A magyarországi zsidóság pontos lélekszámának megismerése iránti kormányzati igény a 18. század első felében, az első kisebb közösségek létrejöttét követően jelent meg először. Ennek eredményeként születtek meg az országos zsidóösszeírások megyénkénti adatsorai. Ezek, akárcsak a népesség-összeírások, pontos adataikkal a migrációs folyamatok kézben tartását célozták. Ezért volt fontos az újonnan érkezők mozgásának dokumentálása, akiket az állandó lakhellyel rendelkező, a közjó szempontjából hasznosnak tekintett népességtől megkülönböztettek.
A 18. század második felétől már a megtelepedett zsidó lakosságra kirótt türelmi adó 1749-től történt bevezetése tette szükségessé a lakosság néhány évenkénti rendszerességű összeírását. A helytartótanácsi levéltár Departamentum Judæorum állagában (C 55 törzsszám) megőrződött adatsorok bár gyakran pontatlanok vagy hiányosak, az adó 1846. évi eltörlését megelőző 70 év zsidó népesedésének nagyságrendjét folyamatában képesek tükrözni. Az országosan elrendelt összeírások mellett fennmaradtak a befogadó uradalmak adminisztrációi által készített összeírások.
Végül a rendi korszak utolsó – az 1848-as év első felében végrehajtott – országos zsidóösszeírás minden korábbinál részletesebb és sokrétűbb háztartás- és lélekösszeírást eredményezett.
Ennek közvetlen előzménye a pesti zsidók összeírásának elrendelése volt 1848. április 22-én, miután a pesti polgárság a zsidóság nemzetőrségbe való felvétele és városi szavazati jogának megadása ellen tiltakozva, antiszemita zavargások közepette az 1838 óta a városban megtelepedett zsidók kiűzését követelte. A Batthyány-kormány kinyilvánította, hogy akik az 1840. évi 29. törvénycikk előírásai szerint telepedtek le a városban, azokat nem lehet jogaiktól megfosztani, azokkal szemben azonban, akik megszegték azt, alkalmazni kell a törvény szigorú előírásait. Ennek következményeként megtiltották a lakhatási engedéllyel nem rendelkező zsidók befogadását, majd elrendelték a házról házra történő összeírást, egyben a lakhatási jog megvizsgálását.
Előző heti cikkünkben olvasható volt a zsidók ellen országszerte kitört városi zavargások miatt Szemere Bertalan belügyminiszter által május 13-án kiadott rendeletnek egy részlete, amelyben kiterjesztették az összeírást az egész országra, a vármegyéket utasítva arra, hogy két hónapon belül hajtsák végre azt. A cél az 1840. évi 29. törvénycikkben foglalt lakhatási jog érvényesítése volt, azaz a lakhatási engedélyek felülvizsgálata, amelynek figyelembevételével kívántak intézkedéseket hozni a teljes zsidó lakosságra nézve.

Az 1848. évi országos zsidóösszeírás végrehajtását és jellemzőit Pápa város példáján mutatjuk be.
A forradalom napjaiban Pápán is voltak zsidóellenes zavargások. Március végén a főként kézművesek által irányított közvélemény az engedély nélkül a városban tartózkodó zsidók eltávolítását követelte. A járási és városi hatóság első lépésként áprilisban elrendelte az itt tartózkodó idegenek összeírását és az engedéllyel nem rendelkezők városból való kitiltását. Szakonyi Lajos pápai járási főszolgabíró Könnye Ferenc városi jegyzővel, a zsidó község jegyzőjével és Fischer Márk kereskedő községi elöljáróval készítette el az összeírást. Az összeírtak helyzetének megállapításához az elöljárók segítségét kérték, azokat pedig, akikről ők sem tudtak információval szolgálni, személyesen kérdezték ki. Az összeírás eredményeként 96 személyről állapították meg, hogy lakhatási engedély nélkül éltek a városban, de Szakonyi aggályosnak találta, hogy családtagjaikkal együtt összesen 416 személynek kellene elhagynia a várost. A főszolgabíró a választmánynak tett jelentésében a letelepedési engedéllyel nem rendelkező zsidó lakosokat két csoportra osztotta, és azt javasolta, hogy a régebb óta itt lakókat vagy cselédként, legényként dolgozó lakosokat (összesen 61 családfőt) a város vegye pártfogásába, a pár éve beköltözötteknek pedig Szent Mihály-napig (szeptember 29.) adjon haladékot. Közülük többen ugyanis arra hivatkoztak, hogy a zsidó községnek lefizették a lakhatási engedély megszerzéséért járó díjat. Haladékot kért a kiutasítandók kilátástalan helyzete és veszélyeztetettsége miatt is, hozzátéve, hogy „ember a zsidó is, és ő is a törvények pajzsa alatt áll”.
Pápán tehát már a belügyminiszteri rendeletet megelőzően is a zsidó lakosság számbavételével és helyzetük megvizsgálásával igyekeztek elejét venni az indulatok elszabadulásának.
Az országosan elrendelt összeírást Veszprém megyében haladéktalanul megkezdték a hatóságok. A leiratot a vármegyei közgyűlés tárgyalta, és utasította járási szolgabíráit a rendelet végrehajtására, vagyis a területén található valamennyi zsidó közösség összeírására. Az összeíró bizottságok a belügyminiszteri rendelettel összhangban folytatták le az összeírást. Ezek az összeírások azonos minta szerint a vármegye minden zsidó közösségét számba vették, így név szerint mintegy 7500 zsidó személyt ismerünk. A pápai zsidók összeírását a járási főszolgabíró, egy esküdt, a pápai zsidó község jegyzője, valamint a város polgármestere és jegyzője írta alá 1848. június 30-án.

A zsidók 1848-ban, a belügyminiszter rendeletére történt számbavétele országosan egy speciális lélekösszeírást eredményezett. Az összeírás céljából következett, hogy az adott településen, így Pápán is, igyekezett a teljes zsidó népességet számba venni. Az engedély nélkül a városban élő vagy a nem pápai illetőségű, ideiglenesen a városban tartózkodó (például iparoslegény) zsidó lakosok összeírása minden korábbi, bármilyen célból (például adókivetés, népszámlálás) készült összeíráshoz képest szélesebb körű és teljesebb adatsort eredményezett. Míg korábban a türelmi adó megállapítása céljából készült összeírásokból az extraneusok (a zsidó községhez tartozó nem városi lakosok) kimaradtak, most minden zsidó lakost összeírtak, a migránsokat, azaz a városban tanuló fiúkat, vándor iparoslegényeket stb. is, tehát a teljes jelenlévő népességet részletesen számba vették.
Az összeírás rendkívüli volta miatt a felvett adatok is némileg más megközelítést tükröznek, mint a korábbi összeírásoké. Ezért az összeíró táblázat rovatai a megszokott népesség-összeírásoktól és az adóösszeírások rovataitól is eltérnek. Ugyanakkor – követve azok évtizedeken keresztül kialakult módszertanát – az összeírás alapegységének továbbra is a háztartást tekintették. Hasonlóan az 1770-es években induló kamarai, majd országos lélekösszeírásokhoz, a háztartások minden tagját számba vették, háztartáson (familia) a családfővel egy kenyéren élő teljes háznépet értve: családtagok és a velük élő nem házas rokont, illetve szolgaszemélyzetet, alkalmazottat is.
Az összeírás táblázatát a belügyminiszteri rendeletben meghatározott rovatok szerint készítették el. Az alapegység a zsidó háztartás volt. Minden háztartás kapott egy számot, és utána felvették a háztartás- vagy családfő nevét. Majd hozzá viszonyítva, megállapítva és megjelölve a vele együtt élők státusát, név szerint felsorolták a család, illetve háztartás tagjait: feleség, gyermek, rokon, unoka, magányos felmenő, szolga, legény, inas vagy alkalmazott. Az így keletkezett, név szerinti összeírásban az alábbi nyolc rovat szerepel:

1. Családtagok névsora
2. Életkora
3. Születés helye (ország, község)
4. Letelepedési engedély
5. Ha nincs letelepedési engedély, mióta lakik Magyarországban, a községben
6. Kereset módja
7. Magaviselete
8. Észrevételek

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

Fontos sajátossága továbbá ennek az összeírásnak, hogy a zsidó lakosság számbavétele – céljával összefüggésben – név szerinti lélekösszeírást eredményezett. Ilyen jellegű összeírásokat csak a 18. század második felében foganatosított katolikus egyházmegyei Status animarumok tartalmaznak, amelyek egy-egy település teljes lakosságát név szerint, életkoruk megjelölésével együtt írták össze. Ezekhez hasonlóan a zsidók összeírásakor a családfő neve mellett nem pusztán számokkal jelölték a családtagokat, hanem név szerint megismerhetjük a feleségeket, a gyermekeket és minden személyt (magányos felmenő, rokon, iparos-, ill. vándorlegény), aki a családfővel közös háztartásban élt. Ugyanígy minden személy esetében pontosan jelölték életkorukat.
Az összeírásban szereplő egyének háztartásfőhöz viszonyított státusának megjelölését igen körültekintően, az olykor bonyolult családi viszonyok pontos jelölésével rögzítették. Az összeírt családfők keresetmódjára, azaz megélhetési forrásukra vonatkozó rubrikában pedig nem átfogó foglalkozási kategóriákat (kézművesek, kereskedők, földművesek) jegyeztek fel, hanem pontosan megnevezték az általuk űzött foglalkozást. Ezek adatgazdagsága így további elemzést tesz lehetővé.
A rovatcímekből is látható, hogy az utasításban nem írtak elő a korabeli népesség- vagy az adóösszeírásokból ismert kategorizálást, például jövedelmi vagy szakmai, életkori vagy egyéb státusbeli besorolást. Az összeírt zsidó lakosság társadalmi és gazdasági helyzetének elemzését megkísérlő történész számára ez annyiban sajnálatos, hogy a mégoly pontatlan jövedelmi besorolás is lehetővé tett volna egyfajta vagyoni rétegződésre vonatkozó vizsgálatot. Ugyanakkor azáltal, hogy az összeírók nem használtak társadalmi kategória szerinti besorolást, a kései elemző rákényszerül arra, hogy saját elemzési szempontjai és kérdésfeltevései szerint, a maga alkotta kategóriákba sorolja be a népességet és aszerint vonjon le következtetéseket.

Az összeírók által felvett adatok fenti jellemzői, egyéb források adataival kiegészítve az eddigieknél lényegesen mélyebbre hatoló, mikroszintű elemzésekre nyújtanak lehetőséget.
A 609 zsidó háztartást tartalmazó pápai összeírásban összesen 2962 fő adatait rögzítették. Az egymást követő háztartásokon belül először a háztartásfőt írták össze, aki egyben a család vagy nagycsalád feje is volt. A második helyen – ha volt – a felesége követte. Harmadik helyen a gyermekek következtek megszabott hierarchia szerint: először a fiúk születésük sorrendjében, majd a lányok szintén születésük sorrendjében. Például egy 2 éves fiút 17 éves nővére előtt soroltak fel. A gyermekeket a rokonok követték, akiket születésük sorrendjében írtak össze, így a sort többnyire a háztartásban élő özveggyel kezdték. Abban az esetben, amikor a rokonnak házastársa, esetleg gyermekei is voltak, a rokoni sort a rokon családfővel kezdték, függetlenül attól, hogy ő vér szerinti vagy műrokon (pl. sógor) volt. A rokonok után a legények, tanoncok, illetve az alkalmazottak következtek.
Ahogy előző heti cikkünkben írtuk, a szűkebb értelemben vett Magyarország 31 vármegyéjéből, valamint 15 szabad királyi városából ugyan fennmaradt a zsidóság 1848. évi összeírása, a történettudomány ezen összeírásoknak mégis csak a töredékét hasznosította. Mindeddig nem került sor az összeírások olyan átfogó vizsgálatára, amely a korabeli zsidóság társadalmi, gazdasági, demográfiai és kulturális állapotáról részletes elemzést eredményezett volna. Egy-egy település, uradalom vagy vármegye zsidóságának különböző vonatkozásait tárgyaló munka, ott, ahol az összeírás fennmaradt, hasznosította az adatokat, többnyire azonban csak összesítő jelleggel közölve a népesség számát, esetleg foglalkozási és származási megoszlását. Az adatok részletesebb, értékelő feldolgozására Pápa, Rohonc, Szalónak, Veszprém város és Szatmár vármegye esetében került sor. Néhány település (Hódmezővásárhely, Rohonc, Zalaegerszeg) és egy vármegye (Fejér) összeírásait ugyan kiadták, ezek a forráskiadványok azonban nem tartalmaznak értékelő, elemző bevezetőt vagy tanulmányt.
A forrás bemutatásával az összeírások tudományos jelentőségére kívánjuk felhívni a figyelmet, amely elősegítheti egy egységes országos adatbázis elkészítését és jól kiaknázható a helytörténeti és a családtörténeti kutatás számára is.

A cikk a szerző Bérlőből polgár – Pápa város zsidó közösségének társadalom és gazdaságtörténete, 1748–1848. című, 2014-ben megjelent munkáján alapul.

Ajánlott bibliográfia:

Arany Magyar Zsuzsa: Zsidó összeírások Fejér megyében 1736–1848. A zsidók Fejér megyében 1688–1867. Székesfehérvár, 1989. 34–41. (A Fejér Megyei Levéltár Közleményei 4.)
Csíki Tamás: Városi zsidóság Északkelet- és Kelet–Magyarországon. Bp., 1999.
Gábor Anna: A zsidók betelepedése a mai Szabolcs-Szatmár megyébe a XVIII. század elejétől a XIX. század közepéig. A hagyomány kötelékében. Tanulmányok a magyarországi zsidó folklór köréből. Szerk. Kríza Ildikó. Bp., 1990. 187–192.
Haraszti György: Az 1848. évi magyarországi zsidóösszeírás háttere és mozgatórugói. Két világ határán. Bp., 1999. 185–219.
Horváth László: A gyöngyösi zsidóság 1848-ban. Múlt és Jövő, 1998. 1. sz. 46–52.
Pfeiffer Károly: Fejér vármegye 1848. évi összeírása. Közlemények Fejér vármegye levéltárából 1. Székesfehérvár, 1940.
Schweitzer József–Szilágyi Mihály: A Tolna megyei zsidók története 1867-ig. Bp., 1982.
Szendi Attila: A veszprémi zsidóság a polgárosodás hajnalán. A zsidóság szerepe Veszprém polgárosodásában. Szerk. Máthé Éva. Veszprém, 2002.
Silberstein Adolf: Hódmezővásárhelyi zsidók. Hódmezővásárhely, 1943.
Schneider Miklós: A rohonci zsidók 1848. évi összeírása. Szombathely, 1939.
Vargyai Beatrix: A rohonci és szalónaki zsidó község története az 1848. évi Conscriptio Judaeorum alapján. (Szakdolgozat.) BDTF, Szombathely, 1996. [kézirat]