Az Országos Levéltár budai Várhegyen emelt modern épületében háromszor pusztított a tűz. 1921-ben az új épületbe éppen csak átköltöztetett iratanyag lobbant lángra, 1945-ben Budapest ostromának végén az épület és az iratanyag súlyos veszteségeket szenvedett, 3000 iratfolyóméternyi anyag lett a tűz martaléka. A legnagyobb pusztítást azonban azok a szovjet belövések okozták, amelyek az 1956. évi forradalom végnapjaiban érték az épületet. Ekkor közel 9000 iratfolyóméternyi irat, az őrzött anyag 25 százaléka semmisült meg.

Szakmai elődjeink úgy gondolták, hogy a levéltárat elméletileg mindig fenyegető tűzveszély ellen a legjobb megoldás, ha egy olyan modern épületet emelnek, amely térbeli elhelyezkedésében, épületanyagában és funkcionális tereinek célszerű kialakításában megakadályozza a tűz kialakulását vagy elterjedését. Azzal viszont nem számoltak, hogy a Várhegy nem marad örökké a hátországban, és a harci cselekmények sűrűjébe keveredve a kimagasló épület – amely önmagában is könnyű célpont volt – nem menekülhet a pusztulástól, ha az épületben lévők valamely szembenálló félhez tartoznak.

A levéltár épületének 1956. évi sorsára vonatkozóan az utóbbi évtizedekben számos visszaemlékezés jelent meg, és egyre több – talán az összes – levéltári forrást is közreadták már. Az ezeken alapuló legalaposabb összefoglalót Eörsi László készítette 2016-ban.

A harci cselekmények egészen november 6-áig nem okoztak komoly károkat a levéltár épületében és az ott őrzött iratanyagban. Ezen a délutánon azonban az Ostrom utcából felfelé tartó hat-hét szovjet harckocsi és negyven felkelő között nagy csata bontakozott ki. A szovjet katonák az épületekben rejtőzködő ellenséggel szemben gyújtólövedéket, lángszórót, füstgránátot is bevetettek. A visszaemlékezések szerint a levéltár épületéből is hevesen tüzeltek, erre felelt a tüzérségi válasz. Az azonban máig nem tisztázódott, hogy pontosan kik voltak azok, akik a levéltárból kilőttek, de ottlétük inkább bizonyosra vehető, tehát az épület nem véletlen találatok nyomán szenvedte el pótolhatatlan veszteségeit. A későbbi vizsgálatok során nem találtak felelősöket.

A gyújtógránát a nyugati szárny negyedik emeletét érte, innen terjedt lefelé a tűz. A tűz terjedését számos tényező gyorsította: viharos szél támadt, a raktárpadló – amelyet a világháborús károk helyreállításakor a beton helyett bitumennel fedtek – gyorsan meggyulladt. A forradalmi események miatt elrendelt kijárási tilalom következtében pedig lassú (vagy lehetetlen) volt az oltás és az iratmentés. A tűz csak november 12-ére szűnt meg, de az utolsó parázs csak öt hét múlva hunyt ki. A három emeletnyi pusztulás a magyar levéltártörténet eddigi legnagyobb katasztrófája volt.

Bár a levéltár több napon keresztül égett, a tragikus eseményről jószerével alig rendelkezünk képi forrásokkal, az épületben és az iratanyagban bekövetkezett pusztulásról csak jóval az oltás után készültek felvételek. Ezért is számíthat különös érdeklődésre az a fényképsorozat, amit Várdai Ferenc készített egészen közelről a lángoló épületről.

2014 őszén a Bécsi kapu téri kutatószolgálat levelet kapott. A feladó az égő levéltárról küldött néhány fényképet, mondván, hogy „az 1956-os forradalom idején a Várfok u. 3. számú házban laktam, s a Levéltár égéséről lakásunk ablakából – elég rossz minőségű – fotókat készítettem. Ma, 88 éves koromban, hogy el ne tűnjenek örökre, elküldöm önöknek!” A beadóval rövid interjút készítettem 2014. november 25-én a képek elkészítésének hátteréről, amelyet most, a tragikus események 65. évfordulója alkalmából adunk közre.

Várdai Ferenc 1926-ban született Budapesten. Édesapja Várdai Béla (1879–1853) középiskolai tanár, iskolaigazgató, irodalomtörténész, édesanyja Bodnár Erzsébet (1889–1968), testvérei István (1919–2007), Mária, Ilona és Erzsébet. Középiskolai tanulmányait a budapesti piaristáknál jól és jelesen végezte (1936–1944), majd a Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett gépészmérnöki oklevelet 1949-ben. Ténylegesen villamosmérnöknek tanult, csak a diploma előtt nem sokkal megváltoztak a képzés kimeneti szabályai. Négy munkahelyén – Felten és Guilleaume Kábelgyár Rt., Laboratóriumi Felszerelések Gyára, Gamma (Finommechanikai és Optikai) Kutatóintézet, MTA Automatizálási Kutatóintézet – mindig az elektronikával kapcsolatos munkakörökben dolgozott, mindenhol a ranglétra alján kezdte és vezetőként távozott mindegyik helyről. 1986-ban vonult nyugdíjba. Másodállásban más tervezőintézeteknél is dolgozott tervező mérnökként.

A fényképészet iránti érdeklődése – saját szavaival élve – még a Horthy-korszakban alakult ki. Középiskolásként részt vett a kötelező leventemozgalomban, ahol jelentkezett egy meghirdetett fotós tanfolyamra. Az oktatást a Kun utcai tűzoltóság épületében tartotta egy „főtűzoltó”. Saját géppel nem rendelkezett, de a tanfolyam végén a Lónyay utcai zálogházban vásárolt egy egyszerű fényképezőgépet. Sokszor küldték ki felvételeket készíteni, többször megörökítette a rendezvényeken részt vevő Horthy Istvánt is. A főváros ostroma idején leventeként árkot ásott Budapest déli részén, akkor is sok fényképet készített.

Első fényképezője 1945-ben elveszett, ezután hosszú ideig nem volt sajátja, barátaitól és testvérbátyjától szerzett kölcsöngépekkel fényképezett. 1956-ban a Népligetben vásárolt egy Zorkij gépet egy orosz katonától. Szenvedélye volt a fényképezés, a fürdőszobában saját fotólaboratóriumot rendezett be, hívóeszközeit maga tökéletesítette, sok papírnagyítást is készített. A 2000-es évek elején, amikor új lakásba költözött, a helyhiány miatt negatívjai és nagyításai jó részét, valamint fotólaboratóriumának eszközeit is „szanálta”.

Képeinek témáját az életből vette, nem családi fotókat készített. Számos felvételt készített munkahelyeinek terepi feladatairól is. Szeretett kirándulni, tájékozódási futásban első osztályú versenyző volt, a válogatott csapat tagja, sokat evezett. Ilyenkor is fényképezett, a Dunát, a Tiszát, a Hernádot sokat fotózta. Az ötvenes évek második felében egy tájfutás alkalmával megörökítette az akkor már bezárt recski munkatábor bejáratát, ezt a képét elküldte dr. Kőrösmezey Lászlónak (1926–2018), a Recski Szövetség főtitkárának. Ez a kép igen ismertté vált, de tévedésből nem Várdai Ferenc neve jelenik meg készítőként.

1955 nyarán megnősült, és feleségének a Mátray utcára – és a levéltár épületére – néző Várfok utcai, második emeleti lakásában éltek.

1956 őszén a volt Biarritz kávéház Parlamenthez közeli épületében dolgozott. Október 25-én a felesége bement hozzá a munkahelyére, hogy menjenek ki a tüntetésre. Elindultak, és bár neje a tér közepére akart menni, ő ezt nem engedte, csak a házak tövében mozoghattak, mondván, hogy bármi történhet. Az elővigyázatosság nem volt alaptalan: a térre bevonuló tankot a környező házak tetejéről kezdték el lőni, ekkor hason csúszva bemenekültek a Párttörténeti Intézetbe, onnan egy óra múlva menekültek tovább. A forradalom idején Várdai mindennap munkába ment, de nem volt igazán munka vagy nagy munkakedv. Vitte magával a gépét, és a többiekhez hasonlatosan ő is mindig kiment, és fényképezett. November 4-én, egy vasárnapi napon lánctalpzörgésre ébredtek, a szovjet tankok vonultak a Vérmező túloldalán, az hallatszott fel hozzájuk. Akkor még semmi baja nem volt a levéltár épületének.

Korábban az Országos Levéltárról csak annyit tudott, hogy létezik, és mint épület érdekelte is, de benne nem járt, arról képet nem készített. Amikor a Várfok utcába költözött, akkor döbbent rá, hogy alig 150 méterre lakik attól.

Várdai Ferenc emlékei szerint a vérmezői tankvonulás után egy-két nappal érte egy belövés a levéltárat, de ezt csak az újságból, a szájhagyományból, az emberektől hallotta; egyszer csak látták, hogy füstöl a levéltár. „Iszonyú döbbenet volt azokban a napokban, ott, a ház lakói körében is, mindenki látta, hogy mi van, hogy ég a levélár és az értékes anyagok. Mindenki szívből sajnálta az egészet.”

Arra nem tudott visszaemlékezni, hogy a levéltár égése nappal vagy éjszaka kezdődött-e. Nappal nem mert az ablakhoz menni, mert annyira lőttek azokban a napokban. Éppen ezért az udvari cselédszobában aludtak, de ő éjjel mindig kilopózott, kinyitotta az ablakot, és a gépet állvány nélkül beállította az ablakba, onnan fényképezett, mindig egy helyről. Ez több éjszakán át történt. A legutolsó nap már hajnalban, szürkületben is készített egy vagy két képet. Összesen annyi készült, amit elküldött levelében. A képeket rögtön előhívta, azok kicsit alulexponáltak voltak, mert nem volt a gépen fénymérő, és ő hasra ütéssel állította be a paramétereket. Valamikor az 1990-es években ezekről a felvételekről levelezőlap-nagyításokat készített, borítékba tette azokat és ráírta, hogy az Országos Levéltár főigazgatójának. De nem tudta a nevét, címét, ezért végül soha nem küldte el azokat.

Később ezeket a fényképnagyításokat szkennelte be és Photoshop programmal kicsit javított az élességükön, ezeket küldte el a levéltár kutatószolgálatának. Nagyon örül, hogy ezt tette, mert így – a visszaemlékezéseivel együtt – megmaradhat az utókornak. A képek sorszámozása az időbeli sorrendet mutatja, azoknak ő adott képcímet [vagy szögletes zárójelben e sorok szerzője].

A képek őrzőhelye: Magyar Nemzeti Levéltár, Levéltári Múzeum, Oral History gyűjtemény.

Az égő levéltár (Várdai Ferenc felvételei)