Jelentések a 18. század közepén kitört pestisjárványról
A középkorban és a kora újkorban többször is pusztítottak a járványok, a gyorsan terjedő és fertőző pestisjárványok következtében különösen sokan haltak meg. A járványok behurcolását és elterjedését védő intézkedésekkel, a határoknál felállított ellenőrző pontokkal, majd épületekkel, „vesztegzárállomásokkal” igyekeztek meggátolni. Más védekezést és más intézkedéseket követelt azonban, ha a járvány már elterjedt, és az ország belsejében is pusztított. A Magyar Királyságban 1738-ban ütött ki egy pestisjárvány, amely hat éven keresztül állandó veszélyhelyzetet jelentett az ország lakosai számára. A járvány következtében 250 000 fő halhatott meg, ami a királyság mintegy 5 milliós lakosságát tekintve átlag 5 százalékos halálozást jelent, de a különböző területeken eltérőek az áldozatok arányai.
A pestist állítólag az orosz-osztrák-oszmán háborúból hazatérő beteg katonák terjesztették el, akik a déli fekvésű erdélyi vármegyékből a Magyar Királyságba is behurcolták. Már 1737 végén jelentették az első halálesetet a pozsonyi székhelyű Magyar Királyi Helytartótanácsnak. A kormányszerv 1737. december 31-én kelt leiratában központi intézkedéseket rendelt el a ragály megfékezésére: vesztegzárat hirdetett, veszteglőhelyeket állíttatott fel, és orvosokat küldtek ki a betegek és ragály felmérésére. A délről terjedő betegség hamarosan északabbra is megjelent: 1738-ban már Csongrád, majd a nyár folyamán Békés és Bács-Bodrog vármegyében is pusztított. Ekkor már Kecskeméten, Szolnokon, Szegeden, Szabadkán, Péterváradon, Bács-Bodrog vármegyében, a Temesi Bánságban, míg Erdélyben Hunyad vármegyében, Nagyszebenben és Déván is ellenőrizték az utazókat, kóborlókat, vásárra tartókat.
A téli hideg hatására ugyan csökkent a halottak száma, de 1739-ben ismét kiújult a járvány, és egyre több belső terület és vármegye lett fertőzött, bár meglepő módon nem beszélhetünk teljesen összefüggő területekről. Fejér vármegye mellett Tolna, Abaúj, Bihar, sőt a távoli Nyitra vármegye is érintett lett, és a járvány elérte Szabolcs és Szatmár vármegyéket is. A pestisjárványt a szigorú intézkedések ellenére nem sikerült azonnal megfékezni, több hullámban vissza-visszatért, és egyre több területen pusztított. A járvány pontos elterjedését a kezdetleges korabeli híradások és a pontos adatok hiánya miatt nehéz megállapítani. Az bizonyos, hogy 1743-ban már országszerte csökkenőben volt a járvány, egyedül a tiszántúli kerületben, a Heves és Külső-Szolnok vármegye területén található Törökszentmiklós és Füzér, tovább néhány Bereg vármegyei településen voltak még fertőzöttek. Ennek a nagy, országos pestisjárványnak a végét 1744. március 11-ére tehetjük, a helytartótanács ugyanis ekkor engedélyezte a tiszántúli kerületben a nyilvános vásárokat – vagyis azt, hogy a korábban fertőzöttnek számító kerületben nagyobb csoportokban összegyűljenek az alattvalók.
A vármegyei hatóságok azonban eleinte tehetetlennek bizonyultak a pestis leküzdésében. 1738 nyarán már központi, egységes és szigorú szabályozásokra és intézkedésekre volt szükség. III. Károly király egészségügyi főbizottságot alakított. A bizottság Pozsonyban ülésezett, elnöke Esterházy Imre esztergomi érsek volt. A bizottság tagjait a királyi tanácsok közül választották és egy orvost is delegáltak melléjük. A királyságot egészségügyi kerületekre osztották fel, és élükre egészségügyi királyi biztosokat neveztek ki, akiknek az volt a feladata, hogy a rájuk bízott országrészben gondoskodjanak a központilag kiadott egészségügyi és járványügyi rendeletek végrehajtásáról. A tiszántúli részen gróf Károlyi Sándor helytartótanácsi tanácsos kapott megbízatást.
A járvány és a fertőzés terjedésének meggátlására szigorú intézkedéseket vezettek be, nem csupán a vesztegzárállomásokon és a veszteglőhelyeken, hanem a fertőzött településeken is. Ezekből jól látható, hogy az egyik legfőbb feladat a betegek izolálása, elkülönítése volt. A védekezés céljára védővonalat (linea-t) húztak, leggyakrabban a folyóvizet jelölték ki erre, ahol ellenőrizték az átkelőhelyeket. A járvány sújtotta településeket elzárhatták, vesztegzár alá vethették. Debrecenben például 1739 májusa és 1740 áprilisa között rendeltek el karantént, a fertőzésveszélyt a házakra kiaggatott cédulák jelezték: a rövidebbekkel jelölték a fertőzésgyanús (suspectus, suspiciós) házakat, míg az igazoltan fertőzött (infectus, infectiosus) lakosú épületeket hosszú cédulával. Ezekből a házakból tilos volt a kilépés. A kijárási tilalmat fegyveres őrszemek (strázsák) tartatták be, akik azt ellenőrizték, hogy senki se hagyja el az épületeket. Nappal kétóránként, éjjel pedig minden órában megnézték, nincs-e valamire szükségük a bezártaknak. Több városban és településen kórházat (lazaretto, lazarétum) állítottak fel – ekkor bővítették ki a pesti Szent-Rókus kápolna melletti épületet, amely 1741-től pestiskórházként működött. A kőből készült, nagyobb kórházak ritkaságnak számítottak, a kisebb településeken ideiglenes, kevéssé felszerelt kórházak működtek.
A további fertőzéseket hasonló rendelkezések révén próbálták meggátolni, mint amilyenek napjainkban is megfigyelhetők: csökkentették vagy megtiltották a társas érintkezéseket és csoportosulásokat. Ekkor is elrendelték az iskolák és templomok bezárását, megtiltották a nyilvános temetéseket, a vásárokat és a borkiméréseket, bezáratták a kocsmákat. A hatékonyság természetesen a 18. században is a lakosság fegyelmezettségén, együttműködésén vagy ellenállásán múlott.
Törökszentmiklós egyike volt azon településeknek, amely ugyan az ország belsejében feküdt, mégis 1743 tavaszán még továbbra is fertőzött gócpontnak számított. Nagy István, Heves és Külső-Szolnok vármegye egészségügyi biztosa rendszeresen tájékoztatta a Károlyi grófot, a tiszántúli kerület királyi biztosát a járványhelyzetről (infectio). A ragály eredetét egyértelműen a vásárra „jövők-menők” számlájára írták, továbbá úgy vélték, hogy a katonaságnál megfertőzöttek hurcolhatták be. A jelentésekből jól látható, hogy az elzártakat (praecludáltakat) a „víz közé” telepítették, azaz a városon kívül, feltehetően a Tisza kanyarulatai által körbefogott helyen helyezték el a betegeket. Megvizsgálásukat (investigatio) nem orvos, hanem „borbély” végezte. A borbély, borbélysebész, seborvos (chyrurgus) a kora újkorban nem csupán a testszőrzet eltávolításával foglalkozott, hanem kisebb mértékben sebészeti beavatkozásokat is végezhetett: sebet kezelt, fogat húzott, érvágást végzett, szükség esetén amputált. A borbélyok látták el a járványorvosi szerepet, és csak a század végén különült el a vizsgát tett orvos és a fodrász mesterség.
Kivonat Nagy István Heves vármegye egészségügyi biztosának jelentéséből, 1743. április 10.
Jelzet: MNL OL, Helytartótanácsi levéltár, Magyar Királyi Helytartótanács, Fasciculi mensium: Litterae (C 20), 1743. április 14. Heves vármegye
Quinta p[rae]sentis á Te[kinte]tes Nemes V[árme]gye dispositiojabull elérkezevén egy Borbély hozám Tiszabőre, ugyan aznap déltájban beis vittem a T[örök]Szentmiklósi lineara onnan (az birakatt ki hivatvan) be adtam közikben oly instructiovall, hogy elsőben is az egesz varost investigallya, annak utánna a vizközé p[ra]cludáltakatt amint is azt végben vitte a Borbély, de légyen Istennek örökké való hála csak egyet sem talált leghkissebb suspicioban is sem a varosonn sem az p[rae]clususok között hanem a dolognak vilagosbb megh tudására 8a p[rae]sentis ismét kimentem hozájuk, a kor értettem hogy hogy az p[rae]clususok között volna egy betegh, melynek meghtekintésire az vizeken magam is áttall gazoltam, és azon beteget ki hivattam, kiis maga lábán a szél ellemben circiter ad passus 300 előmben jővén az borbellyall visitáltattam á ki legh kissebb tamadást sem vehetett eszre rajta ha nem az oliben egy kis veresseget observált, melybüll a Borbély lelkeszeránt nem itéll semmi infectiótt […]
Nagy István jelentéséből kiderül, hogy a vizsgálat során a betegek megfigyelésén kívül más módszert nem alkalmaztak. Beszámolóiban rendszeresen tájékoztatta Károlyit arról, hány fertőzött, hány gyógyult és hány elhunyt van a rábízott járványos területen. 1743 májusában a számok alapján már bízhatott abban, hogy hamarosan megszűnik a járványveszély. Ezért is kérhette a grófot arra, hogy szüntessék meg a szigorú karantént („rigorosa contumacia”-t), és hamarosan oldják fel a mérsékelt (moderata contumacia) zárlatot is.
Nagy István Heves vármegye egészségügyi biztosának jelentése (másolat), 1743. május 11.
Jelzet: MNL OL, Helytartótanácsi levéltár, Magyar Királyi Helytartótanács, Acta sanitatis (C 37), Acta pestilentia. Károlyi Sándor királyi biztos iratai, 1743. május 18.
Az expositus oculatus borbellyall már megh visitáltaván magam is ad justam distantium [megfelelő távolságból] a szolnoki suspicioban levő praesidiáriusokat, a kik a 3ta p[rae]sentis usque in p[rae]sens verettetek ki Nro. 43. kik közül mai napig holt megh 10. három infectióban vagyon 30. pedigh egéssegben hattam, hogy maradhatnak tovább a Jó Isten tudgya, Devaj András Vice Ispány Urammal is volt szerencsém szolltanom, a dólgott valóban csudálya, hogy ottan mennyi tisztség lévén, még is illy későn nyomozták ki azon veszélyt, a mi nagyobb kegyelmes uram a Thury vására jövők menők, ugy más alapotokra is excaralok, menyin mentek s jötek általl csak rövid üdő alattis az egész országbull nem tudom mi lészbelölte ha ell találl szélledni az infectio bárcsak 3ta vagy 4ta ne eresztették volna az embereket általl, hanem mégh visa nélküll eresztettek, az emberek mikor leghnagyobb suspicioban estek és vóltak.
A város és oberst lajdinent [Oberstleutenant] Uram közőt nagy inconvenientia vagyon, hogy honnan jöhetett közikben a pestis, [… az] inquisitiót és investigatiót egészlen el nem keszíthettem, á lineak és strázák helyreallitása véget; de most rövidnap vége lészen és Excell[enci]ad Méltoságának alazatossan fogom repr[ae]sentálnom. A Törökszentmiklósnak ben a városon á 25ta Marty tellyesseggel nem halnak és leghkissebb suspicioban való sincsen közöttök, ésigy elvegezvén az rigorosa contumaciat, a moderátanak is mingyárt véget vetnek kihoz képest reseratiojokatt alazatossan instalyák Excell[enci]ad Méltosagatull, a víz közöt levőkközüll pedigh 7a p[rae]sentis hárman holtak megh. […]
A Heves vármegyei intézkedések különösen a járvány elhúzódása miatt voltak indokoltak: a vármegyében a pestis átlagos, 5 százalékos pusztítást végzett, több mint 6300 fő hunyt el. Máshol azonban ennél súlyosabb volt a halálozás: a legtöbb áldozat a Tisza vonalán fekvő vármegyékből származott, a lakosság 20 százaléka vagy ennél is nagyobb aránya Békés, Máramaros, Bihar és Szatmár vármegyében hunyt el. 10 százalék fölötti, ugyancsak jelentős veszteség volt Csongrád, Szabolcs, Ugocsa, Bereg, Zaránd vármegyében, valamint a Jászkunságban és a Hajdú kerületben.
Felhasznált irodalom:
Dávid Zoltán: Az 1738. évi pestisjárvány pusztítása. Orvostörténeti Közlemények, 1973, 75–130. (LINK: https://library.hungaricana.hu/hu/view/ORSZ_ORVO_OK_1973_069_070/?pg=76&layout=s)
Felhő Ibolya–Vörös Antal: A helytartótanácsi levéltár (A Magyar Országos Levéltár kiadványai I. Levéltári leletárak 3.). Budapest, 1961.
Új hozzászólás