Az Ember Győző-Díj átvétele alkalmából tartott előadás (2004)

1942-ben születtem. Szüleim földművesek voltak Békés megyében, Gádoroson. A háború előtt 3 holdon gazdálkodtak, ami egy gabonatermelő vidéken nem nagy vagyon, de szorgalmas emberek voltak, és amíg a háború nem jött, addig házat tudtak venni, megvetették a családi élet alapjait. Örökség folytán aztán később 5 holdra gyarapodott ez a „birtok". De az '50-es évektől jött a tsz-esítés, és ez is okozta, hogy a család sorsa nem úgy alakult, ahogyan eltervezték. A bátyáimnak - családfenntartó nem lévén - már az általános iskola elvégzése után, 14 éves koruktól dolgozni kellet: részben a saját földünkön, részben cséplőgépnél, a mezőgazdaságban itt-ott vállaltak bérmunkát, ezzel biztosították a megélhetésünket. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert az ő áldozatvállalásuk is benne van abban, hogy továbbtanulhattam. Nekem már nem kellett az ő útjukat követni.

Az olvasnivaló, a könyv nem volt ismeretlen számunkra, annak ellenére, hogy kb. 5-6 éves koromtól 13 éves koromig tanyán laktunk. Nálunk is, meg a nagyszüleimnél is voltak könyvek, a padláson megtalálhattuk a második világháború előtti képes újságokat. Nagyszüleim, nagybátyáim művelődni vágyó, olvasgató, helyi szinten politizáló emberek voltak. Nagyapámék újságot járattak, sőt 1940 óta volt rádiójuk, ami viszonylag korai, mert a faluban az első rádiókészüléket 1932-ben vette egy kereskedő. Vettek gramofont is, hozzá a korra jellemző hanglemezeket: magyar nótákat, operett- és opera-slágereket, kabaré-jeleneteket stb. Szóval igyekeztek lépést tartani a világgal.

A nagyapám a háború előtt, meg utána is a helyi Kisgazdapárt elnöke volt. A nagybátyám, aki 14 évvel volt idősebb nálam, 1947-48-ban már a Kisgazdapárt orosházi járási szervezetének volt a titkára. Emlékszem azokra az időkre, amikor az 1947-es választások alkalmával hozták a plakátokat, és ragasztották a mi kerítésünkre is, édesanyám nagy riadalmára. Mert tudni kell, hogy Gádoros a Viharsarokban van, ez a település is egy baloldali fészek volt, '45-ben és '47-ben is a legtöbb szavazatot a Kommunista Pártra adták. Szóval 1947-ben már olyan volt a légkör, hogy egy kicsit tartani kellett attól, hogy ha a mi kerítésünkön is megjelennek a kisgazdapárti választási plakátok, nem lesz-e abból valami baj?

 

 

1956-ban én már14 éves voltam. Falun éltem meg a forradalmat. Az október 28-án tartott népgyűlésen a nagybátyámat pódiumra emelték és nagy hirtelen megválasztották tanácselnöknek. Ez is egy fontos személyes élményem volt.

Az orosházi gimnáziumban is volt egy-két kisebb esemény. Tudtuk, hogy később néhány tanulót, köztük egy gádorosi fiút is, felelősségre vontak a forradalom alatti szerepléséért. Ezzel kapcsolatos érdekes momentum volt az is, hogy '57-'58 fordulóján próbálták föléleszteni a korábbi évek tipikus agitációs módszerét, hogy tudniillik magánlakásokon szerveztek esti agitációs gyűléseket, úgynevezett politikai kisgyűléseket. Az egyik alkalommal édesanyám nem tudta elhárítani, hogy a mi lakásunkat jelöljék ki a következő ilyen kisgyűlés helyszínéül. Az egyik szomszéd vitte a szót, aki már a háború előtt nyakig benne volt a baloldali, kommunista mozgalomban, a Rákosi-korszakban pedig a községi vezetésben is. Már nem tudom pontosan hogyan, persze '56 is szóba került, és a bátyám, aki 21 éves volt, akkor szerelt le a katonaságtól, hozzászólt. Szó szót követett, és Dobi Istvánról meg más akkori vezető politikusról is elhangzott néhány keresetlen megállapítás, hogy tudniillik Rákosi alatt így viselkedtek, Nagy Imre alatt amúgy viselkedtek, most mégis ismét ők a vezetők. Dobi, az egykori kisgazdapárti politikus, most megint államelnök, azaz az elnöki tanács elnöke maradt. Még én is hozzászóltam, amit édesanyám végképp nem tudott elviselni, és sírva kirohant. Mindezt nem azért mondtam el, hogy a saját bátorságunkat előtérbe állítsam, hanem a megváltozott politikai viszonyok érzékeltetése végett. A bátyámat ugyanis az eset után följelentették az orosházi rendőrkapitányságon, ahova be is hívatták és kihallgatták. Nem durván, inkább mondhatni barátságos hangnemben, hogy „azért az nem úgy van", meg „nem szabad ilyen hangnemben beszélni" stb. Ahogy ez így folyt, a kihallgató rendőr közben kiment a szobából, és a följelentést otthagyta az asztalon. A bátyám így meglátta, hogy az a szomszéd volt a följelentő, aki a kisgyűlést szervezte, és akivel vitába keveredett. A kihallgató rendőr emberséges gesztusából azt a következtetést vontuk le, hogy már nem olyan világ van, mint '56 előtt. Az elhangzott szavakért talán már nem ítélik az embereket rögtön pénzbüntetésre vagy börtönre. Tehát, hogy egy kicsit szabadabb a légkör. Nem is lett semmi következménye a dolognak. Ezek meghatározó élmények voltak az ember szemléletének alakulásában. Valahol itt indult el az a folyamat, aminek eredményeként 1964-ben, egyetemistaként saját elhatározásomból (minden rábeszélés nélkül) beléptem az MSZMP-be. (Igaz, 1968-ban, a prágai események hatása alatt már meg is bántam ezt a lépésemet.)

 

A történelem iránti érdeklődés kialakulásában többek között a családi környezet, az első olvasmányok és néhány jó tanár játszott szerepet. Ezzel kapcsolatban a következő történet jut eszembe: 1952-ben voltam negyedikes. A tanító néni az Egri csillagok segítségével akarta bennünk a hazafias érzéseket ébresztgetni. (Gárdonyi kezdett ismét szalonképes lenni.) Csakhogy - panaszkodott az osztály előtt - se a községi, se az iskolai könyvtárban, de még őneki odahaza sincs meg az Egri csillagoknak egyetlen példánya sem. Erre én nagy büszkén kihúztam magam, hogy nálunk otthon megvan. Bevittem és abból olvasott fel az osztálynak. Persze nálunk is csak azért volt meg, mert amikor a korábbi községi Polgári Kört szétrúgták, és a Rajk-féle egyesület-felszámoló kampány keretében 1947-ben föloszlatták, épületét és ingóságait pedig baloldali szervezeteknek juttatták, a szakszervezetet, a DÉFOSZ-t, stb. csak a helyiség és a bútorok érdekelték, a mintegy 1000 kötetet számláló értékes könyvtár nem. Azokat széthordták a „könyvszerető" emberek. Így került hozzánk néhány társával együtt ez a könyv is, amit én már korábban is olvasgattam, meg más könyveket is. Az idősebb bátyám is érdeklődött a történelem iránt. Kint a határban gyakran magyarázta, hogy a terepviszonyokból ítélve hol lehettek régen vízfolyások, folyómedrek, amelyek mentén itt-ott cserépdarabok kerültek elő, amelyek századokkal korábban élt emberek emlékét őrzik. Tudta, hogy egy-egy épületegyüttes milyen major volt régen, hogy a falut körülvevő területek melyik nagybirtokhoz tartoztak stb. Sokat köszönhetek néhány általános iskolai tanáromnak is, köztük Pongó Bertalannak, aki akkor a harmincas éveiben járt, a fényes szellők nemzedékéhez tartozott, nagy vehemenciával, lelkesedéssel oktatott. Aztán a középiskolában is kiváló történelem tanárunk volt, Fancsovits Györgynek hívták. Történeti kutatással is foglalkozott, publikációi is voltak. Nagyon jó fölkészültségű tanárként az 1956 után megjelent legújabb szakirodalom alapján tanított bennünket, nagyon szisztematikusan és szigorúan. Más osztálytársaim, akik orvosi egyetemet, vagy valamilyen természettudományi szakot végeztek, később gyakran mondogatták, hogy a politikai gazdaságtant és a többi társadalomtudományi tárgyakat, vagy később a marxista egyetemi tanfolyamokat, amit mindenkinek muszáj volt elvégezni, részben azzal a tudással abszolválták, amit a középiskolában Fancsovits Györgytől megtanultunk.

Középiskolába Orosházán jártam, utána 1960 és 1965 között a szegedi egyetemen tanultam. Szegedről jó emlékeim vannak, bár ezt a vidéket annak idején „Pol Pot megyének" nevezték, mert eléggé baloldali pártvezetés volt, és azt sok értelmiségi megszenvedte. De mégis a Tiszatáj körül volt egy jelentős mozgolódás, és magán az egyetemen is kiváló tanárok oktattak, akik az embert, ha mutatta magát, észrevették, segítették a szakmai fejlődését, ami a későbbi életpályát is meghatározta. A Történeti Tanszékről jó emlékeket őrzök Wittmann Tiborról, aki akkor még docens volt, később egyetemi tanár lett, ő középkori egyetemes történetet tanított. A Történeti Tanszéken egyébként nem hemzsegtek a különösebben vonzó oktatók, ebből is adódott, hogy annak ellenére, hogy a középiskolából én történeti indíttatással érkeztem, országos tanulmányi versenyen is részt vettem, meg valami kis díjat is nyertem, ennek ellenére az egyetemen az irodalom felé orientálódtam, mert ott többen voltak olyan fiatal oktatók, és idősebbek is, akik figyeltek a hallgatókra és mindenféle feladatot adtak, amely segítette beilleszkedésünket. Mert hát teljesen idegenül mozogtam én ott az első időben jó néhány tucat más társammal együtt, akik hasonló paraszti vagy munkás környezetből érkeztek, és fogalmuk sem volt, mit is kell az egyetemen csinálni, azon kívül, hogy nagy szabadsága van az embernek, nincsen naponta felelés meg dolgozatírás, de ugyanakkor ki kell használni az időt, mert különben nem boldogul a vizsgákon. Elsősorban Ilia Mihályra, Kovács Sándor Ivánra gondolok jó szívvel, akik 4-5 évvel voltak idősebbek nálunk. Egyetemi tanársegédi státusuk mellett mindketten a Tiszatáj szerkesztői is voltak, rovatvezetők, ebből adódott, hogy 1960 decemberében - szeptemberben kezdtem az egyetemet! - az első cikkem már megjelent a Tiszatájban. Egy könyvismertetés, ami nem olyan nagydolog, de nekem adott némi önbizalmat. Utána aztán lényegében folyamatosan publikáltam, dolgoztam a Tiszatájnak, a Dél-Magyarországnak és más lapoknak is.

 Szeged az 1960-as években

(forrás: www.delmagyar.hu)

 Az ismertetett családi körülmények folytán én otthonról nem sok támogatásra számíthattam, és valahogy úgy adódott, hogy kollégiumba sem vettek föl az első két évben, hanem albérletben laktam. Tehát elég nehezen lehetett átvészelni az első két évet. Ezen hol vagonkirakással, hol egyéb fizikai munkával próbáltam segíteni, hol pedig - és ez vált a jellemzővé - újságcikkeket írtam. Később már, harmad-, negyedéves koromban rendszeresen dolgoztam a Csongrád Megyei Hírlapnak, ahol aztán a diploma után meg is kínáltak egy állással, de nem éreztem elég elhivatottságot az újságírói pálya iránt, és nem fogadtam el. De az tény, hogy az egyetemi évek alatt ez a többé-kevésbé rendszeres újságírói és egyéb honorárium átsegített az alapvető megélhetési nehézségeken.

Sokat segített az is, hogy elsősorban az említett két tanár, Kovács Sándor Iván és Ilia Mihály támogatásának köszönhetően harmadéves koromtól fölvettek a szegedi Eötvös Kollégiumba, és innentől kezdve a költségek is egy kicsit csökkentek, és könnyebb lett fönntartani magamat. Végül is irodalomból írtam a szakdolgozatot, Radnóti Miklós költészetéről. Ennek egy részlete - önálló tanulmánnyá formálva - megjelent a Tiszatájban, és úgy tűnt, hogy ebben az irányban fogom folytatni a pályámat. De hát az élet másképp írta a történetet, mert éppen irodalomtanári állás nem igen volt akkoriban, viszont megkerestek Békés megyéből régi középiskolai kapcsolat révén, hogy a békéscsabai múzeumban van egy megüresedett történész-muzeológusi állás, és azt elvállalnám-e? Az ember azt sem nagyon tudta, hogy ez micsoda. Nem azért, mert nem jártunk volna múzeumban, de hogy ott mit kell dolgozni, mi a feladat, kevéssé tudhattam. Ennek ellenére elvállaltam. Így kerültem 1965-ben Békéscsabára, ahol aztán 1970-től igazgatóhelyettes lettem, és közel 10 éven keresztül, 1979-ig megyei múzeumigazgató-helyettesként dolgoztam, amellett, hogy a történeti muzeológusi teendőket is sokáig én végeztem. Sok kiállítást rendeztem, ez egy nagyon mozgalmas időszaka volt az életemnek. Emellett bekapcsolódtam az ottani helytörténeti kutatásokba is. Noha korábban is ismertük egymást, ebből az időből datálható a Szabó Ferenc, akkori gyulai levéltár-igazgatóval való szorosabb barátság, a Szilágyi Miklós néprajzkutatóval, akkori gyulai múzeumigazgatóval kialakult barátság, és még jó néhány egyéb szakmai kapcsolat, ami egy ember életében szintén nagyon fontos szerepet játszik.

Ebben az időszakban főleg az előző századforduló korszakát, elsősorban az agrárszocialista mozgalom történetét, valamint az első világháború és a két forradalom időszakát kutattam. Erről írtam dolgozatokat, illetve a II világháború utáni politikai életről, a pártok újjászerveződéséről, a Kisgazdapárt, az SZDP és a Parasztpárt ottani működéséről. Ez utóbbival: „A demokratikus pártok Békés megyében, 1944-45-ben" című, nyomtatásban megjelent dolgozatommal doktoráltam 1975-ben a szegedi egyetemen.

Ennek az időszaknak fontos momentuma volt az, hogy az addig jószerivel ismeretlen, de immár „kenyéradó" szakmával, a történeti muzeológiával, a múzeumigazgatás és a múzeumtörténet problémakörével is behatóan kellett foglalkoznom. Fontosnak éreztem, hogy ha dolgozom egy szakmában, - különösen úgy, hogy az egyetemen erről semmit nem tanultam - „menet közben" minél jobban megismerjem, sőt az alapvető ismeretek megszerzése után a gyakorlat során szerzett tapasztalataimat cikkekben, tanulmányokban rögzítsem, és így mások számára továbbadjam. Ennek a tanulási, kutatási, publikációs tevékenységnek a legfontosabb eredménye a Békéscsabai Múzeum történetéről írt, önálló kötetben megjelent munkám. Ebben egy akkor 75 éves intézmény történetét tekintettem át, miközben valamelyest talán a szakma történetét is sikerült bemutatni: a különböző korszakok muzeológiai felfogását, szemléletét, a múzeumok társadalmi szerepének változását. Örömmel láttam, hogy ez a könyv néhány könyvtárnak, többek között a Széchényi Könyvtárnak a szabadpolcán is megjelent, mint ennek, az egyébként nem sokak által művelt műfajnak egy darabja.

Ilyen előzmények után mégis úgy alakult a helyzet, hogy feleségemmel egyetértésben - mérlegelve a lehetőségeinket -, az a döntés érlelődött meg bennünk, hogy váltani kell. (Ő egyébként művészettörténészként ugyancsak a csabai múzeumban dolgozott.) Szakmailag is beszűkültek a lehetőségek, és egyéb szempontok is amellett szóltak, hogy a nagyobb mozgásteret kínáló fővárosban tegyünk kísérletet. Akkor voltunk 37-38 évesek. Az ember ilyenkor úgy érzi, hogy ez az utolsó pillanat, amikor még egyáltalán lehet váltani, amikor még képes magát megmérettetni egy másik közegben is. Egyébként a muzeológiai szakmában akartam maradni, a Munkásmozgalmi Múzeumot céloztam meg, ahol először úgy tűnt, hogy fogadnak is, ígéretet tettek, aminek következtében elkezdtük fölszámolni a békéscsabai egzisztenciánkat: az ottani lakást eladtuk és kerestük a Budapesten vagy környékén számunkra megfizethető új lakást. Mire ez megtörtént, országos létszámstopot vezettek be a költségvetési intézményeknél - ahogy az Magyarországon 10 évenként lenni szokott - és közölték, hogy hát oda sajnos nem tudnak fölvenni. Ellenben - mondták -, Verő Gábor most vette át az Új Magyar Központi Levéltár irányítását - ő a Kulturális Minisztériumban a Közgyűjteményi főosztály vezető-helyettese volt -, és a minisztériumból kikerülve kivételes helyzetben van. Ő az egyetlen ezen a területen, aki a létszámstop ellenére új munkatársakat vehet föl. (Verő Gábor egyébként régóta ismert engem, mert beosztásánál fogva többször járt Békéscsabán szakfelügyelet, és egyéb hivatalos és félhivatalos ügyekben.) Megkeresésemre rögtön fölajánlott egy állást, amit azután 1980. május 2-án el is foglaltam.

Ez tulajdonképpen nagy váltás volt az életemben, mert nem csak lakóhelyet, hanem szakmát is kellett változtatni. Korábban én csak kutatóként jártam levéltárban, és megint abba a helyzetbe kerültem - annak ellenére, hogy Szabó Feri is csábított már korábban a gyulai levéltárba -, hogy nem sokat tudtam arról, mi is a feladata egy levéltárosnak. Úgyhogy az első évek itt is jórészt a betanulással teltek. Közben némi nehézséget okozott az is, hogy a munkatársak egy része kezdetben bizalmatlanul fogadott, mint „az új főnök emberét". De nem csak engem, mert többen kerültünk akkor Verő Gábor régebbi kapcsolatrendszere révén múzeumi területről a levéltárba (Alföldi Vilma, Rózsai Ágnes stb.). Ez azonban hamar oldódott: A kollegák többsége elfogadott bennünket, mi pedig igyekeztünk hasznossá tenni magunkat. Ismeretes, hogy pl., Alföldi Vilma később igen jó nevet szerzett a szakmában, és különösen a levéltári közéletben, ahol egy időben vezető szerepet is játszott. Más oldalról azt is érdemes felidézni, hogy az intézménynek nem volt túl jó híre. Egyetemi ismerőseim és egyes vidéki levéltárosok egyaránt azzal riogattak, hogy ó, hát az egy borzasztó hely, szakmai munka alig folyik, csupa civakodás az élet, és mindenkit kinéznek maguk közül. Ezt a megítélést az első egy-két év tapasztalata után már akkor is igaztalannak tartottam, és ez a véleményem az óta sem változott. Az intézménynek ugyanis volt egy jó magja, amely empátiával és segítőkészen viszonyult az újonnan felvettekhez. Ha valaki nem arra épített, hogy ő a nemrég kinevezett vezetőnek az embere, hanem próbált mindenkivel normális kapcsolatot kiépíteni, támaszkodni az ő ismereteikre, segítségükre, akkor ez a beilleszkedés nem okozott olyan nagy problémát. Jó néhány munkatársnak külön is elismeréssel, köszönettel tartozom. Közülük csak azokat említem, akik már nem élnek. Az egyik Kisfaludi Katalin, aki tulajdonképpen középkorász volt, de az egyetem elvégzése után szűkebb szakmájában nem tudott elhelyezkedni. Így került - már Korom Mihály igazgatósága alatt - az Új Magyar Központi Levéltárba. Ő már egyetemi évei alatt nagyon komoly levéltári szakmai felkészítést kapott Kubinyi Andrástól és másoktól. De nem csak a középkori oklevelekhez és a késő-középkori levéltári anyaghoz értett - amint ezt később több segédlete is bizonyította -, hanem a XX századi iratanyaggal kapcsolatos levéltári feladatokhoz is, a feldolgozástól kezdve a gyűjtőterületi munkáig. Vele voltam az első időszakban hosszabb időn keresztül egy szobában. Ő volt a fiatalabb, ennek ellenére úgy tudott segíteni, néha egy kicsit okítgatni is, hogy abban semmi bántó nem volt. Ma is jó szívvel gondolok arra, hogy fölhívta a figyelmemet egy-egy levéltári szakmai problémára, segített a jogszabályokban történő eligazodásban. Boreczky Beatrixot említem még, aki - remélem, nem bántom meg az emlékét -, afféle „tyúkanyó" típus volt. A fiatalabbakat (és idősebbeket is) maga köré gyűjtötte, és kávézgatás közben mindenféléről - szakmáról, politikáról, kultúráról, intézményi problémákról - nagyon jókat lehetett beszélgetni. Szakszervezeti titkárként mindenkihez empátiával, megértéssel közeledett. Igyekezett az intézményen belüli ellentéteket is oldani, amennyire lehetett elsimítani. Személy szerint én is nagyon sokat köszönhetek neki ebben a vonatkozásban.

Tovább a következő oldalra