„Ebben a januári hónapban annyi hó esett, hogy az 5 láb [kb. 1,5 m] magasságot is elérte, különösen [január] 10. és 15. között, olyan magasságot ért el, hogy olyan emberemlékezet óta nem volt, az utak teljesen el voltak zárva, alig tudtunk kilépni a házból. A Duna [január] 6. körül befagyott, és az állandó fagy miatt [a jég] elérte az 5–6 láb [1,5–2 m] vastagságot. Mindnyájan nagyon reméltük, hogy elmúlik már ez a kegyetlen tél; Pest és Buda szorongott, féltek a Duna áradásától, kínozta őket a vész, amelyre számítani lehetett. Március 8-ról 9-re virradó éjjel megmozdult a jég, és minden nagyobb kár nélkül levonult, azonban a felső részeken Bécset, Pozsonyt, Győrt, Komáromot és Esztergomot elöntötte, és 600 ház összedőlt, a túloldalon pedig Párkányt majdnem teljesen elpusztította, és olyan szörnyű erővel tört Vác felé, hogy ott majdnem 300 házat lerombolt. Hajókat és malmokat ragadott magával Pest és Buda felé, és úgy megnőtt a víz, hogy Budán a Vízivárosban és a Rácvárosban a felső részen fekvő házakból az embereket életveszély közepette kellett kimenekíteni. A jég 13-ig nem mozdult, akkor dél körül megmozdult, de kicsit lejjebb megint megállt, most minden városlakó félelemmel figyelte a Duna-folyót. Néhány bécsi kereskedő a Józsefvárosba érkezett a vásárra, át is keltek a jégen. 6 óra körül növekedni kezdett a víz, a jég elmozdult, és hatalmas hegyekké formálódott, és szörnyű előadást rendezett. A mellvédeket szorgalmasan erősítették, de az víz ereje a Német Színházig sodorta ezeket, siralmas kiáltozások és szörnyű terror uralkodott, ahol nem sokkal korábban az erősítéseket végezték. Mindenkire sötétség borult, minden a visszájára fordult, borzalmas módon. Ugyanis este 9-kor kitört a vihar: a harangok a közös veszélyre figyelmeztettek, az égő fáklyák fényénél a lakók elborzadva látták, hogy a gátak átszakadtak, és 10 és 12 óra között a Duna úgy 4–7 láb [1,20–2,13 m] magasságú vízzel elérte a szomszédos külvárosokat (a Józsefvárost és a Ferencvárost), úgyhogy az embereknek nemhogy a holmijaik, de saját személyük megmentésére sem igen volt idejük. Lejjebb, a Csepel-szigetnél a jég megint összeállt, és visszaszorította a vizet, elöntötte a Ferencvárost és a Józsefvárost, a külvárosban a 6 láb [2 m] magas víz különösen a Váci kapu környékét rombolta. 14-én ugyanilyen magasan állt a víz, és minden ház, a raktárak, a városkapuk megrongálódtak, és a következő napon, 15-én is folytatódott a romlás, a külvárosokban nőtt a nagy hideg, a köd és az áradás, a pékek kályhái tönkrementek, így kenyérhiány volt, úgyhogy a szomszédos helyekről adtak gabonát, hogy ne pusztuljanak tömegesen éhen. Elsőként a soroksári bíró volt az, aki három csónakra való kenyeret összegyűjtvén Pestre érkezett, de minden szomszéd hasonló emberséget tanúsított, különösen pedig Grassalkovich herceg segített a praefectus úr által. Egész idő alatt együtt érzett a pestiekkel a veszélyben; innen Gödöllőről minden egyes nap húsz kenyeret vittek el, mindenféle gabonát összegyűjtöttek, az emberek teljes erőből próbáltak segíteni. A pesti hercegi palotából minden nap kenyeret és pénzt osztottak szét, ezekben a szerencsétlen órákban Soroksáron és Gödöllőn a herceg az összes lisztet jószívűen szétosztotta a károsultaknak. Gödöllőről a gyűjtés következtében, amely ugyancsak sikeres volt, naponta csak gabonából 5-6 szekér indult Pestre. – Én, a jóindulatú utód, röviden és rapszodikusan adom tudtul az emlékezetnek, hogy 15-én személyemben is jelen voltam Pesten, amikor a nagy házak elkezdtek düledezni, és a külvárosokban a kisebbek is, a legtöbb ház a Belvárosban dőlt össze, a legszilárdabbak is megrongálódtak. Ami nem dőlt össze, az is nagyobb részt megrongálódott, hatalmas volt a döbbenet és a nyomorúság, több ezer embert láttam, akik panaszkodtak és sírtak, és sok mindent láttam, amit még elképzelni sem lehet. Minden címre, rangra való tekintet nélkül, láttam nagy méltóságú embereket, magas pozícióban lévőket, akik könnyes szemekkel könyörögtek segítségért, a saját és szeretteik megszabadulásáért, belekapaszkodtak a hajósok kezébe – nem számított a méltóság, sem a mágnási cím, a közös nyomorúságban mindenki egyenlő volt, az emberek most mindnyájan szerencsétlenek voltak.
Ebben az általános zűrzavarban azonban voltak olyanok is, akik minden emberséget nélkülözve a veszély láttán sem ragadták meg azt a nagyszerű megoldást, hogy akik nem tudták vagy nem akarták a vagyonukat menteni, csónakjukba felvették volna, így például Bemer prelátust a Dunából 100 forintért mentették ki.
Március 16-án a víz egy kicsit visszahúzódott, és mindenki, aki csak tudta, elhagyta Pestet, és a szomszédos települések mindenféle fölényeskedés nélkül szívélyesen fogadták a boldogtalan menekülteket. Különösen kitűnt emberségével Károlyi István gróf, aki a szomszédos birtokain, nevezetesen Fóton több tucat cipót, élelmet és szállást adott a menekülteknek. Még aznap, körülbelül délután 4 órakor a jeget, amely addig a Csepel-szigetnél állt, megrepesztette a víz, ami így szabadon lefolyhatott; de Pestet még nem hagyta el a veszély, mert a házak alaposan megrongálódtak, és a külvárosokban sem voltak az emberek biztonságban, és a megrongálódott házak minden pillanatban összeomlással fenyegették a szárazabb helyen összegyűlteket. A külvárosokban egész területek hevertek romokban, és megtagadták a könnyező tulajdonosoknak a hozzáférést. 18-án a víz elhagyta az alsóbb városrészeket, romokat hagyva maga után, és aki még nem fáradt bele, az sirathatta a külvárosokat.”