Megszállás, impériumváltás, Trianon – I.
 

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, impériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as várhatóan ugyanezen hónap 18-án. A most megjelenő 2. szám első írásának szerzője, Sárándi Tamás a Szatmárnémetiben lezajlott uralomváltás történetét eleveníti fel a román hadsereg 1919. áprilisi bevonulásától egész az 1920-as évek elejéig, a helyi román uralom és közigazgatás megszilárdulásának kezdetéig. Kosztyó Gyula Beregszász és vidékének 1918 és 1920 közötti vészterhes hónapjait mutatja be: az összeomlást, a proletárdiktatúra időszakát, az ezt követő román, majd cseh megszállást, továbbá a csehszlovák államhatalom berendezkedését. Perczel Olivér a Duna–Tisza köze 1919. évi román megszállását vizsgálja, Szeghy-Gayer Veronika a kassai impériumváltás után a csehszlovák hatóságok által elbocsájtott helyi magyar postai alkalmazottak sorsát követi nyomon, míg Gyarmati Enikő írása az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. október végi összeomlását követő külföldi magyar propaganda megszervezéséről szól.

Budapest, 2020. június 4.

A szerkesztők

Megszállás, impériumváltás, Trianon – I.

Sárándi Tamás: Mozzanatok a szatmárnémeti impériumváltás folyamatából
Összeállításunk a Szatmárnémetiben lezajlott uralomváltás történetébe kíván betekintést nyújtani. Az uralomváltást folyamatként értelmezzük, amely nem egy eseményhez – pl. az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűléshez, vagy a román hadsereg bevonulásához – köthető, hanem éveken át elnyúló történések sorozata. E szemléletet tükrözi a dokumentumválogatás is. Csak az első irat szól a román hadsereg bevonulásáról és az azt megelőző napokról, a másik kettő már a román uralom és közigazgatás megszilárdulásának folyamatába nyújt betekintést: az 1920-as népszámlálásba, illetve a közigazgatás nemzetiesítésének/románosításának levezénylésébe.

Kosztyó Gyula: Beregszász és vidékének vészterhes hónapjai Összeomlás, proletárdiktatúra és az elcsatolás időszaka (1918–1920)
Az első világháború és az azt követő összeomlás Magyarország északkeleti vármegyéit sem kerülte el. 1918 őszétől egyre inkább Bereg vármegye, főleg Beregszász vált Ung, Ugocsa, Máramaros és Bereg vármegyék politikai központjává. Ebben szerepet játszott a csehszlovák és román katonai térnyerés is, amely miatt e területen a magyar állam fennhatósága fokozatosan csökkent. Írásunkban azt mutatjuk be, hogy Beregszászon és környékén milyen események zajlottak le 1918 zavaros őszétől a trianoni békeszerződés aláírásáig. A város román, majd csehszlovák katonai megszállásával ugyanis az impériumváltás már 1919 áprilisában kezdetét vette, és az 1920. június 4-én aláírt békeszerződéssel vált véglegessé.

Perczel Olivér: Adalékok a Duna–Tisza köze román megszállásához (1919. augusztus–november)
Az első világháborút lezáró béketárgyalások 1919. január 18-án kezdődtek Párizsban, ahol az 1918. november óta végbement erdélyi román térfoglalást tudomásul vették, sőt újabb – a Román Királyság számára kedvező – demarkációs vonalat határoztak meg. Miután a román hadsereg az antanttól felhatalmazást nyert a magyarországi bolsevizmus letörésére, április 16-án újra előre nyomult, majd a Partium, Bihar, a Hajdúság, Békés és Csongrád területeinek elfoglalása után két hét alatt elérte a Tiszát. A megszálló csapatok a Tiszántúlon megkezdték berendezkedésüket: az általuk irányított közigazgatás felügyeletével, rekvirálások címén a térség kifosztását hajtották végre. Ugyanakkor gyakori erőszakos tetteik következményeiként (botozások, rablások és gyilkosságok) a megszállt terület lakosai – Ablonczy Balázs: Ismeretlen Trianon című kötetében használt kifejezésével élve – a „háború utáni háború” szörnyű élményeit élték át.

Szeghy-Gayer Veronika: Trianon és a kassai postások
„Az elbocsátott postások aktái Prágából Pozsonyba, Ungvárra, Kassára s innen vissza Prágába vándorolnak; már csak egy csendőr, csak egy finánc, majd a sóhivatal főnökének véleményezését kell bevárni, s meglesz a nyugdíj... Beérkezik a véleményezés is, ekkor kiderül, hogy a harangozó nem nyilatkozott még; nosza, küldjük az iratokat vándorútra.”

Gyarmati Enikő: A propagandaháború folytatódik – Adalékok a Svájcban alapított „Nouvelles Hongroises” rövid működésének történetéhez 1918–1919
Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. október végi összeomlásával elodázhatatlan feladattá vált mind az önálló magyar külügyi intézményrendszer, mind pedig az új Magyarország érdekeit szolgáló külföldi propaganda megszervezése, újjászervezése. A semleges Svájc kiemelt szereppel bírt a Nagy Háború éveiben a diplomáciai, katonai, titkosszolgálati információk megszerzésének területén, az országban szervezett számos békekonferencia pedig kötetlen alkalmat biztosított a háborúzó országok ellenzéki képviselői számára a kapcsolatfelvételre és a kapcsolattartásra. Svájc prioritása a háború utáni hónapokban is kitapintható volt az új magyar diplomáciában, így került sor a bécsi magyar követség létrehozása után azonnal a svájci–magyar diplomáciai kapcsolatok kiépítésére. A Svájcban terjesztendő magyar propaganda szolgálatára kizárólagos céllal létrehozott berni „Nouvelles Hongroises” rövid története betekintést nyújt számunkra a korabeli politikai érdekek komplexitásába, az új működési feltételek emberi, szellemi és anyagi körülményeibe, az újjászervezés tagadhatatlan nehézségeinek részleteibe.