Magyarok maradtunk. Népszavazás Sopronban és környékén | 1921
Az 1919. szeptember 10-én aláírt saint-germain-i osztrák békeszerződés a „Német-Nyugatmagyarország”-nak (Deutsch-Westungarn) nevezett, döntően németajkúak által lakott határterület Ausztriának történő átadását rendelte el – népszavazás nélkül. Korabeli vélekedés szerint ez a terület nem jelentett mást Ausztria számára, mint „egy font húst szövetséges társa testéből”. A nagyhatalmi döntéssel az életképtelennek tűnő Ausztriát kárpótolni akarták az anschluss tilalmáért, és végleg le akarták söpörni az asztalról az ún. „szláv korridor”-nak, a közös csehszlovák–délszláv, minden revíziós és együttműködési kísérletnek gátat vető határsávnak a tervét. A tanácskormány rövid fennállása sem erősítette a magyar fél pozícióit. A népszavazás gondolata azért is került a nagyhatalmak látókörébe, mert Ausztriát a francia külügy a szűnni nem akaró anschlussagitáció miatt így akarta jobb belátásra bírni és meggyőzni arról, hogy létfontosságú népszövetségi kölcsönökhöz csak egy önálló osztrák állam juthat hozzá.
Magyar részről az új határok megváltoztatására ugyanakkor csak ebben a térségben volt némi lehetőség, mert a vitatott terület – egyedüliként a világháború befejezésekor – magyar uralom alatt állt. A trianoni békeszerződéshez csatolt és Alexandre Millerand, a békekonferencia elnöke által aláírt ún. „Kísérőlevél” is – bár homályos formában és a békeszerződés aláírását megkönnyítendő – kilátásba helyezte, hogy van esély arra, hogy figyelembe vegyék a helyi érdekeket és a nyelvi hovatartozást a határok megállapításakor. Fontos továbbá azt is megjegyezni, hogy az antanthatalmak sem vetették el a két ország békés megállapodását. Villani Frigyes báró, külügyminiszteri osztálytanácsos azt írta visszaemlékezéseiben publikált jelentésében, hogy „talán Sopron és környéke megmenthetők Magyarország számára… Úgy a lakosság hazafias érzelmei, mint gazdasági szempontok is némi reményt nyújtanak arra, hogy az esetben, ha a franciák germanofóbiáját, valamint Olaszország határozott ellenkezését a nyugat-magyarországi cseh-szerb korridor létesítése ellen ügyesen kihasználjuk, esetleg némi eredményt lehetséges lesz elérni”.
Az osztrákok minden tárgyalás előfeltételéül a nyugat-magyarországi terület átadását követelték, annak birtokában valószínűleg ők sem lettek volna ilyen szívélyesek. Az osztrák fél álláspontját az Ausztriával „gazdaságilag és etnikailag oly szorosan összefüggő” terület jövőjéről leginkább Karl Renner 1920. november 23-i nemzetgyűlési beszédének részleteivel lehet bemutatni. A távozó kancellár az új kabinet kormánynyilatkozatának vitájában az MTI beszámolója szerint kifejtette: „Magyarország irányában is törekedtünk a jóviszonyra. […] A kormányoktól eltekintve magáról a népről van szó és e néppel szemben mi barátságosan viseltük magunkat, még akkor is, amikor követelnünk kellett tőle, hogy Nyugat-Magyarország nem magyar részét adja ki nekünk. […] A Magyarországhoz való viszony azonban rendkívül változatos, mert Magyarországon hol a szélső baloldal, hol a szélső jobboldal, egy habsburgi tiszti rezsim uralkodik. Nekünk köztársaságiaknak egyik rezsim sem felel meg és azt hiszem, hogy Magyarországgal a barátságos és béketeljes viszony abban a pillanatban áll helyre, amidőn kiadja Nyugat-Magyarországot. És ezt ki kell adni.”
Az átadásról szóló döntés következtében költöztek a hivatalok – jellemző a sietségre, hogy a vármegyei levéltár anyagait vasvillával hányták a kocsikra. Ezeknek az iratoknak a rendezése azután öt évbe tellett. A nagyhatalmi nyomás végül oda vezetett, hogy a magyar kormánynak nem maradt más esélye két egyenrangú fél tárgyalásának kikényszerítésére, mint a „spontán” népi ellenállás beindítása. A nyugat-magyarországi felkelés eseményeire jelen írásban nem térünk ki, mindenesetre leszögezhetjük, annak fontos szerepe volt abban, hogy olasz közvetítéssel megindulhatott az érdemi kétoldalú párbeszéd – miután a magyar kormány az osztrák „politikusok psychéjének tekintetbe vételével” megfogalmazott és Sopront – „melynek megtartását leghathatósabban tudták indokolni” – első helyre állító memorandumot juttatott el Bécsbe 1921 augusztusában. Összességében ez vezetett a kérdés tartós, a „Burgenlandot Sopronért” formula kölcsönösen elfogadott érvényesítésével történt rendezéséhez, illetve tudatos jegeléséhez.
Pietro Paolo Tomasi Della Torretta olasz külügyminiszter közvetítésével 1921. október 11–13. között tárgyalóasztalhoz ült az osztrák és a magyar fél, Johannes Schober szövetségi kancellár és Bethlen István miniszterelnök vezetésével. A velencei Municipio palotában aláírt jegyzőkönyvben a felkelők eltávolítása fejében népszavazást helyeztek kilátásba Sopronban és a környező nyolc községben. A Daily Telegraph azt írta, hogy Magyarország „prémiumot” kap a szerződések megsértéséért. A kormánynak az egyre önállósuló felkelők mellett még egy problémát kellett megoldania. A zűrzavaros helyzetet kihasználva IV. Károly másodjára is megkísérelt visszatérni a magyar trónra. A budapesti kormány határozott fellépését koronás királyával szemben a nagyhatalmak is értékelték. Bár a csehek megvonni javasolták Magyarország népszavazáshoz való jogát, de csendre intették őket. Megválaszolatlan kérdés marad, mi történt volna, ha az uralkodónak sikerül fait accomplit (a. m. kész helyzet, befejezett tény) teremteni.
A nyugat-magyarországi kérdés rendezésére vonatkozó jegyzőkönyv. Velence, 1921. október 13.
Jelzet: MNL OL, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztériumi levéltár, Külügyminisztérium, Jogi Osztály (K 70), II-Ausztria-1921, 1–4. f.
1921. december 8-án három különvonattal 150 francia, 120 olasz és 40 angol katona érkezett Felső-Sziléziából a városba. A nemzetközi segédrendőrség 200 városi polgárból állt, akik A. F. I. (a felügyelő antanthatalmak francia nevének kezdőbetűiből) feliratú karszalagot viseltek. A soproniak ezt másként olvasták: „Ausztria! Fuss Innen!” Egy nappal a szavazás előtt Ausztria – nem kellően orvosolt szabálytalanságokra hivatkozva – úgy döntött, hogy képviselői nem vesznek részt a szavazás előkészítésében és lebonyolításában. Ezzel kapcsolatban nyilatkozta Carlo Antonio Ferrario tábornok, a Szövetségközi Tábornoki Bizottság vezetője: „Biztos csatavesztés, ha az ember a vereségtől való félelmében visszavonul.” December 14-én Sopron, 15-én Brennbergbánya, 16-án pedig Ágfalva, Balf, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza, Nagycenk és Sopronbánfalva lakossága járult az urnákhoz.
A 26 900 szavazásra jogosult közül 24 063 adta le a szavazatát. 502 érvénytelen szavazat mellett Magyarországra 15 334 fő (65,16 %), Ausztriára 8227 fő (34,84 %) szavazott. Sopron városában a 37 509 lakos közül nagyjából minden másodiknak volt szavazati joga. Ezeknek több mint 90 százaléka szavazott, 72 százaléknál is nagyobb arányban Magyarország mellett. Ausztriára voksolt a soproni 3. kerület (a poncichterek által lakott terület), továbbá Brennbergbánya és a környező falvak szavazásra jogosult lakóinak többsége is. Villani állítólag néhány évvel később elismerte Theodor Hornbostel osztrák követnek, hogy számos rég elhunyt és eltemetett is szavazott a város maradása érdekében. Volt, aki a voksoláskor 108 éves lett volna. Még a Budapesten lakó és dolgozó soproniakról is „kiderült”, hogy van egy kis szobájuk szülővárosukban is… Ugyanakkor ezek aránya nem lehetett túl magas, hiszen – mint az adatokból látszik – a szavazásra jogosultak számánál mintegy háromezerrel kevesebb szavazat került leadásra.
A várost nyolc szavazókörzetre osztották. Minden szavazó 1921. november 25-én keltezett, a városi tanács aláírásával és a bizottság francia körbélyegzőjével ellátott szavazóigazolványt kapott. Ennek ellenében a szavazáskor a polgár két színes lapot és egy borítékot vett át a szavazatszedő bizottságoktól. Ha valaki Magyarországra akart szavazni, úgy a borítékba épen tette be a kék lapot és eltépve a sárgát. A szavazólapon magyarul, németül és horvátul szerepelt a két ország neve. A lezárt borítékot a bizottság egy tagja dobta a szavazó jelenlétében az urnába. A kék cédula vékony papírból, a sárga vastag kartonból készült – egyrészt a látássérültek miatt, másrészt, mert így az „exit poll”-t készítő, jó hallású főiskolások majdnem pontosan becsülhették meg a várható eredményt, hiszen Ausztria kartonja „hangosan reccsent”.
A magyar országgyűlés az 1922. évi XXIX. törvénycikk 3. §-ában megengedte Sopron városának, hogy „Civitas fidelissima” felirattal egészítse ki 1622-ben kapott barokk címerét. A törvényjavaslat eredeti szövegében a latin kifejezés helyes fordítása (’igen hű város’) szerepelt (hiszen az -issimus³ végződés „nagyon valamilyen” jelentésben használandó, az összehasonlítás felső határa nélkül). Ennek ellenére – bár a kodifikálók nem érezték ezt szükségesnek – a köznyelvben A leghűségesebb város, illetve A hűség városa forma terjedt el. A benyújtott törvényjavaslat először Sopron város lakosainak államhűségét dicsérte csupán, ezt a végleges szövegben „a soproni népszavazási területre” (bár a Külügyminisztérium Politikai Osztálya a „Sopron város és vidéke” formula mellett állt ki) módosították, nehogy az a látszat keletkezzen, hogy a környező falvak többsége „akaratán kívül” maradt a magyar fennhatóság alatt.
A soproni népszavazás eredményének megörökítése. Budapest, 1922. január 14.
Jelzet: MNL OL, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztériumi levéltár, Külügyminisztérium, Jogi Osztály (K 70), a-1-a-C-1922-13-IV-37402, 31–33., 49. f.
A magyar fél sohasem mondott le külön nyilatkozatban a népszavazás nélkül Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi területekről, és folyamatosan azt hangoztatta, hogy ezt nem önként, békés megegyezés formájában vállalta, és a velencei jegyzőkönyv szövege sem tartalmaz ilyen kitételt. A soproni születésű Kánya Kálmán külügyminiszter még 1935-ben is azt hangsúlyozta olasz és osztrák partnere előtt, hogy „Ausztriának kénytelenek voltunk területeket átadni”, és az osztrák álláspontot, miszerint ez nem diktátum volt, hanem két állam szabad elhatározása alapján történt, „a magunk részéről meggyőzőnek nem tekinthetjük”. Sopron és vidékének visszacsatolásáról nem született törvény, illetve az osztrákokkal sem sikerült e tárgyban „barátságos egyezményt” kötni.
Az 1922. évi XXIX. törvénycikk a soproni népszavazás emlékének törvénybe iktatásáról. Budapest, 1922. december 11.
Jelzet: MNL OL, Regnicolaris levéltár, Archivum regni, Privilegia recte articuli (N 45), Ladula H. Series A. Fasc. 3. 1922. XXIX.
A népszavazás eredményét az osztrák kormány nem ismerte el és a nagyköveti konferenciához akart fordulni. Hans Cnobloch budapesti osztrák követ Khuen-Héderváry Sándor I. osztályú követségi tanácsossal, a külügyminisztérium politikai osztályának főnökével folytatott 1921. december 22-i tárgyalásán „hosszú és kellemetlen diszkusszió fejlődött ki” a plebiszcitum körülményeiről és hitelességéről. A magyar diplomata „politikai immoralitást” vetett az osztrákok szemére annak kapcsán, hogy csak „a bandák kitisztítását” akarta elérni, ugyanakkor a népszavazást „újabb és újabb ürügyek alatt szabotálni”. Összességében mindketten kinyilvánították kormányaik akaratát a viszony javítására, bár annak időzítésében és formájában nem tudtak dűlőre jutni.
A népszavazási terület hivatalos átadását igazoló jegyzőkönyv a szövetséges tábornokok és a magyar kormány képviselőjének aláírásával. Sopron, 1922. január 1.
Jelzet: MNL OL, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztériumi levéltár, Külügyminisztérium, Jogi Osztály (K 70), II-Ausztria-1921-3.
A döntéssel – bár a több száz éves együttélés után meghúzott határ két oldalán két emlékezet, a civitas fidelissima, a magyarság mellett a legnehezebb pillanatban is kiállt város, illetve a civitas schwindelissima, a pannon régió természetes, elveszített fővárosának emlékezete élt és él párhuzamosan egymás mellett – sikerült tartósan ártalmatlanítani Európa első világháború utáni „lőporos hordóját”, és a térségből nem lett egyfajta közép-európai Elzász-Lotaringia. Az antantcsapatok, a „körgallérba öltözött olaszok, lapossipkás francia alpesi vadászok, megtermett elegáns angolok” január 5-én díszszemlével búcsúztak a várostól. A népszavazást felügyelő szövetséges tábornokok közleményben adtak kifejezést „abbéli meggyőződésüknek, hogy […] a két nemzetiség találkozása nem lesz a gyűlölködésnek és az ellenségeskedésnek szülőforrása” és „a két nemzet között a legjobb viszony és egy áldásos barátság fejlődhetik ki”.
A népszavazás végkimenetelében fontos szerepet játszott a helyiek lokálpatriotizmusa és a vegyes anyanyelvű lakosság hazafias érzülete, az a tény, hogy Sopronban még „a nyelvet nem ismerő is matyarnak mondta magát”. Bár mind a magyar revíziós propaganda, mind az egyre inkább a dicső múltba menekülő osztrák diplomácia többször is visszatért a nyugat-magyarországi kérdésre, és mindkét fél érzékenyen reagált az egykori államjogi viszonyt megterhelő történeti események felemlegetésére, a kapcsolatok minőségileg új fázisba léptek, és 1923. április 10-én választott bírósági megállapodás született Budapesten, amelyben a két ország arra kötelezte magát, hogy a köztük felmerülő vitás kérdéseket „barátságos egyetértéssel” oldják meg.
Jelen cikk a Nemzeti Összetartozás Éve program keretében készült.
Iratfotók: Lantos Zsuzsanna (MNL)
Új hozzászólás