fejlődtünk – tette hozzá. Czetz Balázs jelezte, nagyon várják a mostani konferencia eredményeit összegző kötetet, éppen ezért arra kérte a kutatókat, írják meg az előadásaikat, hogy jövőre megjelenhessen a kiadvány.

Hiánypótló kutatómunka

Rácz György, az MNL tudományos igazgató-helyettese, a konferencia szervezője és levezető elnöke a köszöntők elhangzása után arról beszélt, hogy a mostani rendezvény ötlete 2017-ben született meg, amikor Szabolcs-Szatmár-Bereg megye a beregi címeres pecsét adományozó oklevél reprintjét kiadta és erről könyvbemutatót szerveztek Nyíregyházán. Nagy szerencse, hogy az akkor aranyból készült, magyar nyelvű pecsétnyomó a mai napig megvan, azt a Magyar Nemzeti Múzeum megőrizte. – Ez alkalomból 2017-ben a múzeum kölcsönadta a pecsétnyomót, amit így néhány napig meg lehetett nézni. Be kellett akkor mutatnom a kötetet, és döbbenten tapasztaltam, hogy a magyar nyelvű megyei pecsétnyomók ügye nincs feltárva a szakirodalomban. Az egész kérdéskör nincs megnyugtatóan feldolgozva a mai tudományos igényeknek megfelelően – emlékeztetett Rácz György. Ez adta az apropót a kutatómunka elindításához és a mostani konferencia megszervezéséhez. A konkrét időpontot pedig az jelölte ki, hogy az uralkodó 1844. november 12-én szentesítette a magyar államnyelvről szóló törvényt, ennek van most a 180. évfordulója. Ezt megelőzően azonban már 1836-ban törvényt hozott az országgyűlés arról, hogy a Curia mindkét tagozatán (Királyi Tábla, Hétszemélyes Tábla) az eljárások magyarul folyjanak, az ítéletek pedig így íródjanak. Ez a törvény adott lendületet ahhoz, hogy a vármegyék egymás után kezdeményezzék korábbi latin nyelvű pecsétjeik magyar feliratúra cserélését.
 

Bonyolult történeti előzmények

Az elkövetkezőkben az első blokkban megtartott előadások az előzményeket vették sorra. Avar Anton főlevéltáros, az MNL Országos Levéltára (OL) Magánlevéltárak és gyűjtemények osztálya helyettes vezetője az első vármegyei pecsét- és címeradományok (1498–1598) első száz éves történetét tekintette át a legkorábbi, Somogy vármegyének szóló címereslevéltől kezdve Árva vármegye 1598-as címeresleveléig. Ez utóbbi Országos levéltárbeli létéről nem tud a szakirodalom, bemutatása igazi csemegeként hatott. Az előadó az 1550. évi LXII. törvénycikk – tudnillik, hogy minden vármegyének legyen önálló testületi pecsétje – gyakorlati megvalósulását ismertette, bemutatva az ekkor vagy ezt követően kapott megyei címereket (Hont, Liptó, Trencsén, Bars, Turóc). Kulcsár Krisztina főlevéltáros (MNL OL) a 18. századi vármegyei pecsétváltoztatásokról beszélt. Részletesen bemutatta a karlócai békétől Mária Terézia uralkodása végéig kiadott vármegyei pecsétadományokat, majd a vármegyei pecséthasználat II. József közigazgatási változásainak következményeként történt változásáról szólt. Elhangzott, hogy a tervek szerint azonos kinézetű pecsétek készültek volna valamennyi törvényhatóság számára a Magyar Királyság címerével, és csak a köriratok utaltak volna az egyes vármegyékre. A harmadik, az előzményeket tárgyaló előadást két kutató tartotta megosztva, mindketten a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Molnár Tamás Kutatóintézetének munkatársai. Hönich Henrik és Nagy Ágoston Vármegyék és hivatalos nyelvhasználat 1790-1830 között címmel mutatták be azt a bonyolult és több szálon futó folyamatot, amely a vármegyei magyarosítás különféle dimenzióit jellemezte.
 

Renitens Zala vármegye

Az előadások két következő blokkja már az egyes vármegyék pecsétváltoztatási eseteit mutatta be. Molnár András igazgatóhelyettes (MNL Zala vármegyei Levéltára) Zala vármegye „önkényes” pecsétváltoztatásáról szólt. Zala ugyanis az 1836. évi törvény május 2-ai szentesítése után új pecsétet vésetett, és kérte a helytartótanácsot, hogy országszerte hirdesse ki a vármegye hiteles pecsétjének „magyarul leendő körülírását”. A helytartótanács azonban arra utasította a vármegyét, hogy az új pecsét használatához kérjen engedélyt az uralkodótól. Zala azonban nem volt hajlandó kérvényezni az új pecsét használatát, mert szerinte csak a törvény végrehajtásáról van szó és nem új címer engedélyezéséről. Az álláspontok ettől kezdve megmerevedtek. Feliratok, leiratok, uralkodói dorgálás következtek, hivatkozás más vármegyékre, amelyek tudják, hogy mi a rend, és alázatosan kérvényezték az új pecsét használatát. Az új zalai pecsét, bár még 1836-ban elkészült, csak időlegesen – mintegy két évig – használták „önkényesen”. Az lett a vége a történetnek, hogy a régi, latin feliratú, időközben „összetöretett” nyomót vették újra használatba, miután egy ügyes ötvös összeillesztette, és használatra alkalmassá tette a megcsonkított pecsétet. Zala nem volt hajlandó kérni az uralkodótól azt, ami törvény szerint jár neki. A zalai pecsét köriratának megváltoztatásában, és a vármegye erre vonatkozó, fent idézett határozatainak elfogadtatásában kezdeményező, meghatározó szerepe volt Deák Ferencnek – amint az többek között a közgyűlésről beszámoló besúgójelentésből is kiderül –, de Kossuth Lajosnak írt levelében is kereken megmondja: „pecsétet kérni nem fogunk, mert van, s annak körírását magyarul készíteni különös engedelem és kiváltság nélkül is szabadnak hisszük.” A régi pecsét használatba vétele is Deák ötlete volt. Félt attól, hogy az érvénytelenített pecsét használatával kiprovokálják a fizikai erőszakot, és arra figyelmeztetett, hogy annak további használata zavarokat és károkat okozhatna. S ha Zalának nincs hiteles pecsétje, kiadványait a kormányszervek és a vármegyék is visszautasíthatják, hivatalos intézkedései érvénytelenekké válhatnak, sőt még az is megeshet, hogy hiteles megbízólevél híján a követek sem vehetnek részt az országgyűlésen. Érdekes, hogy a kormányszékek a későbbiekben nem emeltek kifogást Zala vármegye eljárása ellen, nem vonták kétségbe a forradásos és hiányos köriratú pecsét hitelességét. Az ügy a következő években is jelkép értékűvé vált: Zala vármegye országgyűlési követei számára készített, 1839. május 6-án elfogadott követutasítás 5. pontjában Deák Ferenc ez ügyben a következőképpen fogalmazta meg megyéje álláspontját: „Sérelem gyanánt pedig adják elő követ urak azt, hogy ezen megye magyar körírású pecsétjének használásában csak azért, mert arra különös kiváltságot nem kért, felsőbb rendelések által meggátoltatott, holott a nemzet nyelvének használása királyi kiváltság tárgya csakugyan nem lehet.”
 

Engedelmes példák

A zalai példát azért emelték ki, mert jól szimbolizálja a saját hatáskörben intézkedő megyék esetét, amelyek nem kértek privilégiumot a királytól. A zalai eset után Baranya vármegye példáját Pintér Tamás segédlevéltáros (MNL Maranya vármegyei Levéltár) ismertette. Baranya a zalai példára hivatkozva ugyan, de kért és kapott engedélyt a pecsétváltoztatásra a helytartótanácstól. Az előadó bemutatta azt a folyamatot, ami 1837 márciusától 1839 májusáig az új pecsét kihirdetéséig tartott, rámutatva az engedélykérő megyék esetére. Ezt követően Veres Tünde levéltáros (MNL Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára) Szabolcs és Bereg engedelmes, engedélyt kérő magatartása mellett Szatmár Zalához hasonló „önkényes” pecsétváltoztatását emelte ki, amelynek hátterében egy Deákkal összemérhető, jelentős megyei politikus, Kölcsey Ferenc állt. Az előadó a konferencia központi kérdését járta körül, és igyekezett megválaszolni, hogy mitől függött az egyes megyék magatartása, melyik miért volt engedelmes vagy a központnak ellenszegülő. A válasz nem a társadalmi háttérben keresendő, hanem a politikában, a karizmatikus politikusok 1836. évi országgyűlésen aratott sikerének helyi diadalában. Veres szerint ezt a diadalmas sikert, az országgyűlésnek a hivatali magyar nyelv ügyében hozott cikkelyét árnyékolta volna be egy megyei engedélykérés a helytartótanácstól.
 

Tartalmas vita

A következő előadó Szálkai Tamás a szintén engedélyért folyamodó Bihar esetét mutatta be, számos frissen kutatott levéltártörténeti adat ismertetésével. Bihar vármegye magyar nyelvű pecsétköriratát V. Ferdinánd király 1838. június 7-én Bécsben kelt oklevelével adományozta. Az eredeti privilégium elkallódott, talán 1920-ban, amikor a vármegye alispánja a levéltártól tájékoztatást kért a törvényhatóság pecsétjéről, ekkor három ügyiratot, köztük a magyar nyelvű pecsét kérésével kapcsolatos dokumentumot is eredetiben csatoltak mellékletként, ezek azonban nem kerültek vissza a levéltárba, hollétük jelenleg ismeretlen. A konferenciára a szlovákiai Szencről érkezett múzeumigazgató, Strešňák Gábor a többnemzetiségű Pozsony vármegye esetét vizsgálta a hivatali magyar nyelv ügyének előtérbe kerülése idején. Mivel Pozsony volt az országgyűlés helyszíne is, ez a vármegye központi jelentőségű volt országos viszonylatban is. Nem maradt nyoma annak, hogy a vármegye kapott volna királyi engedélyt, vagy egyáltalán kérvényezte volna az új pecsét bevezetésének engedélyeztetését. Mégis, 1838-tól használatba vette a magyar nyelvű hivatali pecsétet. Ezután Kóta Péter igazgató-helyettes (MNL Vas Vármegyei Levéltár) Vas megye „elhamarkodott” döntését ecsetelte, amely a vármegyét sajátos helyzetbe hozta. Az 1836-os III. tc. szellemében önkényesen magyarra változatták a köriratot, majd a helytartótanács többszöri dorgálása hatására Vas megye sovány alkotmányjogi érvek kovácsolásával foglalkozott. Kifejtette véleményét, miszerint a körirat nyelvének megmagyarítása nem jelent lényegi változást. A vármegye alkotmányjogi érvek alapján nem tartotta szükségesnek a privilégiumot, de végül kérte és megkapta azt az uralkodótól. A konferencia utolsó előadója Boross István, az MNL Veszprém Vármegyei Levéltára igazgatója volt, aki Az első kezdeményező vármegye, Veszprém esete címmel megtarott előadásában kiemelte, hogy Veszprémben már 1833. január 7-ei nemesi közgyűlés tárgyalta a pecsét megújítását, mert a magyar nyelven vezetett ügyek mellett a pecsét körirata még latin nyelvű volt. A hamarosan elkészített új, magyar nyelvű pecsétnyomó használata miatt a felsőbb hatóságok nehezteltek, hogy már el is készült a pecsétnyomó, sőt, az ország összes törvényhatóságát erről tudósították. Jelentést kértek és felszólították a vármegyét, hogy „különös felírással Ő Császári Királyi Felsége elé járuljanak” a „kegyelemlevél” kiadásáért, mert engedélyezik a pecsétnyomó elkészítését. Megtörtént a kérvényezés, végül 1836-ban megszerezték a privilégiumot, ami a mai napig megvan a vármegye levéltárában. Veszprém azért is különleges, mert a pecsétnyomó is megvan a Laczkó Dezső Múzeumban.

A konferencia végén számos kérdést megbeszéltek a résztvevők a vita során. Az elnöki zárszóból kiderült, hogy valamennyi 1836-ban működő megye adatlapját elkészítették, amelyek az előadások szövegével együtt tanulmánykötetben látnak napvilágot 2025-ben a Magyar Nemzeti Levéltár és a Magyar Kormánytisztviselői Kar kiadványaként.