A kora újkorban ez azonban másként volt, a 16–17. században a pestisjárványok jelentős életmódbeli váltást követeltek, és időről-időre súlyos demográfiai problémákat okoztak. Már akkor is leginkább a városi lakosság volt ebben érintett annak ellenére, hogy az akkori magyarországi városok lakosságszáma (3000 és 10 000 között) jóval kisebb volt, mint a mai nagyvárosoké. Nem csodálhatjuk tehát, ha a magyarországi pestisjárványokról, a betegségről és annak megakadályozásáról éppen egy városi polgár írt először, amelyet több nyelven ki is nyomtattak.

A 16–17. századi Magyar Királyság polgárságáról kevésbé ismert, hogy képzettségük és műveltségük nem sokban maradt el nyugat-európai kortársaikétól. A magyarországi, főként német nyelvű, evangélikus polgárság jelentős része azonban ugyanazokat az egyetemeket látogatta, amelyeket a németországi evangélikus polgárság. A pozsonyi, soproni, kassai vagy eperjesi polgárfiak közül a legtöbben a wittenbergi, jénai vagy az Odera menti Frankfurt egyetemeire jutottak el, de a legtehetségesebbek akár az oxfordi egyetem óráit is hallgathatták. A magyarországi orvosok és gyógyszerészek szintúgy ezekre a korszakban kiemelkedő tudást biztosító egyetemekre jártak, és szereztek ott diplomát.

A magyarországi értelmiségiek közül most ismerkedjünk meg Johann Weberrel, aki igen fiatalon, alig 30–33 éves korában írta meg gyógyszerész pályájának legértékesebb munkáját, az Amuletumot, azaz hosszabb címén: „Amuletum azaz Rövid és szükséges oktatás a Dög-halálról, szereztetett Wéber Jánostól Eperjesi Patikáriustól”.

Johann Weber eperjesi gyógyszerész, 1665

Forrás: Domanovszky Sándor (szerk.) Magyar művelődéstörténet III.

Weber Pozsony vármegyéből származott, és 1639-ben kapott polgárjogot Eperjesen, ahol hamarosan elvette Johann Friedrich Breithaupt özvegyét, Johanna Elisabeth Löwet, Elisabeth Jane Weston Leo/Löwe angol katolikus költőnő lányát. Edward Kelley, a feleség édesapja alchimista volt, azaz családja különös módon még új férje foglalkozásához is kapcsolódott. Házasságát követően Weber hamarosan a városi belső tanács tagja lett, a város fontos küldetésekkel bízta meg, 1657-ben a város országgyűlési követeként vett részt I. Lipót koronázásán. 1644-től folyamatosan kapcsolatban állt Wesselényi Ferenc nádorral, de más főnemesekkel is, akiknek gyógyításban részt vett. 1661-ben választották meg első alkalommal városbíróvá, ezt a tisztet 1667-ig töltötte be. A városban gyógyszerész magániskolát alapított, majd az egyik előmozdítója volt az eperjesi evangélikus kollégium ügyének, amely egyben a Magyar Királyság egyetlen evangélikus főiskolája volt. A Wesselényi-mozgalom kapcsán kibontakozott felkelések során a város a felkelők mellett állt ki, az ezt követő vizsgálatok során pedig Webert is kihallgatták, 1671 és 1674 között a belső tanácsból is kikerült. Első áttérése ekkor történt: 1673-ban katolizált, amelyet követően ismét megnyílt előtte az út a város vezetői székére: 1674-ben visszakerült a belső tanácsba, majd 1675 és 1683 között eperjesi bíróvá választották. A Thököly-felkelés idején Eperjes a kurucok kezére került, így ekkor visszatért az evangélikus hitre.

Weber fia, Friedrich szintén konvertált, és nagyon szoros kapcsolatot épített ki a katolikus elittel. Miután 1675-ben megüresedett a besztercebányai jegyző állása, a központi kormányzat választása az ifjú Friedrich Weberre esett, akit maga Kollonich Lipót, bécsújhelyi püspök, a Magyar Kamara elnöke, ajánlott a tanács figyelmébe. A fiatal Weber korábban Pesthy András országbírói ítélőmester mellett, valamint a királyi tábla jegyzőjeként is dolgozott, így kellő jogi ismerettel rendelkezhetett, egyben megbízható, frissen konvertált katolikus német városi polgárfi is volt. Weber azonban csak rövid időre töltötte be ezt a posztot, mivel munkába állását követő egy év múlva már az eperjesi jegyzői tiszt várományosaként bukkant elő a neve. A konvertált eperjesi bíró, aki 1676 januárjában igen szoros választást követően, mindössze egyetlen szavazattöbbséggel nyerte el a bírói posztot, el tudta érni, hogy fia – minden összeférhetetlenség ellenére – elfoglalhassa hivatalát, egyben a belső tanács tagja is lett. Johann Weber utolsó, 1682-ig tartó bíróságát követően hamarosan meghalt, fia, Friedrich pedig a Caraffa által felállított eperjesi törvényszék áldozatává vált.

Weber messze földön elismert gyógyszerész volt. Jól mutatja ezt az, hogy még a német tartományokból is érkeztek hozzá gyógyszerészlegények, de a korszak főnemesei körében is nagyra becsült volt. A Wesselényi Ferenc felső-magyarországi főkapitánnyal, később nádorral fenntartott szoros gyógyszerészi és politikai kapcsolatát már említettük. Szinte nem is csodálkozunk, hogy a Felső-Magyarországon birtokos Wesselényinek kedves embere volt az eperjesi polgár Weber, ahogy azon sem, hogy az eperjesi patikus a régió nagybirtokosai közül a Forgách családdal is szoros kapcsolatban állt. Erre utal a most bemutatott irat, amelyet Johann Weber Forgách Zsigmond feleségének, Batthyány Borbálának írt.

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

Johann Weber levele Batthyány Borbálának, Eperjes, 1677. április 22.

Jelzet: MNL OL, Batthyány család levéltára, Missiles (P 1314), No. 51991.

Az eperjesi gyógyszerész rendszeresen láthatta el orvossággal Forgách Zsigmondnét, akinek a gyógyszereit az úrnő kamarása, Szalay István szállította el. Amiatt, hogy a gyógyszer a Bécsben tartózkodó Batthyány Borbálához eljuthasson, az ügybe még Szentiványi Mihályt, Zemplén vármegye alispánját is bevonták. A rendszeres kapcsolatra utal az is, hogy Weber levelében alázatosan emlékeztette Forgáchnét, hogy tartozik neki még 63 forint 10 dénárral. Az összeg nagyságát mutatja, hogy ez mintegy 3–5 kifejlett marha ára volt abban az időszakban.

Johann Weber nem csupán gyógyszerészként volt ismert, egyben a magyarországi polgári esszéisták és állambölcselettel foglalkozó értelmiségiek csekély számú körébe is tartozott. Első könyve azonban szakmájához kapcsolódik: a szakkönyvként és kézikönyvként forgatható, magyarul, németül és szlovákul megjelent „Amuletum…” című művében több mint 100 oldalon tárgyalja a pestis természetét, megelőzését és gyógyítását.

A kötet az alábbi helyen érhető el és olvasható: https://library.hungaricana.hu/hu/view/RMK_I_0767-Rath_0195/?pg=0&layout=s

Az első részben a pestis, azaz egykorú kifejezéssel a „döghalál” elkerülésére ad tanácsot, többet között a legfontosabbat: „Ez három szó hamar, messze, későn, Pestis ellen orvosságod lészön” – vagyis mindenki hamar meneküljön el messzire a pestises helytől, és későn térjen vissza a fertőzött helyre. Ezt követően a városok egészségügyi szabályait sorolja fel: elsőként az polgárságot a magatartási normák megtartására szólította fel (templomba járás, imádkozás, absztinencia, a szidalmaktól való tartózkodás), majd – a betegség kezelésében hasznosabb – higiéniai előírásokra tért át. Itt elsődlegesen arra hívta fel a figyelmet, hogy tartsák tisztán a házakat és az utcákat, javítsanak a víz minőségén és egészséges állatokat vágjanak le. Mindemellett kiemelten foglalkozott a fertőzöttek elkülönítésével, a jövevények és a szegények elhelyezésével, fontosnak tartotta, hogy azok gondozására külön ház álljon rendelkezésre. Az orvosoknak lelkére kötötte, hogy ne látogassák a pestises betegeket, mert azzal széthurcolják a fertőzést a városban.

Az ötödik ponttól kezdődően a döghalál elleni „egészség megtartó orvosságokat” sorolta fel. Elképzelése szerint a betegség elleni védekezés a levegő megtisztításával „jó illatú eszközökkel, úgy-mint myrrhával, tömjénnel, ürömmel, babérral (avagy borostyán globisockal), fenyő magvak, kosszaruval, egér fark virágjával” történhet meg. A járványt dohánnyal, ecettel és citrommal (azaz fertőtlenítő szerekkel és vitaminokkal) igyekezett távoltartani.

„Czitron noha keserű alma

De vagyon igen nagy haszna

Betegség ellen igen használ

Ha méreg volna is ellen áll

A nyavaját elkergeti

Vént is iffiat erősíti”

Könyvében részletesen tárgyalta a pestis tüneteit, az általánosan használható gyógyszereket és a gyógyszerek összetételét, majd külön-külön ismertette az egyes tünetek orvoslását. Általános javallata a hashajtás, izzasztás és a szükséges érvágás volt, amely a korszak orvostudományának azon elképzelésén alapult, miszerint a rossz folyadékok eltávolítását tartották elsődleges célnak és gyógymódnak.

Az eperjesi Johann Weber a Felső-Magyarországon viszonylag sűrűn előforduló pestisjárványok miatt írta kézikönyvét, amely kötetet nyilvánvalóan széles körben terjesztettek: erre utal az is, hogy a régióban használt mindhárom nyelven közzétették. Weber szakmai elismertségét ez a kötet is egyértelműen megalapozta. A kötet megjelentetése rámutat arra is, hogy a kora újkor emberének az oszmán betörések, a környéken garázdálkodó rablók, fosztogató császári katonák és hajdúk mellett még a gyakori járványokkal is meg kellett küzdenie, számára ezek a nehézségek szinte a mindennapok részévé váltak.

Iratfotó: Lantos Zsuzsanna (MNL)