A fentebb megnevezett projekt legfőbb feladata bemutatni a vidéki Magyarországon elszenvedett jog- és tulajdonfosztást 1944-től kezdődően, egészen a kommunista diktatúrában elkövetettekig. A térben és időben átívelő kutatások alapvető célja az, hogy azonos kérdésfelvetések és forráscsoportok alapján lokálisan és regionálisan, pontosabban hét megyei helyszínen tárja fel és elemezze a második világháború végén, és a kommunista diktatúrában meghozott állami döntéseket, azok hatásait, különös tekintettel a tulajdonfosztás kérdéskörére. A projekt az első ütemben a zsidóságot érintő jog- és tulajdonfosztást kutatta és dolgozta fel, melynek eredményeire több – a tanácskozáson elhangzó – előadás is támaszkodott.

Czetz Balázs és Ö. Kovács József projektvezetők köszöntői utána műhelytanácskozáson a következő előadások hangzottak el, amelyek összefoglalóit itt közöljük.

Hegedűs István: Föld(f)osztás vidéken (1945-1946). Megyei földhivatalok havi jelentéseinek és alkalmazotti összetételének elemzése. Az előadása elején Hegedűs István kifejtette, hogy 1945-ben, az ország területén még zajló harci cselekmények közepette elrendelt földosztás (földfosztás) mennyire elhanyagolt témája a magyar történetírásnak. Az államszocializmus korszakában keletkezett, ideológiailag terhelt monográfiákon kívül a történettudomány nem rendelkezik korszerű, az azóta keletkezett szakirodalmat, illetve a levéltári forrásokat is feldolgozó munkával. A szovjet megszálló alakulatok, a kommunista párt helyszínre küldött kádereivel együtt aktívan segítették a földosztás minél gyorsabb lebonyolítását helyi szinten. Ezzel szemben a földhivatalok, mint a hivatalos igazgatás és a jogszabályi háttér betartásáért felelős szerv, semmilyen segítséget nem kapott meg a központi szervektől. Az előadó hangsúlyozta, hogy megbízható és pontos statisztikai adatok hiányán túl további fejtörést és módszertani problémát jelent a közigazgatási beosztások kuszasága miatt a megyei összesítő statisztikák elkészítése. A téma ismertetésének első felében ezek összehasonlítását, a megyei adatok újraszámolását végezte el, míg a második felében a megyei földhivatalok és megyei földrendező tanácsok személyi összetételének elemzését mutatta be a résztvevőknek. A téma részletes ismertetése után az előadó betekintést nyújtott az elvégzett kutatásba is. Ennek legfontosabb pontjaként feltárta az MNL Országos Levéltárának őrizetében levő Országos Földhivatal állagában a megyei földhivatalok fellelhető havi szintű statisztikai adatközléseit 1945-1946-ra vonatkozóan. Előadása végén hangsúlyozta, hogy a következő időszak feladatai közé tartozik a megyei anyagban fennmaradt földhivatalai statisztikák feltárása és további elemzése.

Husvéth András - Kovács Gergely: A zsidóság kiszakadása a vidéktársadalmából. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár forrásai egy hajdúsági és egy bihari város példáján

A zsidóság történetével foglalkozó munkákban kevéssé tárgyalt téma a zsidóság háború utáni története. Az előadók éppen ezért feladatuknak érezték ennek feltárását egy hajdúsági és egy bihari település példáján keresztül. Hajdúnánás esetében bemutatták, hogy a város 1000 fős zsidóságának csak töredéke tért vissza a Holokauszt után, hasonlóan a másik vizsgált településhez, Berettyóújfaluhoz, ahol a zsidóság nagyfokú létszámcsökkenésével a település lakossága a negyedére apadt. A Holokauszthoz vezető út közigazgatási forrásaira, majd a háborút követő időszak tanácsi irataira és a kormányszervek anyagaira alapozva  szemléltették a jól dokumentált Holokauszt eseményeinek kivételével az elhurcoltak és a hazatértek szenvedéseit, kilátástalanságát. Az előadásból kiderült, hogy az ötvenes évek végére mindkét település esetében bekövetkezett a helyi zsidó közösség felbomlása.

Ruzsa Éva: A bátaszéki németek tulajdonfosztásának forrásai. A rekonstruálás problematikája. Az előadó ismertette, hogy az 1945. évi földosztással kialakított birtokszerkezeti struktúra 1949-ben a telekkönyvezéssel rögzült. A Tolna megyei német települések, köztük a németség száma szerint a legnagyobb, történelmi múltja és földrajzi helyzete szerint kiemelkedő jelentőségű Bátaszék esetében ez a folyamat német polgárai döntő többségénél tulajdonfosztással kezdődött, majd a Németországba való kitelepítéssel zárult. Az előadó hangsúlyozta, hogy a tulajdonfosztás történetének átfogó feltárása több irattípus – pl. jegyzékek, listák, mentesítési kérelmek – adatainak a telekkönyvi adatokkal való összevetése után képzelhető el, illetve valósítható meg.

Kiss Lajos: A szikszói zsidóság tulajdonfosztása. Bevezetőjében hangsúlyozta, hogy a szikszói zsidóság tulajdonfosztásának megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a hétköznapi életüket szabályozó, korlátozó, majd egyre inkább ellehetetlenítő törvények, jogszabályok, rendeletek vizsgálata. A tulajdon (ingatlan, vállalkozás) értékének, állapotának romlása mellett az említett tényezők negatív hatással voltak a zsidóság társadalmi helyzetére. A választható foglalkozások szűkítésével a vizsgált lakosság jelentős anyagi veszteséget könyvelhetett el.  Kiss bemutatta, hogy a felsorolt tényezők kihatással voltak a zsidóság háború utáni helyzetére is, és leginkább a vagyonosabb, elsősorban mezőgazdasággal foglalkozó birtokos és nagybirtokos rétegeket sújtotta. Előadásában a szikszói zsidóság egyes képviselőit kiemelte és bizonyos törvények, rendeletek függvényében vizsgálta, majd bemutatta a jog és tulajdonfosztás során keletkezett problémát.

Kis József: A sajóvámosi Edelsheim-kastély és pusztulásának története. Előadását a jelen perspektívájából vezette be, melyből kiderült, hogy Sajóvámoson a mai napig él a lakosság emlékezetében a település egykori ékességének számító kastély. Az épület történetének ismertetését a 18. századtól követhették nyomon a résztvevők, ugyanis a kastélyt a század utolsó harmadában építette a Keglevich család. Az épület később a Degenfeld, az Odescalchi, végül az Edelsheim-Gyulai család birtokába került, majd a II. világháború idején megrongálódott. Ekkor még helyreállítható lett volna, de sorsa végül mégis a pusztulás lett. Közel két évtizedig voltak láthatók maradványai, majd az egykor dicső falak örökké eltűntek, anyagait a környékbeli lakosok és maga a község elbontatta.

Sneff Marianna: A németbólyi Batthyány-Montenuovo-kastély története 1945 után. A Batthyány család által építtetett bólyi kastély házasság révén jutott a Montenuovo család birtokába. A kastély utolsó tulajdonosa Montenuovo Nándor volt, aki a környék egyik legjobban szervezett mintagazdaságát hozta létre. Az előadás során kiderült, hogy a kastélyt II. világháború alatt többször kifosztották, a műkincsek nagy részét elvitték, a több ezer kötetes könyvtárat megsemmisítették. Az államosítás után az épületet gazdasági iskola céljára jelölték ki, azonban ez a terv végül nem valósult meg. 1956-tól az Állami Egészségügyi Gyermekotthon kapott helyet benne, amely mind a mai napig működik.

Gyánti István: A zsidóság tulajdonfosztása Mágocson. A Baranya északi kapujaként is emlegetett Mágocs a megye egyik legrégebbi zsidó közösségével rendelkezett. Az előadó a téma ismertetése során bemutatta a mágocsi zsidóság történetét, a közösség életét, kiszakadását a település társadalmából, illetve a hitközség állapotát a Holokauszt előestéjén. Előadásában részletesen kitért a kormányzati rendeletek által tulajdonfosztott helyi zsidóság ingatlanvagyonának további sorsára is.

Bakó Zsigmond: Egy ürömi sváb család története. Egy Oral History feldolgozásának módszertana. Az előadás eleje az interjúkészítés folyamatába vezette be a jelenlévőket, az interjúalany felkutatásától egészen az elkészített hanganyag tárolásáig. A forrásfeldolgozás pontjainak ismertetésénél az előadó egy ürömi sváb család életét is bemutatta annak egyik élő tagjának visszaemlékezésén keresztül. Az előadás egyik legfőbb kérdéseként az Oral History hasznossága merült fel a sváb jog-, és tulajdonfosztást jövőben feldolgozó adatbázis mellett. Az előadó összegzésként elmondta, hogy az Oral History gyűjtéssel egy olyan tapasztalattörténeti adatbázis hozható létre, mely közelebb vezeti a kutatókat az események megismeréséhez, és ezáltal tovább finomítható a sváb kitelepítés legvalószínűbb története.

Dakó Péter: A nádasdladányi Nádasdy-kastély rövid története. Dakó Péter a teljességre törekedve mutatta be a kastély történetét a 19. századtól egészen napjainkig. Az előadásból kiderült, hogy a vizsgált épületet 1873 és 1885 között gróf Nádasdy Ferenc (1842–1907) építtette Linzbauer István tervei alapján. A Magyarországon szinte egyedülálló Tudor-stílusban készült épületegyüttes a második világháború alatt jelentős károkat szenvedett, gyakorlatilag kifosztották. A 600/1945. M.E. rendelet alapján a kastély és parkja a Magyar Állam tulajdonába került, kezelője 1982-ig a Tőzegkitermelő Vállalat, 1994-ig Honvédelmi Minisztérium volt. A nem rendeltetés jellegű használat során az épület állaga erősen megromlott. A helyreállítás céljából alapított Nádasdy Alapítvány és a Műemlékek Állami Gondnoksága által kilencvenkilenc évre szóló, 1994-ben kötött bérleti szerződés után megkezdődött a kastély és parkjának több ütemű rekonstrukciója, melynek egyik fázisa jelenleg is tart. A tervek alapján kulturális és turisztikai célokat is szolgáló műemlék várhatóan 2020-ban lesz ismét látogatható a nagyközönség számára.

Gyenesei József: „Hát a múlt szellem bujkál itt?” A kecskeméti szeszfőzdeépületének 1945 utáni sorsa. Gyenesi József az általa vizsgált források tükrében bebizonyította, hogy a kecskeméti földigénylő bizottság, majd a másodfokon eljáró Pest Megyei Földbirtokrendező Tanács tévesen értelmezte a 600/1945-ös rendeletet, melynek következtében a város tulajdonában álló (ipari üzemnek tekintendő) szeszfőzdét "hozzátartozó" mezőgazdasági üzemnek nyilvánította. A főzdét mint mezőgazdasági üzem vették igénybe és egy földművesszövetkezet részére kívánták juttatni. Az előadás a városnak a nagy múltú üzeméért folytatott "harcát" mutatta be.

Sáfár Gyula: A békési zsidó ingatlanok tulajdonváltásai 1944 után. Békésen a zsidóság a 19. század első felében települt le. A hitközség létszáma 1880-ban volt a legmagasabb, 519 fő, de 1944 áprilisában már csak 171 tagot számlált. Az 1600/1944. M. E. rendelet értelmében a zsidóság által birtokolt ingatlanokat be kellett jelenteni a telekkönyvi hatósághoz. A bejelentés alapján a telekkönyv B lapjára feljegyezték, hogy „az ingatlan tulajdonosa zsidó”. A telekkönyvezést Békésen az illetékes hatóság, vagyis a Járásbíróság végezte, melynek iratanyagában nemcsak a telekkönyvek, hanem az ingatlanokra vonatkozó bejelentések is rendelkezésre állnak. A békési levéltárosok kutatásaik során 50 telekkönyvet találtak, amelyeknek a tulajdonosát zsidónak minősítették, következésképpen az 50 ingatlan nagyjából lefedi a békési zsidóság 1944 áprilisában birtokolt ingatlanállományát. A zsidóság gettóba kényszerítését, majd deportálását követően elkezdődött az ingatlanjaik igénylése és kiutalása. A kérelem elfogadásáról a főszolgabíró határozott, azonban a kiutalt lakások nem mentek át a kérelmező tulajdonába, hanem csak bérletként vehették igénybe azokat. A tulajdoni lapok 1945 utáni bejegyzései alapján elmondta, hogy az ingatlanok két csoportra lehet osztani: amikor a tulajdonos családtag (általában örökös) nevére, vagy amikor az állam javára jegyezték be a tulajdonjogot. Ugyanakkor elmondta, hogy a zsidóság ingatlanjainak tulajdonosváltásának rekonstruálása nehéz feladat, több esetben csak feltételezhető, hogy hogyan került az ingatlan a későbbi tulajdonos birtokába. Valószínűleg pontosabb képet kapnák, ha a telekkönyvi bejegyzések alapjául szolgáló iratanyag is rendelkezésünkre állna, ez azonban az 1945 utáni néhány évből csak töredékesen, az 1950 utáni időszakból pedig egyáltalán nem is került a levéltárba.

Breuer Klára: A kitelepítettek lakhatási körülményei a hortobágyi táborok 1953. évi felszámolása és a kényszerlakhelyek megszűnése után. Breuer Klára doktori iskolai (KRE) kutatásának az 50-es évekbeli kitelepítettek lakhatási helyzetéről beszélt a zárt táborok felszámolása és a kényszerlakhelyek 1953-as megszűntetése után. A budapesti és a határsávbeli kitelepítettek lakáshelyzete 1953-ban sok hasonlóságot mutat, tekintettel arra, hogy nem mehettek vissza korábbi lakhelyükre, saját ingatlanjukba és általában egy-egy család tagjai csak két-három helyen tudtak lakhatást teremteni maguknak közvetlenül a kitelepítés megszűnte után. Az előadó által készített életútinterjúk azt mutatják, hogy első szállásukat albérletek, baráti, családi kapcsolataik egy-egy szobája, fáskamrák, gépállomások jelentették. A gyermekeket leggyakrabban olyan rokonokhoz helyezték el, akiknek a településein a jobb iskoláztatás biztosítva volt. Az idézett interjúkból kiderül, hogy a lakhatás konszolidálása legkorábban 1956-ban történt, de inkább csak az 1960-as évek elején – akkor is igen komoly erőfeszítések nyomán. Sokan vágtak bele – más lehetőség nem lévén – fizikai értelemben is a saját ház felépítésére. Sokan többes társbérletekben élték le életük nagy részét. Előre lépésnek számított, ha lakótelepi panellakásba kerülhettek a 70-80-as években. Ingatlanjaikba a pártelit költözött, vagy gyakran középületek lettek belőlük, így például vidéken TSZ-ek központi épületei, vagy tanácsházak.