A Magyar Levéltártörténet kronológiája (Budapest, 2000) című munka az 1232. évhez ezt az egyetlen bejegyzést adja:

„A Zala megyében lakó királyi szerviensek testületileg Kehidán oklevelet adnak ki az Atyusz bán és Bertalan veszprémi püspök közötti perben királyi felhatalmazásra hozott ítéletükről. A megyei nemesek önkormányzatának első ismert említése.”

A magyar történetírásban az 1526 előtti oklevelek közül minden bizonnyal az egyik legnépszerűbb irat  az idén 790 éve kiadott kehidai oklevél, hiszen latin szövege legalább fél tucat forráskiadványban, magyar fordítása pedig tucatnál is több szöveggyűjteményben látott már napvilágot (pl. ITT), és az oklevél témája különböző középiskolás tankönyvek biztos pontjának számított az utóbbi időkig.
 

A kehidai oklevél (1232)
Jelzet: MNL OL DL 182.

Az egyik sok kiadást megért tankönyv az 1222. évi Aranybulla következményeként így foglalta össze a Kehidán történtek jelentőségét „a nemesi vármegye kialakulása” című alfejezetnél:

„A szervienseket sem védték meg a bulla cikkelyei a nagybirtokosok önkényeskedéseitől. Ezért szervezkedni kezdtek érdekeik más formában való érvényesítésére. Először 1232-ben a «Zalán innen és túl lakó» királyi szolgák kérték, hogy – »mert akitől igazságos döntést kérnek, messze van« – ők, a király «szolgái» »szolgabírákat« választhassanak a jogtalanságok megtorlására, önvédelmük elérésére. Bár ezek a bíróságok sokáig erőtlennek bizonyultak, ettől az eseménytől számítjuk a királyi vármegyét fölváltó szerviensi, későbbi elnevezéssel nemesi vármegye kezdetét. (A zalai szerviensek még abban az évben királyi felhatalmazás alapján ítéletet mondtak a veszprémi püspök és Oguz bán birtokperében.) A XIII. századtól sorra megalakultak a nemesi vármegyék, a földbirtokosok önkormányzati szervei. ... A nagybirtokosokkal szemben azonban egyelőre nem sok esélyük volt.”

A kehidai oklevélről kialakult és máig továbbélő, részben téves kép és értelmezés – nevezhetjük az oklevél mítoszának is – a 19. századra vezethető vissza. Az Országos Levéltár egyik munkatársa, Tagányi Károly az 1899-es akadémiai székfoglalójában (Megyei önkormányzatunk keletkezése. Bp.,1899.) úgy fogalmazott, hogy a „köznemesség öntudatra ébredt, országszerte szervezkedett, részt követelt a királyi megye kormányzatában, ... el kezdett maga tenni igazságot, a saját választott bíráival... Deák Ferencz megyéje: Zala volt az első, amely 1232-ben e lépést megtette, midőn egy hatalmaskodási perben ítéletet mondott s a köznemesei azt, mint «a királynak a Zala-folyón innen és túl lakozó összes szolgái» végre is hajtották.” A XIII. század hatvanas éveitől kezdve – írja Tagányi – „fel-feltünedeznek a köznemességnek, azaz a király szolgáinak állandó, rendes bírái: röviden a szolgabírák, az ő megjelenésük jelzi mindenütt az önkormányzat elvének diadalát...”. Azt – az éppen nem jelentéktelen – problémát azonban nem elemezte, hogy, ha 1232-ben már megszületett az önkormányzattal rendelkező nemesi megye, miért csak 13. vége felé bukkannak fel az oklevelekben  az állítólagos „önkormányzat” megtestesítői, a szolgabírák.

Tagányi levéltári főnöke, és ellenlábasa, Pauler Gyula is 1899-ben publikálta méltán híres művében (A magyar nemzet története az Árpád-házi királyok alatt) „Az autonóm vármegyék alakulása” című fejezetben az oklevéllel kapcsolatos véleményét:

„A kik azonban itt összegyűltek, csak ... egy különös eset alkalmából jöttek össze királyi engedélylyel és biráskodásuknak nem volt semmi köze azzal a területtel, ... a mely Zala vármegyét alkotta. IV. Béla mikor trónra lépett, kedvezett ez autonóm mozgalomnak ... a királyi billogosokat – e rablóűző birákat – teljesen megszüntette. Helyükbe a megyék lakossága választott bírákat, hatáskörük arra a területre terjedt ki, mely a vármegye ispánja alatt állott. E közös terület fűzte össze, legalább egy pontra nézve, a vármegyében lakó nemeseket, várjobbágyokat és egyéb szabad népeket, s így lett az lassan a maga egészében...geographiai fogalommá, kerületté, melyet már jóval több tartott össze, mint az ispán személye.... Biráit deákul a nemesek biráinak, magyarul szolgabiráknak, a »királyi szolgák biráinak« kezdték nevezni."

Tagányi és Pauler gondolatára a koronát Zala megye monográfusa, Holub József tette fel, amikor a nemesi vármegye első bizonyítékául szolgáló oklevélben előforduló „bírákat” (iudices) úgy értelmezte, hogy ezek szolgabírák voltak. Holub József szerint a iudex nobilium magyar megfelelője azért lett a ’szolgabíró’ kifejezés, mert csakis akkor születhetett meg ez a kifejezés – s természetesen ez által maga a tisztség is –, amikor a nemeseknek még serviens regis, azaz ’király szolgája’ volt az általánosan elterjedt archaikus neve. A magyar kifejezés 1267 előtt kellett, hogy rögzüljön, mert ebben az évben adták ki IV. Béla király és fiai azt a dekrétumot, amelyben a kancellária nyelvezete már azonosította a királyi szervienseket a nemesekkel. A latin kifejezés pedig már 1267 utáni, alkalmazkodva a megváltozott társadalmi elnevezésekhez. Mivel Holub könyvére (Zala megye története, 1929) úgy tekintett a történetírás, mint a megyetörténet alapművére, a kehidai oklevél lett a nemesi megye működésének első számú bizonyítéka.

Nem meglepő tehát, hogy az oklevél szerepelt a magyar királyi Országos Levéltár állandó kiállításán, az 1930-ban kiadott katalógus összefoglalta az akkori tudományos álláspontot: „Első emléke ez oklevél annak, hogy valamely vármegye nemesei — kiket akkor királyi servienseknek neveztek — mint közönség,- joghatóságot gyakorolnak, vagyis első nyoma az autonóm vármegyei szerkezetnek.”

A későbbi történészek (Mályusz Elemér, Szűcs Jenő) megkísérelték az 1232 és 1273 között eltelt jó négy évtizedből származó forrásainkban a szolgabírói testületek utáni kutatást, ma már tudjuk, sikertelenül. Az oklevelet hiába próbálták beilleszteni egy több évtizedes folyamatba, annak első állomásaként, a 40 éves űrt nem sikerült forrásokkal pótolni. A kehidai oklevél nem bírja el azt a terhet, amit a történészek rátettek.

Bár már a 20. század elején Erdélyi László és Karácsonyi János is úgy gondolta, hogy a kehidai oklevélben szereplő bírákat ún. fogott bíráknak (arbiter) kell tekinteni, véleményüket a többi történész nem osztotta. Őket követve Gerics József (A korai rendiség Európában és Magyarországon, 1987) volt a modern történetírásban az első, aki az oklevélről kialakult képet alapjaiban rengette meg azt állítva, hogy ebben az oklevélben választott békebírákról van szó és nem szolgabírákról. Ennek bizonyítéka maga az oklevél, hiszen az, hogy a perben a felek előre megesküdtek, hogy betartják a hozott ítéletet, bármi legyen is az, egyértelműen arbiteri tevékenységre utal. Ebből viszont az következik, hogy a zalai királyi szerviensek nem járhattak el megyei testületként, jogi személyként, hanem csak a régi megyei békebíráskodást folytatták, immár királyi felhatalmazással. Gerics József úgy vélte, hogy a nemesi vármegye 1270 és 1290 között alakult ki, mégpedig nem önkormányzati mozgalom hatására, hanem királyi segítséggel. A szolgabírói intézményre csak az 1270-es, 1280-as évekből vannak adatok az ország egy-egy megyéjéből, 1290/91-re pedig működése annyira általános lett, hogy az (al)ispán elnöklete alatt folytatott tevékenységét már törvény szabályozta. Arra is rámutatott, hogy az első szolgabírákat a király nevezte ki, így nem állítható az sem, hogy a szolgabírák a megyei nemesség önkormányzatának képviselői lettek volna.

Gerics téziseit követve alakította ki saját álláspontját Zsoldos Attila, aki lényegében mindent cáfolt a Tagányi és a későbbi (jog)történészek által vallott elvekből, lebontotta az általuk felépített erődítményt, melybe eddig „bebetonozva”, kimozdíthatatlanul ékeskedett oklevelünk, a nemesi vármegye és a szolgabírói intézmény első említését jelentő toposzaként.

A kiinduló problémát az jelenti, hogy a 13. század elejétől kezdődően királyi szerviensekként (servientes regis/regales) emlegetett szabad birtokosok kiváltságainak egyik lényeges eleme a felettük való bíráskodás jogát érintette: mentesítette őket a király vidéki bírói közegeinek joghatósága alól, az uralkodónak, ill. a nádornak és az - az idő szerint még királyi udvarispánnak nevezett - országbírónak tartva fenn az ítélkezést ügyeikben. Ezt a kiváltságot az 1222. évi Aranybulla is tartalmazta, így elvileg óriási jelentősége volt, de a valóságban nagyon nehéz volt élni vele. A zalaiak 1232. évi próbálkozása az egyik kísérlet volt a királyi szerviensek pereiben való ítélkezés ügyének megoldására, mégpedig a régi fogott bírói módszer felhasználásával. A végső megoldást a megyei bíráskodás átszervezése jelenti, a szolgabírák megjelenésével, de ez csak 1273-ban történt meg.

Zsoldos Attila (Az özvegy és a szolgabírák, 2003) felfigyelt arra az 1273. április 30-án kelt, és már jóval korábban publikált oklevélre, amely első ízben alkalmazza az utóbb általánosan elterjedt latin nyelvű kifejezést, a iudices nobilium tisztségnevet a szlavóniai Orbász megyei szolgabírák megjelölésére. (Orbász nemesi megye első oklevele a zágrábi káptalan 1348. évi átírásában maradt fenn a Magyar Karama Archívumában.) Mivel az 1273 előtti időkből nem mutatható ki a szolgabírói intézmény léte, így nincs akadálya annak, hogy az ebben az évben feltűnő szolgabírákban ténylegesen is a tisztség első viselőit lássuk. Ez az 1273. évi oklevél tehát a nemesi megye első okleveles említése.

Orbász nemesi megye első oklevele a zágrábi káptalan 1348. évi átírásában
Jelzet: MNL OL DL 828
 

A nemesi megye kialakulását nem hatalmas eszmék, nem is feltétlenül a nemesség öntudatra ébredése motiválta, hanem egy meghökkentően egyszerű és életszerű helyzet. Egy kiskorú uralkodó (IV. Kun László, 1272-1290) édesanyjával szembeni ellenszenv, az uralmától való ódzkodás. Csökkenteni kellett Kun Erzsébet régensi törekvéseit, hiszen a nőuralom nem volt elfogadható sem a bárók, sem a nemesek szemében. Ennek módja az lett, hogy az új megyei bíróságok kialakításával csökkentették a nemesek pereibe való közvetlen beavatkozását. Valószínűleg átmeneti megoldásnak szánták az új rendszert, de időközben kiderült, hogy a jól sikerült konstrukció minden érdekeltnek megfelelt. A  szolgabírói intézmény létrehozása alkalmas eszköz volt arra, hogy megoldást találjanak a nemesekké vált királyi szerviensek ügyeiben való bíráskodás régóta megoldatlan kérdésére. A szolgabíráknak a megyésispán mellé rendelése révén kialakított megyei hatóság tehermentesítette az efféle ügyekben addig eljáró nádori és országbírói ítélőszéket, esetenként a királyt, ugyanakkor nem sértette a nemeseknek a megyésispán bírói joghatósága alól mentességet biztosító kiváltságot. A gyakorlati kivitelezés terén ehhez nem volt többre szükség, mint azoknak a tekintélyesebb megyei birtokosoknak a szolgabírói tisztségbe emelésére, akik fogott bírákként (arbiterként) már addig is tevékeny szerepet vállaltak a rendes bíróságokat valamilyen oknál fogva felkeresni nem akaró királyi szerviensek, ill. nemesek viszályainak elintézésében.

A kehidai oklevelet tehát a modern történetírás megfosztotta régi kormányzattörténeti mítoszától, ez a tény azonban nem csökkenti az oklevél jelentőségét. Zsoldos Attila ugyanis rámutatott az oklevél különleges társadalomtörténeti forrásértékére: az oklevél a „nemesség” fogalmának teljesen új értelmezését tükrözi azáltal, hogy a kifejezést az alsóbb osztályokra is kiterjeszti. Az, hogy az oklevelet kiadó királyi szerviensek a veszprémi püspök perbeli ellenfelét, a hatalmas Atyusz bánt maguk közül valónak mondják (Oguz banum, qui unus est de nobis), azaz magukat azonos társadalmi állásúnak tekintik egy báróval, érdekes fényt vet a társadalmi nézőpontjukra. A Bertalan püspök által a per folyamán állított tanúk további figyelemreméltó dolgokról árulkodnak: nemcsak vagyonos és előkelő személyek szerepelnek köztük, hanem kifejezetten kisbirtokos szerviensek, sőt várjobbágyok és egyházi jobbágyok is, akiket a királyi hatalom nem tekintett a nemesség részének. A kehidai oklevél ily módon olyan sajátos társadalomszemléletet tükröz, melynek központi eleme minden kétséget kizáróan a „nemesség” (nobilitas) fogalmának egy alapvetően új értelmezése. A fogalom átalakulásának hátterében, kiszélesedésében a relatív előkelőség ragadható meg. Mindazon társadalmi csoportok ugyanis, amelyek nevéhez a nobilis jelző vagy főnév társult a 13. század közepének évtizedeiben, valamely a közös jog által egységbe rendezett közösség legkedvezőbb helyzetben lévő, az adott közösségen belül tekintélyesnek és előkelőnek számító rétegét képviselték.

Zsoldos arra is rámutatott (1988), hogy a szolgabíró tisztségnév magyar eredete nem magyarázható a királyi serviensek 13. század közepi önmegnevezésével, sokkal inkább a megyés ispán mellé rendelt „beosztott, szolga"-bíró-ként való értelmezése áll közelebb a valósághoz.  A kifejezés eredetének ez a magyarázata nemcsak nyelvi szempontból állja meg a helyét, hanem megfelelő összhangot is teremt az ún. nemesi megye kezdeteire vonatkozó társadalom- és kormányzattörténeti forrásaink értelmezésében.

A kehidai oklevelet hártyára írták, alján hat, hártyacsíkra függesztett pecsét számára készített bevágás látható. A 17/18. század fordulóján Hevenesi Gábor még öt függő pecsétet látott az oklevélen, erről leírást is készített: az első kicsi, benne egy kutyával, a második törött, a harmadik a szervienseké: + sigillum servientum de Szala [a zalai serviensek pecsétje], benne egy kettős kereszttel ǂ, a negyedik Arnold ispáné, az ötödik tönkrement. A pecsétek azóta elvesztek. Az oklevelet a veszprémi püspöki levéltár őrizte meg, innen került a 16-17. században a kamarához, ahol a 18. században a Magyar Kamara Archivumának Acta ecclesiastica állagába rendezték a veszprémi püspökséggel kapcsolatos más oklevelekkel együtt. Mai országos levéltári jelzete: DL 182. Az oklevél egyedi voltát az adja, hogy nincs több olyan Mohács előtti oklevelünk, amit a királyi szerviensek adtak ki és pecsételtek meg.

A kehidai oklevél (1232) – Kreatív tárgyfotók