Mária Terézia és a Pragmatica Sanctio
A Habsburgoknak többször kellett szembesülniük uralkodásuk kora újkori históriája során azzal a ténnyel, hogy a dinasztia több ágra szakadt. Ebben jelentős szerepet játszott az, hogy az ausztriai ágban az örökösödésben nem az elsőszülöttség, és így ezzel együtt az állam oszthatatlanságának elve érvényesült, hanem az, hogy a családban minden fiúgyermek örökösnek számított.
1619-ben a kihalt osztrák ág örököse a stájer vagy belső-ausztriai ág lett. Ennek tagja, II. Ferdinánd (szakítva a korábbi szokással) 1621-ben testamentumában arról rendelkezett, hogy az uralma alá tartozó országaiban és tartományaiban az elsőszülött fia legyen az örökös. 1635-ben végrendeletének kiegészítésében az egységes birodalom elvét tartva szem előtt megerősítette korábbi rendelkezését. 1700-ban III. Károllyal férfiágon kihalt a spanyol ág is. Jóllehet ő végrendeletében Anjou Fülöpre, XVI. Lajos unokájára hagyta országát, de I. Lipót saját birtokának tekintette azt. A helyzet arra késztette az uralkodóházat, hogy a Habsburgok utódlásának kérdését újrarendezze.
I. Lipót, I. József és III. Károly portréja
(Benjamin von Block, 1672; Johann Rudolph Huber, 1702; Martin van Meytens, 18.század)
A bécsi Favoritában (I. Lipót nyári palotájában) a császár és idősebb fia, József lemondott a spanyol örökségről az ifjabb fivérnek, Károlynak és az ő leendő férfi utódainak a javára. A lemondási okmány előtt felolvastak egy másik szerződést, amelyben a két főherceg kölcsönös örökösödési rendjét (pactum mutuae successionis) szabályozták. Ennek értelmében a két főherceg párhuzamosan uralkodik majd a dinasztia országaiban és tartományaiban, illetve a megszerzendő Spanyolországban. Mindkettőjük birtokait a primogenitúra (elsőszülöttség) elve szerint fiúági utódaik öröklik. A szerződés szerint azonban amennyiben bármelyikük ága férfiágon kihalna, a kihalt ág birtokait a másik veszi át, és ezzel egyesíti a két ág uralma alá tartozó országokat és tartományokat. A szerződés legfontosabb kitétele szerint a birtokok az utolsónak életben maradt férfi ágán öröklődnek tovább – és nemcsak férfi, hanem női ágon is. Azaz ha József férfi utód nélkül hal meg, akkor öccse örököl, őtőle pedig fiú örököse, lánya nem lévén. Ha pedig Károlynak egyáltalán nem lenne örököse, úgy József idősebb lányai következnek az örökösök sorában.
I. József 1711-ben fiúörökös nélkül halt meg, tehát öccse, a spanyol király, Károly örökölte bátyja összes örökös tartományát. Rászállt a Magyar Királyság is, hiszen a magyar rendek az 1687. évi országgyűlésen lemondtak a szabad királyválasztás jogáról, és a Habsburgokat örökös királyaiknak ismerték el. Károly 1708-ban kötött házasságából még nem született utód. Ez újra sürgetővé tette az örökösödés ügyének rendezését. A horvát rendek 1712 márciusában magyar diétai követválasztó gyűlésükön hangot adtak azon aggályuknak, hogy az uralkodóház esetleg férfiágon kihal, ezért készek voltak elfogadni a nőági örökösödést. Bár a bécsi udvar előzékenyen tudomásul vette a felajánlást, ezt azonban a magyar országgyűlés döntésétől tette függővé.
Az udvar 1712. július elején tanácskozásra hívta össze a magyar főurakat, élükön a nádorral, herceg Esterházy Pállal. A tanácskozás eredményeként úgy döntöttek, hogy az 1712-es diéta napirendjére tűzetik az ügyet, de feltételeket szabtak. Készek voltak elfogadni a nőági örökösödést, de azzal a kikötéssel, hogy az uralkodóház egyetlenegy nőtagjára és annak utódaira ruházzanak minden örökösödési jogot. A feltételek között szerepelt, hogy a nőutódnak királyi diplomában el kell ismernie a Magyar Királyság jogait és azt, hogy az országot majd nem az örökös tartományok módjára, hanem saját alkotmánya és törvényei szerint kormányozza. Óhajtották továbbá, hogy a király tisztázza az ország és az örökös tartományok viszonyát. Ezenkívül kimondták, hogy a leendő nőörökös Magyarország és az örökös tartományok hozzájárulásával köthessen házasságot. Férjének pedig, akinek katolikusnak kell lennie, meg kell magát koronáztatnia az országban.
III. Károly (német-római császárként VI. Károly) határozottan elutasította azt a követelést, hogy már akkor megnevezze az egyetlen női utódot. Nem fogadhatta el azt sem, hogy netalán még születendő leánygyermekei kizárandók lennének az örökösödésből. A magyar tanácsosok véleményére kitérő választ adott, és úgy határozott, hogy a kérdést „alkalmasabb időre szükség halasztani, s az országok és emberek viszontagságait rendező fatumra kell hagyni”. Ennek megfelelően a nőági örökösödés kérdése egy jó évtizedre lekerült a napirendről a Magyar Királyságban.
Károly ugyan elhalasztotta a nőági örökösödés ügyét, de mégsem bízta azt a fátumra. 1713. április 19-én összehívta az udvari tanácsot, amelyen 24 belső titkos tanácsos, közöttük a magyar országbíró és kancellár is részt vett. Előttük nyilvánosan felolvastatta elődeinek, azaz I. Lipótnak és I. Józsefnek az örökösödési normáit, és főleg azt a szerződést, amelyet 1703. szeptember 12-én kötött. Ezek után Károly az alábbiak szerint szabályozta a dinasztia örökösödési rendjét: ugyan ekkor még nem volt gyermeke, de remélte, hogy születik majd fia, aki egyedüli örököse lesz, s az ő utódai öröklik majd a dinasztia birtokait. Abban az esetben, ha nem születne fiúutóda, vagy annak magva szakadna, akkor saját leányaira és azok utódaira száll majd az örökösödés. Amennyiben leányai sem születnének, úgy testvére, az elhunyt I. József leányai és utódaik következnek az örökösök sorában. Ha pedig mind az ő, mind pedig bátyja ágai kihalnának, akkor saját nővéreit, azaz I. Lipót lányait illeti az örökösödés, fenntartva minden esetben a dinasztia birtokainak feloszthatatlanságát, elválaszthatatlanságát és a primogenitúra rendjét. A nőági örökösödés esetében tehát a mindenkori uralkodó császár legidősebb leánya lép, de csak a királyi trónra. Ugyanis a német-római császári méltóságra kizárólag férfiakat választhattak.
Mária Terézia arcképe 1729 táján, tizenegy évesen (Andreas Möller)
A leányági örökösödési szerződés Károly számára 1713-ban még elvi jelentőségű volt, mert nem volt gyermeke. Mindaddig, amíg fia vagy leánya nem született, a dinasztia birtokainak örököse, I. József elsőszülött leánya (Mária Jozefa, 1699–1757) volt. Károly hitvese, Erzsébet Krisztina királyné (1691–1750) 1717-ben és 1718-ban leánygyermekeknek adott életet (az 1716-ban született fiúgyermek – Lipót – születése után néhány hónappal meghalt). Ez új helyzetet teremtett az örökösödési rendben, ezért I. József leányai, miután férjhez mentek (1719-ben, illetve 1722-ben), házastársukkal és apósaikkal együtt lemondtak az osztrák örökségről, és elismerték, hogy Károly idősebb leánya, Mária Terézia és leszármazottai megelőzik őket az örökösödés rendjében.
Fontos kiemelni, hogy ezt az örökösödési szerződést nem egyszerre, egy időben, hanem külön időpontokban fogadták el a Habsburg Birodalom tartományainak rendjei. VI. Károly 1720–1721-ben különösebb ellenállás és fenntartás nélkül elfogadtatta az örökös tartományokkal, Trieszt és Fiume városaival. Az erdélyi rendek 1722. március 30-án tartott országgyűlésükön ismerték el a nőági örökösödést.
Az erdélyi rendek által 1722-ben elfogadott nőági örökösödési törvény
Jelzet: MNL OL, Erdélyi kormányhatósági levéltárak, Gubernium Transylvanicum levéltára, Cista diplomatica, Múzeum (F 144), No. 3.
A Magyar Királyság rendjei utolsóként, az 1722–1723. évi diétán fogadták el a Habsburg-ház nőági örökösödési jogát. A rendek eleinte határozottan tiltakoztak az unió ellen, azzal érvelve, hogy Magyarország kezdettől fogva független ország, amelyhez nem illenék, ha a nála kisebb Ausztriával „konjunkcióba” lépne. Végül a rendek, privilégiumaik, szabadságuk és előjogaik ismételt megerősítése fejében lemondtak a trónörökösnő, Mária Terézia megválasztásáról, és a nőági örökösök kihaltáig saját királyválasztó joguk gyakorlásáról is. A nőági örökösödést a rendek külön kérésére törvénybe foglalták (1723:I–II. törvénycikk), amely nyomtatásban megjelent, de külön, díszes, önálló formában, mint amilyenben az osztrák rendek aláírták, nem lett kiadva. A törvénycikkben is lefektetett, ún. magyar Pragmatica Sanctio 1918-ig a magyar alkotmány egyik legjelentősebb alaptörvénye lett.
Az 1722–1723. évi országgyűlési törvények borítója, a II. törvénycikk szövege és az utolsó, aláírt és lepecsételt oldal
Jelzet: MNL OL, Regnicolaris levéltár, Archivum regni, Privilegia, recte articuli (N 45), Lad. H., Serie A, Fasc. 2. 1723.
1723. évi II. törvénycikk
Ő császári és királyi legszentségesebb felsége fölséges osztrák háza nőágának Magyarország szent koronájában s a régtől fogva hozzákapcsolt részekben való folytonos királyi örökösödéséről
Noha Ő legszentségesebb császári és királyi felségének magyarországi s az ehhez kapcsolt részekből való hü karai és rendei az ő élénk és virágzó, s legjobb állapotban levő korát, erejét s egészségét látva, s Isten áldásában teljesen megnyugodva, igen nagyon biznak abban, hogy ő, hü karainak e végett a mindenható Istenhez intézett s szünetlenül intézendő imái következtében is, nagy és dicső finemü utódokkal a leggazdagabban meg lesz áldva, s az ország hü karai az ő fiörököseinek szakadatlan sorával meg lesznek vigasztalva.
1. § Minthogy azonban azt is különösen át kell látniok, hogy a királyok és fejedelmek is, a többi emberrel egyenlően, a halandóság végzetének vannak alávetve; ezért éretten s gondosan megfontolva, mind Ő legszentségesebb császári és királyi felsége elődeinek, boldogult néhai atyjának Lipótnak, és testvérének Józsefnek, Magyarország dicsőséges királyainak, mind pedig és kiváltképen a most legkegyelmesebben uralkodó legszentségesebb császári és királyi felségnek, a haza közjavának gyarapitására s hü polgárai örök boldogitására hadban és békében véghezvitt legdicsőségesebb tetteit s cselekedeteit, a midőn nemcsak ez örökletes Magyarországát s az ehhez kapcsolt részeket, országokat s tartományokat az emlitett dicső elődeitől hagyott állapotban megtartotta, hanem a legutóbbi török háboru alkalmával is annak legdühösebb támadásai ellenében lelkesedéssel bátorságba helyezte s ugyanezt diadalmas és szerencsés fegyvereivel, a hozzá kapcsolt országokra s tartományokra is, nevének halhatatlan dicsőségével s a karok és rendek, valamint az ország magánpolgárainak örök biztosságára, kiterjesztette, hogy bármely jövő időkben minden külföldi s belső zavaroktól s veszélyektől megóva legyen, és áldástadó folytonos nyugalomban és a lelkek őszinte egységében, minden külső erőszak ellenében is legszerencsésebben fenmaradhasson.
2. § S ezenkivül mindenféle belső mozgalmakat, s az uralkodás szüneteléséből könnyen támadható és a karok és rendek előtt régóta igen jól ismert bajokat is gondosan megelőzni óhajtván.
3. § Őseiknek dicséretes példái után indulva:
4. § S Ő legszentségesebb császári és királyi felsége, legkegyelmesebb uruk iránt hálájukat s hüségüket a legalázatosabban kimutatni kivánva:
5. § Ő legszentségesebb császári és királyi felsége férfiágának magvaszakadtával (mely magszakadást Isten legkegyelmesebben távol tartani méltóztassék) az öröklési jogon való utódlást e Magyarországban és koronájában, s az Isten segedelmével már visszaszerzett és visszaszerzendő ehhez tartozó részekben, országokban és tartományokban, felséges osztrák házának nőágára is és pedig első helyen a fentisztelt most uralkodó legszentségesebb császári és királyi felségnek.
6. § Azután, ennek magvaszakadtával, a néhai boldogult Józsefnek,
7. § S ezeknek is magvaszakadtán, a néhai dicső Lipótnak, császároknak s Magyarország királyainak ágyékából leszármazókra, és ezeknek törvényes, római katholikus, mind két nemü ausztriai főherczeg utódaira, a most uralkodó legszentségesebb császári és királyi felség részéről a Németországban s azon kivül fekvő és Magyarországgal, meg az ehhez kapcsolt részekkel, országokkal és tartományokkal, az előrebocsátott jog és rend szerint, feloszthatatlanul s elválaszthatatlanul, kölcsönösen és együttesen örökösödésileg birtoklandó más országaiban s tartományaiban is megállapitott elsőszülöttségi rendhez képest, uralkodás és kormányzás végett átruházzák.
8. § S az emlitett utódlást elfogadják;
9. § És ekképen, a felséges osztrák házba behozott és elismert eme női utódlást (kiterjesztve arra most, mindenkorra az 1687. évi 2. s 3, és hasonlóképen az 1715. évi 2. és 3. törvénycikkeket) a fentebb emlitett rend szerint megállapitják.
10. § S elhatározzák, hogy azt e felséges ház emlitett nőága az előbbi módon örökösökül és utódokul megjelölt mindkét nemü ausztriai főherczegek azt elfogadják, helybenhagyják és az ország s a hozzá kapcsolt részek, országok és tartományok karainak és rendeinek az előrebocsátott és a legszentségesebb császári és királyi felségtől hasonlóan legkegyelmesebben előzetesen megerősitett hitleveles, valamint más fentebb kijelentett szabadságaival s előjogaival együtt, a fent idézett czikkelyek tartalma szerint, minden következő időkben, koronázás alkalmával megtartsák.
11. § S a király választására és koronázására nézve a karok és rendek ősi és régi, helybenhagyott s bevett szokását és előjogát oly értelemben tartják fönn, hogy annak csakis az emlitett nőág teljes kihalása után legyen helye.
A cikk az Archív Kiadó és a Magyar Országos Levéltár együttműködésében készült Magyar Történelmi Archivum-sorozatban megjelent szöveg átalakított változata.
Felvételek és képszerkesztés: Czikkelyné Nagy Erika (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára)
Köszönet Simon Adriennek a cikkhez nyújtott segítségéért.
Új hozzászólás