Oszmán terjeszkedés Magyarországon a 16. században
A rendezvényt a „Levéltári délutánok” házigazdája, Szőts Zoltán Oszkár történész, az MNL OL munkatársa, az Újkor.hu főszerkesztője nyitotta meg. Beszédében hangsúlyozta, hogy a Magyar Nemzeti Levéltár számára rendkívül fontos, hogy modern és szolgáltató levéltárként színvonalas rendezvényekkel szólítsa meg a közönséget. Ezt szolgálja a 2016. március 15-én nyílt nagyszabású, Nyomot hagytak: Évszázadok – Személyiségek – Aláírások című kiállítás is az MNL OL Bécsi kapu téri épületében, s ehhez kapcsolódik a Levéltári Délutánok című rendezvénysorozat is, ahol a levéltár munkatársai legfrissebb történettudományi kutatási eredményeiket mutatják be.
A rendezvény főszereplője ezúttal Sz. Simon Éva történész–oszmanista, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára főlevéltárosa, az A magyarországi hódoltság és hódoltsági peremvidék kataszteri iratainak (tapu defter) feldolgozása nevű OTKA-kutatócsoport vezetője, a nemrég megjelent Török-magyar kapcsolatok az Oszmán Birodalomtól napjainkig a levéltári dokumentumok tükrében című kötet társszerkesztője volt. Előadásában bemutatta a hódoltságnak, mint fogalomnak különböző értelmezéseit, az oszmán adóösszeírások terjeszkedésre vonatkozó adattartalmát, kitért az Oszmán Birodalom határainak kérdéskörére, végül azt elemezte, hogy hogyan tudtak az oszmánok tollal nagyobb területeket szerezni, mint karddal.
A hódoltság fogalma
A hódoltság fogalmát másként használták a 16. században és másképp használják ma. A 16. században azokat a területeket jelentette, amelyek az oszmánok számára adóval és szolgáltatásokkal tartoztak és szerepeltek az összeírásokban. Szakály Ferenc nyomán ma az oszmán katonai határokon belül és a magyar végvárak vonalán kívül eső területet értjük rajta, míg a királyi Magyarország és Erdély töröknek is adózó részére a hódoltsági peremvidék megnevezést használjuk. Ez azt jelenti, hogy hódoltságon ma a katonai határt értjük, míg a korabeli szóhasználatban az adminisztratív határt jelentette.
A szandzsák-összeírások
Az Sz. Simon Éva vezette kutatócsoport A magyarországi hódoltság és hódoltsági peremvidék kataszteri iratainak (tapu defter) feldolgozását végzi. A munkához a következő forrástípusokat használják:
- szandzsák-összeírások: a népességet és adóit tartalmazó részletes lajstromok, amelyek a többi defter alapjául szolgáltak;
- dzsizje-defterek: az Oszmán Birodalom részére állami adót fizetőket számba vevő jegyzékek;
- tímár-defterek: polgári vagy katonai szolgálat fejében kiosztott javadalombirtokok jegyzékei;
- tímár rúznámcsék: a birtokosok és a birtokadományok változásait rögzítő naponta vezetett naplók.
A munka során kétféle adatbázis épül. Az egyik egy SQL–Oracle rendszerbeli relációs adatbázis, amely jelenleg 13 743 rekordot tartalmaz, amelyekben nyilvántartják az összeírt települések neveit és típusait, az adóköteles háztartások számát, az adók összegét és az adóztatás módját, valamint az oszmán birtokosok nevét és életútját. A másik egy GIS rendszerbeli térinformatikai adatbázis, amelynek alapja a középkor végi településhálózatból kiinduló kora újkori Magyarország területére kiterjedő településszintű térkép, amely 25 032 poligont tartalmaz
Volt-e határa az Oszmán Birodalomnak?
A korabeli oszmán közigazgatás azokat a területeket tekintette a birodalom részének, amelyek szerepeltek a szandzsák-összeírásokban. A hódolt területek nem feltétlenül voltak összefüggőek, különösen a korai időszakban még mozaikszerű elhelyezkedést mutattak, az adófizető falvak szomszédságában gyakran voltak hódolatlan települések. Így a mai értelemben vett határvonalról nem beszélhetünk az Oszmán Birodalom esetén a 16. században. Az Oszmán Birodalom valódi határa az adóztatási határ volt, mint ahogyan a Magyar Királyságé is. A köztes területet nevezzük condominiumnak.
Hogyan szerezhettek az oszmánok tollal nagyobb területet, mint karddal?
A fentiekből az is következik, hogy az Oszmán Birodalom vezetése arra törekedett, hogy minél több település szerepeljen összeírásaikban és ezt lehetőleg ellenfeleik is elismerjék. Az előadó példaként Stefan Gerlach 1573-as feljegyzését hozta fel, aki az adminisztratív gyakorlatról a következőket írta:
„Amikor 1568-ban Miksa császár a szigetvári háború után Szelimmel Adrianapolisban a békéről tárgyalt, a pasa a követek, az esztergomi érsek, Tiefenbach úr, és Albert Wisen úr elé egy könyvet fektetett, ebbe sok falut, mezővárost és várat írtak be, mely néhány mérföldnyire őfelsége területén fekszik, ahová török sohasem jutott el. Mégis azt akarták, fogadják el, hogy mindazok a városok, mezővárosok és várak, melyek e könyvben előfordulnak, adózzanak a töröknek, hogy katonáik ebből élhessenek. Császárunk őfelsége területének tisztségviselőit utasítsa arra, hogy ezt az adót a török császárnak évente küldjék meg. Ha a könyvben írtakat nem fogadják el, akkor a béke nem érvényes. Tehát a császár nemcsak Szigetvárt veszítette el, hanem odáig jutott, hogy évente mintegy százezer forint ajándékot kell Konstantinápolyba küldenie, ami még többre nő. Így e könyv átkozott írója – a könyvet Halil bég könyvének nevezik – tollával nagyobb területet rabolt el, mint karddal. A törökök egyáltalán nem hajlandók ettől a könyvtől eltérni. Azok a falvak, városok, melyeket beleírtak mind fizessenek adót. Tehát ha a szultán akarja, nem kérdezik meg, hogy császárunk ellene mond-e. Ráadásul naponta néhány százan kivonulnak, összegyűjtik az adót, elhurcolják egész falvak lakosságát.”
Új közigazgatási térkép nyomában
Az előadó zárásként elmondta, hogy a létrehozott relációs és térinformatikai adatbázis a kutatások folyamatosságának biztosítása esetén alkalmas lehet a teljes magyarországi hódoltság minden eddiginél pontosabb és részletesebb közigazgatási és hadtörténeti feldolgozására, és arra, hogy az eredményeket részletes, a 16–17. századi állapotokat tükröző településszintű térképeken jelenítse meg.
Szőts Zoltán Oszkár
A cikk a Magyar Nemzeti Levéltár és az Újkor.hu együttműködése nyomán született.
Új hozzászólás