Katyń, Lidice, Oradour… és Újvidék
Felemás szembenézés
A cikk első részét itt tekinthetik meg.A teljes hírzárlat miatt nem lett az újvidéki ügynek országos visszhangja, ugyanakkor Budapestre különböző csatornákon keresztül eljutottak információk és megjelentek feketén kínált személyes holmik, értéktárgyak is. A bűnvádi eljárás folytatását – a honvédtisztek esetében is – 1943. október 11-én, nem sokkal az olasz fegyverszünet megkötése után rendelte el a kormányzó. A háborúból való kitáncolás gondolatával kacérkodó, illetve annak érdekében a semleges országokban lévő magyar követségeken keresztül konkrét lépéseket is tevő Kállay-kormány nyugati hitelességét is erősítette az újra elrendelt nyomozás.
Feketehalmy-Czeydner és 14 vádlott-társa ügyének főtárgyalása 1943. december 14-én kezdődött meg a Honvéd Vezérkar főnökének bírósága előtt. A per során – ahogy ez a kormányzó kabinetirodája számára 1943. december16-án készült emlékeztetőben olvasható – megállapítást nyert, hogy „a felső vezetést valótlan, a helyzetnek meg nem felelő, felnagyított, rémlátó, szóbeli, telefon- és írásbeli jelentésekkel félrevezették. Ezáltal elnyerték a felsőbbség jóváhagyását a megjelölt területek lerazziázásához. S miután ezek során ellenállásra nem találtak, mesterséges, valótlan helyzetet teremtettek, amiből indokolatlan vérengzések keletkeztek”.
A Szombathelyi utasítására szabadlábon védekező Feketehalmy-Czeydner, Deák és Grassy 1944. január 15-én Németországba menekült. Egyedül Zöldi Márton csendőr százados letartóztatását rendelték el, mert ő már a hadbírói eljárás idején is elhagyta kijelölt tartózkodási helyét, de ő is megszökött. A menekülők Csorna és Mosonszentjános között, Albrecht Habsburg-Lotaringiai főherceg féltoronyi birtokán keresztül lépték át a határt. Németországban az SS birodalmi vezetőjének vendégeiként kezelték őket. Feketehalmy-Czeydner SS tábornokként részt vett a nyugati hadjáratban is.
Feketehalmy-Czeydner Ferenc és társainak kiadatása iránti előterjesztés a m. kir. honvédelmi miniszterhez. Budapest, 1944. február 12.
Jelzet: MNL OL K 70–III–1944–8–22/res. – Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Külügyminisztériumi Levéltár, Külügyminisztérium, Jogi osztály.
Szombathelyi 1944. január 21-ei tiszti parancsában „nemzeti szerencsétlenségnek” nevezte a történteket. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy magyar tábornokok – akiknek „felelniök kellett volna mindazért, amit tettek, vagy amit tenni elmulasztottak” – a felelősségre vonás elől megszökjenek. A történteket alkalmasnak ítélte arra, hogy a két nép közé a „gyűlölség és a bosszú magvait hintsék el”. A tábornokok szökésükkel „kimondották maguk felett az ítéletet, mert ők valóban hűtlenek a magyar nemzethez, a magyar honvédséghez és a magyar tisztikar becsületéhez”. A kormány nyilatkozatban ítélte el a szökést, de a szökevények kiadatását végül nem kérte a német hatóságoktól.
A razzia során keletkezett anyagi károkat 1943 végén 9,3 millió pengőben (ebből Újvidék „részesedése” 7,7 millió pengő) határozták meg. Az áldozatok hozzátartozóinak 92 százaléka jelentett be kárigényt. Az ártatlanul kivégzettek hozzátartozóinak anyagi kártérítést szavaztak meg. Utóbbi jogcímen mintegy 20 ezer, járadékként további 450 ezer pengőt fizettek ki. A zsidó származásúakat a kártalanításból kizárták.
Kimutatás az 1943 végéig bejelentett kárigényekről és a kifizetett kártérítésről. Budapest, 1943. december 30.
Jelzet: MNL OL K 28–158–1943–G34690. – Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Miniszterelnökségi Levéltár, Miniszterelnökség, Nemzetiségi és kisebbségi osztály.
Szombathelyi sokáig meg volt győződve arról, hogy Újvidéken a szerb atrocitásokra válaszul „kemény, de jogos megtorlás történt”. Az ügyet később – bár erősödött benne a meggyőződés, hogy „alparancsnokai részéről bűnös könnyelműség és mulasztás látszik fennforogni” – a tisztikar becsülete megőrzésének szándékával félretette. A népbírósági ítélet szerint azért is tett pertörlés iránti előterjesztést 1942 nyarán a kormányzónál, mert a politika nem vállalta az ügyet, és a német katonai attasé is azt közölte vele, hogy Németország „nem akar affért ebből az ügyből”.
Az eljárás 1943. októberi folytatásakor Szombathelyi úgy vélte, hogy az újabb vizsgálat „csak föl fogja bátorítani a szerbeket”, de „ha a kormányzó úr így parancsolja, neki nincs szava ellene”. 1943 végén a főbűnösök letartóztatásának a gondolatát méltatlannak tartotta egy magyar tábornokhoz és a honvédelmi miniszterre is tekintettel kívánt lenni. Véleménye szerint „az egész ügy mögött a németek állottak, valószínűleg eleve, mint felbujtók”. Az esetet a Gestapo „szellemi megfertőzésével” és a „balkáni pszichózissal” magyarázta. A katonatisztek többsége a háború alatt, de az után is úgy vélekedett, hogy az újvidéki razzia szükségszerű megtorlás volt. Ezek az erők szöktethették meg valószínűleg a fővádlottakat is.
Horthy 1944. március 15-re tervezett, több kérdésben (Trianon és következményei, a háború és az ország megítélése) is állást foglaló beszédében ítélte (volna) el a cselekményeket. A kormányzó „megengedhetetlen és elítélendő túlkapásoknak” nevezte a történteket, és hangsúlyozta, hogy a „bűnösök a legszigorúbban meg lettek büntetve”. Egyúttal azt is hozzátette, hogy ugyan a 3000 áldozat között „a harc hevében sajnos sok ártatlan is akadt. De mit jelent ez a szám összehasonlítva azon százezrekkel, kiket másfelé harcon kívül gyilkoltak le ártatlanul, és mely esetek felett senki sem szörnyűködött”. A beszéd végül Hitler Klessheimbe szóló meghívása miatt elmaradt. Megtartását a szöveg „súlyos tételeit teljes mértékben magáévá tevő” Kállay Miklós miniszterelnök sem javasolta, mert az „olyan magyarázatot válthatna ki, hogy minden védekezésben beismerés is van”, és a „hallatlan aljas orosz és angol rádió” támadásba lendülve kikezdhetné Horthynak a „világ közvéleménye előtti piedestálját”. A miniszterelnök kifejezte azt a meggyőződését is, hogy „az események elég hamar úgyis szükségessé, elkerülhetetlenné fogják tenni” a kormányzó megszólalását.
Horthy 1944. március 15-i beszédének tervezete
Jelzet: MNL OL K 589–I–D–21. – Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Államfői hivatali levéltár, Kormányzói kabinetiroda, Kormányzó félhivatalos iratai.
A délvidéki bűnösök elleni eljárást a németek bevonulása után Edmund Veesenmayer német teljhatalmú megbízott követelésére megszüntették. A hazatérő Feketehalmy-Czeydner első tetteként párbajra hívta ki a török követségen rejtőzködő Kállay Miklóst, majd Beregfy Károly nyilas honvédelmi miniszter helyettese lett, Szálasi pedig vezérezredessé léptette elő. Grassy később szintén fontos feladatot kapott: ő szervezte meg a Hunyadi SS páncélgránátos hadosztályt, majd a háború végén a másik hadosztály, a Hungária irányítását is átvette.
A népbíróság 1946-ban igen súlyos ítéleteket hozott a vérengzések megparancsolói és elkövetői ellen. A Marosán György politikai ügyész által „az úri banditák perének” nevezett eljárás során a katonák a csendőrök felelősségét hangsúlyozták, akik „először kegyetlenkednek, aztán pánikolnak”. Feketehalmy-Czeydner Ferenc a feletteseit is kárhoztatta, szerinte Szombathelyi „parancsai hemzsegtek a bombasztikus kifejezésektől, úgy viselkedett, mint aki csőre tölt egy puskát, és csodálkozik, hogy az nagyot pukkan”.
Horthy Emlékirataiban „a legnagyobb mértékben sajnálatos és megbocsáthatatlan hatalmi túlkapásokként” ítélte el az újvidéki tisztogatási műveletet. Kiemelte Feketehalmy-Czeydner felelősségét a történtek eltussolásában, és hangsúlyozta, hogy mind Bárdossy miniszterelnök, mind ő teljesen tájékozatlanok voltak az üggyel kapcsolatban, de előbbi a képviselőházi interpellációk hatására hozzájárult a vizsgálat megindításához. Ekkor még sikerült az érdekelt katonai tényezőknek és a gyanúsítottaknak „elhomályosítaniuk a tényállást”, de a közvélemény nyomására és Kállay miniszterelnök szorgalmazására a kormányzó „a törvény teljes szigorát érvényesítő új hadbírói eljárás” folyamatba tételére utasította a vezérkari főnököt. A kormányzó véleménye szerint ezt, a magyar honvédség becsületét „tisztán és szeplőtelenül” megőrizni kívánó lépését az amerikaiak is elismerték, amikor Tito kérése ellenére nem adták ki a háború után Jugoszláviának.
Nem így a főbűnösöket, akik közül Szombathelyit, Feketehalmy-Czeydnert, Grassyt és Zöldi Mártont 1946-ban jugoszláv bíróság elé állították, majd halálra ítélték és kivégezték őket. A háborús bűnösöket felkutató Utolsó Esély Akció keretében a Simon Wiesenthal Központ 2006-ban azonosított egy Budapesten élő, akkor 92 éves férfit, aki csendőrként részt vett a délvidéki razziában, majd az 1943–1944-es per XIII. rendű terheltjeként kapott tíz éves börtönbüntetésének eltörlése után újra szolgálatba lépett. Képíró Sándor az ellene indított, történészi körökben is vitát gerjesztett per során, 2011 őszén elhunyt.
Bajcsy-Zsilinszky Endre 1942. február 4-én Horthyhoz írott tiltakozó memorandumában felhívta a figyelmet az „akár a vérbosszú szörnyű törvénye szerint” várható megtorlásokra, „ha ez a terület egyszer szerb uralom alá kerül”. A Tito partizánjai által elkövetett 1944–1945-ös megtorlásnak több ezer magyar esett áldozatul. Az 1942 és 1945 között történteknek emléket állító és az őszinte szembenézést mindkét oldalon elősegítő Cseres Tibor munkáját (Hideg napok, illetve Vérbosszú Bácskában) napjainkban a Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság történész szakértői folytatják. Mindezt azért, hogy a múltat végre „békévé oldja az emlékezés”.
Iratfotók: Szálkai Dániel
Új hozzászólás