Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, impériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők

Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Völgyesi Zoltán: Akik nem akarták Csehszlovákiát – A „keleti tót kérdés” a Jászi-féle nemzetiségi minisztériumnak küldött jelentések tükrében
„Tiltakozunk az ellen, hogy bennünket a cseh szlovák [!] államhoz való csatolás céljából magyar hazánktól elszakítsanak. […] A mi népünk boldogulását […] a magyar államkeretben, önkormányzat útján, magyar testvéreinkkel egyetértésben kívánjuk biztosítani” – olvasható az észak-zempléni Homonna nemzeti tanácsának határozatában, amit táviratban küldtek a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott miniszterének, Jászi Oszkárnak.


Bojtos Gábor: Életutak – Adalékok a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselők pályafutásához
„Azok a menekültek csak ideig-óráig maradnak a mai Csonka-Magyarországon. Hazamennek ők egytől egyig. Nem a jelszavas politika fogja őket visszahívni, hanem visszahívja őket parancsoló erővel az édesanyjuk sírja, kis templomuk harangja, a föld, a Haza, az ő hazájuk, mely a mienk is!” A fenti véleményt a Szolnokon működő Menekülteket Segítő Egyesület fogalmazta meg a menekült tisztviselők kapcsán 1921. szeptember 16-án írt levelükben.


Demjén Ágnes: Főispáni kinevezések 1918 végén, gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején
„Tudvalevőleg minden olyan kormányváltozásnál, amely politikai párt- és programváltozással van egybekötve, az összes vármegyei és városi főispánok beadják lemondásukat, hogy az új kormány a saját politikájának megfelelő főispánokat nevezhessen ki. Így történt 1918. november 1-én is. Azt hiszem, mióta Magyarországon alkotmányos élet van, még belügyminiszter a főispáni kinevezések körül nagyobb nehézségek elé nem jutott, mint e sorok írója.” A fenti idézet az 1918. október 31-én kinevezett Károlyi-kormány belügyminisztere, gróf Batthyány Tivadar tollából származott, és jól tükrözte a hivatala egyik sarokpontjának számító problémakört, a kormány politikájához hű főispánok kinevezését övező nehézségeket.


Péterffy Gergely: Az amerikai hadimozdonyok beszerzésének (viszontagságos) körülményei
A második világháború végén katasztrofális helyzetbe került a magyar vasúti közlekedés is. A kétségbeejtő járműhiányt végül az Egyesült Államok európai hadifelesleg-készletéből sikerült pótolni kedvezményes áruhitel keretében. Az ideiglenes, néhány évre tervezett gőzmozdonyok végül megérték a magyarországi gőzvontatás 1980-as évekbeli végét is. Az amerikai lokomotívok megszerzéséhez azonban igen rögös út vezetett. Az elszegényedett, súlyos gazdasági nehézségekkel küzdő Magyarország kormánya ‒ felismerve a rendkívül kedvező alkalmat, anyagi-pénzügyi lehetőségeinek határáig elmenve ‒ mindent megtett azért, hogy elősegítse a gazdasági élet számára létfontosságú vasúti közlekedés mielőbbi helyreállítását.